Elhaladtam az idősek otthona mellett és siettem a helyi érdekeltségű vonatmegálló felé, a Vasarely-házhoz. Nem voltam valami jó passzban… dolgozott bennem a búskomorság, amely sokszor részletekben tör rá az emberre, néha mulatságos vagy annak tetsző, tünetmentes epizódokkal lassítva a lélek vergődéseit. Ilyen hangulatban olykor elszámolok százig. Ekkor is azt tettem, hiszen nem jött a zöld vonat. 1997 júliusa volt; ez idő tájt gyakran hirdették a televízióban a Kotányi féle fűszerkeveréket. “Egy csipetnyi Kotányi”… — ki ne emlékezne a reklám dél-amerikaias dallamára. Az aggmenház látványa miatt, a fülemben kóválygó latin melódiához vakszöveget pászítottam:
egy-két-három-négy idős ember
rettenetes szerelemmel
gerontoszex öregszex
soha meg nem öregszesz
Ezt még eldúdolgattam magamban néhányszor, amíg be nem futott a járat. Kibontakozó depresszióm egyik hívatlan kísérőzenéje lett; vérpezsdítő ritmusa ma is egyik kilátástalan kálváriámat idézi.
*
Legfrissebb hozzászólások