Andrásfai Eszter: A kovács fia és Holdasszony

A kovács fia gyorsan felcseperedett. Szülei boldogságban, szeretetben nevelték fel. Amikor a fiúcskából ifjú lett, egyszer csak édesapja elé állt.

– Apám! Felneveltetek, boldogságban, szeretetben. De most már búcsúzom tőletek, mert feleséget kell keresnem magamnak. Egy kérdésemre válaszolj, kérlek! Hogyan találtál rá édesanyámra annak idején?

– Ej, fiam, várj még egy keveset! Édesanyád szíve megszakad, ha most elhagysz bennünket hirtelen. Kérlek, várj még egy évet, és ígérem, a tizenhetedik születésnapodon elmesélem neked, hogy találkoztunk édesanyáddal annak idején.

A fiú, bár nem örült a válasznak, mégiscsak türelmes maradt. Egy éven át győzködte, vigasztalta édesanyját. Napról napra bizonygatta, hogy mennyire szereti, de el kell mennie, hogy neki is olyan boldog családja legyen egyszer, mint nekik.

– Elhozom neked unokádat, édesanyám, és szomorúságod könnyei örömkönnyekbe fordulnak át.

Édesanyja hónapokon át zokogott, édesapja viszont szüntelen dolgozott a kovácsműhelyben. Miután megcsinált minden munkát, nem tért még haza. Hosszan, éjszakába nyúlóan fújtatta a kemencét, és ütötte az izzó vasat. Senki sem tudta, hogy mit csinál ilyenkor. Reggelre elrejtette munkáját, hogy más ne találhassa meg azt, senki ne fedezhesse fel, min dolgozik.

Lassan, keservesen eltelt az év, és a kovács fiának elérkezett a tizenhetedik születésnapja. Szülei reggel együtt ébresztették. Anyja, bár szomorú volt, visszatartotta könnyeit, apja pedig fáradt volt, a sok munkától, de látszott szemében az öröm, hogy átadhatja fiának ajándékát.

– Türelemmel kivártad az évet, fiam, megvigasztaltad édesanyádat is, én pedig elkészültem ajándékoddal, amit útnak indulásod előtt még mindenképp át akartam adni neked. Töltsd el ezt a mai napot készülődéssel, várd még meg a vacsorát, fogyaszd el szüleid körében, és elmesélem neked, hogyan találtam rá annak idején édesanyádra.

Eljött az este, a fiú izgalma nőttön-nőtt. Belesajdult a szíve a tudatba, hogy el kell hagynia a szülői házat, de hajtotta a vágy, hogy ő is megtalálja a boldogságot. A család ünneplés közepette fogyasztotta el a vacsorát, majd amikor már sötét volt odakinn, és a Hold bekukucskált az ablakon, a kovács, a felesége és fiuk letelepedtek a kandalló mellé.

Az apa hosszú dobozt hozott be műhelyéből, lerakta maga mellé, és mesélni kezdett.

– Fiam! Te megkérdeztél engem, hogyan találtam rá édesanyádra annak idején, és megvártad, hogy elmesélhessem neked a történetet. Amikor tizenhét éves voltam, én is útra keltem. Elmentem Holdasszonyhoz, aki megmondta, kit keressek. De az út hosszú és veszélyes. Egy éven át kovácsoltam azt a kardot, amit most átadok neked – a hosszú doboz után nyúlt, és fiának adta – anyád pedig egy éven át készítette a tarisznyádat, amibe minden útravaló belefér. Itt van még három ezüst. Ezekre neked szükséged nem lesz, de lehet, hogy valakinek jól jön majd. Eredj, aludj, és holnap hajnalban indulj útnak, keresd meg azt a helyet, ahol Holdasszony meghallja szavad.

A fiú nagyon boldog volt, átölelte szüleit, megköszönte az ajándékokat, majd nyugovóra tért.

Másnap hajnalban pedig útnak indult, hogy megkeresse Holdasszonyt.

Ment napokon át, és éjszakákon át kérlelte Holdasszonyt, hogy válaszoljon neki, hiába. Vékony sarlóból kerekké dagadt Holdasszony az égen, és a fiú azt hitte, már egészen közel van hozzá, és meghallja hangját, de hiába kiáltott, hiába könyörgött, nem kapott választ.

A következő napon útját állta egy ifjú.

