Egy metropolison ülünk, hallom és valóban, a korhadásnak indult fatörzsben töménytelen apró állat él. Mindegy nekik, hogy ott vagyunk vagy sem, ők folytatják megszokott életüket. J.J. Rousseau jól mondta, a természet gyermekei vagyunk, ők is azok és mindegy nekik, hogy dörzsbreccsa-e a tágabb környezetük vagy degradált bauxit, ők beteljesítik programjukat ott, ahol vannak.
Lent, a városban zajlik egy másik élet, amiről nem tudnak, kultúrprogramok tömegével. Most ez, itt a zöldben, szinte lényegtelen.
Nem messze egy picike tóba egy béka ugrik be.
Odúkban, résekben, vízben, levegőben, mindenütt élet.
Az a kisgyerek, aki ijedten hallgatta a hírt, hogy még elég messze a csúcs, és kicsit meredeken vezet föl oda az út, már remélhetőleg boldogan issza az esővízzel hígított házi szörpöt a Kőhegy tetején, hozzá palacsintát falatozik, ugyanakkor mi cseresznyézünk, egy hangya éppen most hurcolja be zsákmányát a lyukba. Párhuzamos világaink jól megférnek egymás mellett.
***
Legfrissebb hozzászólások