Fiam, a börtönparancsnok a börtönkapu elé állt és meglehetősen ünnepélyes arcot vágott. A tömeg abbahagyta az izgést és a mozgást. Ha nem is fegyelmezetten, ha nem is vigyázzban, de csöndesen álltunk. Voltak köztünk, akik majdnem egész életükben erre a pillanatra vártak. Némelyek már hetekkel ezelõtt a kapu elé jöhettek. Amikor meghallották, hogy esetleg nyitás lesz, összeszedték minden motyójukat. Zsákokat, takarót is, hogy legyen min aludni. Mert egyesek azt híresztelték, hogy nem mindegy, ki jut át először a kapun. Ez nem volt ellene a tapasztalatainknak, hiszen pontosan tudtuk: már annyi ember van a világon, hogy mindenhol helyszûke lett. Nincs olyan város, ház, szoba, ahol ne vívnának ádáz harcot egy fekhelyért, vagy bármiért, ami az élethez állítólag kell.
Fiam, a börtönparancsnok mondott mindenfélét a szabadságról. Többnyire hülyeségeket. Hogy azért élünk, hogy az mozgat mindent, mármint a vágy, hogy szabadok legyünk. De nem mindegy, hogyan érjük el. Csak a választott szabadság az igazi.
Lám, mondta, itt van az apám, itt van a tömegben. Rám is mutatott.
Itt van az ő apja, akinél nem ismer szabadabb embert. Erős akaratával szárnyakat növesztett, bármikor átrepülhette volna a börtön falát. Akár éjjel is, amikor az őrzők és a védők legföljebb a szárnysuhogás után lőhetnek. Az ő szabad apja ezt mégsem tette. Azt állította, azért, mert az ő szabad apja nem akart visszaélni a tehetségével, az akaratával és a kegyelemmel, ami neki a szállongás képességét adta. És különben is, az ő apja azt mondta, hogy azok a szárnyak annyira gyönyörűek, hogy hitványság lenne őket röpdösésre használni.
“Hülye vagy, fiam”, motyogtam magamban. És arra gondoltam, hagyná már abba ezt a sok pofázást, adna már nekünk végre szabad utat, hogy szabadon választhassunk.
De még egy fél órát beszélt. Ettől nem idegesek lettünk, nem kezdtünk el mocorogni, hanem valahogy inkább meggémberedtünk. A szárnyam is, mintha zsibbadt volna. Ez akkora kínt okozott, hogy majdnem meglengettem. De persze visszafogtam magam, nehogy bárki, pláne a fiam, provokációnak vélhessen egy könnyű suhogtatást.
Szinte fölébredtünk, amikor azt vettük észre, hogy csönd van végre.
Az én börtönparancsnok fiam odament a kapuhoz, és a saját parancsnoki kezével megnyitotta a szárnyakat.
Meglepetésemre egyáltalán nem tülekedtünk. Még nagyobb meglepetésemre mindenkinek jutott cella.
(Szabad szombat-antológia * RMSZ, 1999 / 3000. lapszám)
Forrás: Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap
Kapcsolódó oldal: http://andrassew.blogspot.hu/
Legfrissebb hozzászólások