(Andresen napjainkban előkerült sci-fi meséje)
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, sőt még annál is sokkal-sokkal messzebb. Egy távoli galaxisban, a negyedik megváltó megszületése utáni nyolcadik évszázadban, volt egyszer egy robotlány. Az M82 Csillagrendszer határzónájában működött, ott, ahol a fehér törpecsillagok között már csak a fekete anyag fényév ezrekre kiterjedt felhői terpeszkedtek. Egy Enterprájz nevű csillaghajón teljesítette katonai szolgálatát, ugyanis a robotlányok abban a világban hadkötelesek voltak.
Alkotója azonban kegyetlen tréfát űzött vele: katonai csipje helyett szeretet-csipet ültetett a fejébe. Amikor az Enterprájz nevű csillaghajó, élén Pikár kapitánnyal, összeütközésbe keveredett a klingonok vérrel és acéllal harcra nevelt népével, a robotlány nem tudta teljesíteni hadi feladatát, mert úton-útfélen beleszeretett mindenkibe a gyilkolászás helyett. El is fogták őt a klingonok, és szokásaik szerint akarták feláldozni vérivó istenüknek: puszta kézzel tépték volna ki a lány szívét.
Elérkezett a véres szertartás ideje, összekötözve feküdt a robotlány az oltáron, és mindenkit egyre csak szeretett. Megjelent a klingonok főpapja is, és kifejezetten erre a célra nevelt óriási karmaival belenyúlt a lány mellkasába. De ott nem talált mást, csupán drótokat, és áramköröket. A főpap óvatlanságának áldozata lett, nem tudta ugyanis, hogy a lány robot, és szertartásaiknak megfelelően vizes kézzel nyúlt az áramkörök közé. Villámok cikáztak, égett hús bűzét fújta a hajnali szellő a hívek arcába. A klingonok főpapja eljárta vitustáncát, amit az áramütés okozott, majd holtan esett össze. A hívek között zavart pánik tört ki, valaki eloldozta a lány köteleit, mert azt hitte, istenük szállt le hozzájuk, és ő végzett a hataloméhes, szemforgató főpappal.
A lány elmenekült. Szaladt, szaladt, meg sem állt egy közeli féregjáratig, aminek másik végén az elmaradott XXI. század Magyarországja kuksolt. Átutazott téren és időn, hogy tovább szerethessen.
Sérülten, mellkasából kilógó drótokkal járta az utcákat. Az emberek megbámulták, összenézve kuncogtak, vagy éppen fintorogva siettek át az úttest túloldalára. Valahol a belvárosban betért egy éjjel-nappali közértbe, ahol találkozott egy ember hímmel. Elég volt egy röpke pillantás, azonnal egymásba szerettek.
Sok időt töltöttek együtt, és a fiú egyre kevésbé bírta elviselni, kedvese sérüléseinek látványát; ember aggyal azt gondolta, bizonyára fájdalmai vannak. Elvitte hát egy androidokkal foglalkozó professzorhoz, hogy az „meggyógyítsa” szerelmét. A szerelmes fiú ekkor követte el élete nagy hibáját, de ezt csak később értette meg. Akkor viszont már késő volt.
A professzor minden tőle telhetőt megtett a lány érdekében. Sokat nézett sci-fi sorozatokat, így jól értette a lány technikai problémáit, és könnyedén meg is tudta oldani őket. Sorsa, szerelmük sorsa végleg megpecsételődött. Ugyanis a professzor figyelmes volt, mindent átnézett a roboton, megtalálta a tévesen behelyezett érzelem-csipet, és kijavította: visszarakta a katonai gyilkos csipet…
A fiú boldogan rohant vissza a professzorhoz, amikor az telefonált neki, hogy megjavította robot-szerelmét. Amikor bekapcsolta őt, már csak egyetlen pillanatig nézhettek egymás szemébe, mert a lány teljesítette feladatát. Megölte a fiút.
Ezután távozott az elmaradott XXI. századból, visszatért a féregjáraton a saját világába, és rengeteg klingont ölt meg a nagy-nagy háborúban. Többé már nem is emlékezett első áldozatára, a szerelmes fiúra.
Legfrissebb hozzászólások