Nincs hideg, mégis fázom. Borzong a lelkem. Ülök veled szemben, Te varázslatos, gyönyörű tölgyesi Táj.
Még a Nap idetűz. Elmerengek. Mennyi szín, és mégis összhang, harmónia. Előtted ajkaimnak önként el kell némulnia.
Balról egymást ölelő dombok s magányos fenyők. Állnak rendületlenül és csupa hitben, hogy minden örök az övék. Övék az örökzöld dallam, ha süvölt is a szél, s rajtuk a ma még aranyló fák irigykedő szeme. Nekem ők mégis szebbek s szomorúbbak. Halk nesz mellettem. Most zörög le épp egy levél a fáról . Búsan, némán. Ő vajon miért?
Távolabb még magasabb hegycsúcs. Közepén tisztás, ovális, lomhatag. Mintha az erdő szeme lenne.
Az erdő alján egy sor aranyló jegenye, mellette katonás sorban az örökzöld, délceg fenyők. S fenn a csúcson kevély méltóságában, magányosan néz velem farkasszemet a szikla, amely megragadta a képzeletem. Olyan mint egy szabályos mértani test, egy szabályos kúp, egyik oldala csupaszon tekint a világba, a másik oldalán ismét fenyők.
Oly szép innen az egész színfolt, mely kitörülhetetlenül beivódott lelkembe. S oly borongós is, a sok aranyló színek, a szelíd és haragos kék, a vad és világos színek keveréke, az ezüst nyírfák , álmatag tölgyek s a büszke fenyők.
Ó, Ti nem örökzöldek, féltek-e? A színek halála közeleg. Közelgő csupaszságotok a fehér majd elfödi.
S nekem lesz-e erőm elfeledni e varázslatos színorgiát? S vele együtt a bánatos, hosszú őszt, mely oly nagyon hosszú volt, s Ti oly szépek vagytok, Hegyek!
Biztassatok, hogy aki akar, annak mindent lehet.
(Tölgyes, 1982. október )
Legfrissebb hozzászólások