– Én vagyok Napsugárfi! – mondta – Hova tartasz, legény, hogy az utad a földemen vezet át?

– Holdasszonyhoz megyek – válaszolta a fiú – ő fogja megmondani nekem, hol keressem azt az lányt, aki mellett majd boldog lehetek.

– Van nekem egy húgom – mondta Napsugárfi – szép is, okos is, eladósorban is van. Vedd őt feleségül, vele majd boldog leszel. Nézz csak oda! – mutatott Napsugárfi egy hatalmas üvegpalota felé. A kertben gyönyörűséges lány üldögélt egy fa alatt, és egy kiskutyával játszott kedvesen.

A kovács fiának nagyon tetszett a lány, de emlékezett apja szavaira. Ő Holdasszony segítségével talált rá édesanyjára, neki is ezen az úton kell megtalálnia a boldogságot.

– Nem tehetem, amíg nem beszéltem Holdasszonnyal, és ő azt nem mondja, hogy a húgodat kell keresnem.

– Akkor viszont nem engedhetlek tovább, fiú! Ha nem kell a húgom, meg kell küzdened velem! Én a Napsugárfi vagyok, és nem engedlek Holdasszonyhoz.

A kovács fia félt, de elszánt volt, nem hagyta, hogy útját állják. Előhúzta hát hüvelyéből az apja által egy éven át kovácsolt kardot, és megküzdöttek. Le is győzte Napsugárfit, akinek nem volt mit tennie, át kellett engednie földjén a kovács fiát.

A fiú, ment, mendegélt tovább és kétségbeesett, ahogy éjszakáról éjszakára a Holdasszony alakja karcsúsodni kezdett. Mintha egyre távolabb, és távolabb lenne tőle napról napra.

Amikor már annyira el volt keseredve, hogy azon gondolkozott, visszafordul, találkozott egy öregemberrel. Megállította, tisztelettel köszönt neki, és megkérdezte, hogy nem tudja-e véletlenül, merre kell mennie Holdasszonyhoz.

– Ej, fiam. Nagyon éhes vagyok. Nem ettem három napja egy falatot sem, kínálj meg némi csemegével, és megpróbálok emlékezni rá, merre vezet az út Holdasszonyhoz.

A fiú sem evett már napok óta, hiába húzta vállát a tarisznya, nem volt étvágya. Leültek hát az öreggel az erdő szélén, és együtt faltak az édesanyja által készített ételekből. Még az étel sem esik jól egyedül. Amikor jól laktak, az öreg gondolkodóba esett. A fiú csak várt, várt, és nagyon remélte, eszébe jut, merre vezet az út Holdasszonyhoz. Három éjen és három napon át gondolkodott, aztán egyszer csak felderült az arca.

– No, fiam. Eszembe jutott, merre találod a Holdasszonyhoz vezető utat, nincs is már messze. De sietned kell, mert hamarosan elfogy sarlója, és amikor teljes a sötét az éjszakában, biztosan nem hallja meg a hangod. Az erdő végén egy útkereszteződéshez fogsz érni. Ott fordulj jobbra, és egy napon belül megtalálod a helyet, ahol a Holdasszony meghallja a hangod.

Nagyon boldog volt a fiú. Megköszönte az öregnek a segítséget, adott még neki három hatalmas pogácsát a tarisznyából. Az apó is megköszönte az ételt, és így váltak el, ment mindenki a maga dolgára.

A fiú az erdő végén rátalált a keresztútra, jobbra fordult. Ment egész nap, mígnem lassan eljött az este, és Holdasszony karcsú alakja fel nem kúszott lassan az égre. Amikor már teljes volt a sötétség, és csak Holdasszony karcsú alakja adott egy kis világosságot, a fiú megállt és elkiáltotta magát:

– Holdasszony, hallod a hangom?

– Ne kiabálj, kovács fia, hallak jól – válaszolta a Holdasszony mosolyogva – mi járatban ilyen messze az otthonodtól?

– Olyan asszonyt akarok találni, amilyet édesapám talált annak idején. Azt mondta, neki te mondtad meg, hol találja édesanyámat.

– Mit tudsz adni a válaszomért cserébe?

– Nem maradt másom, csak ez a három ezüst – nyúlt a zsebébe a fiú, és vette elő onnan az érméket.

– Tedd le az érméket a Földre, és várj, amíg átgondolom a választ, vékony vagyok és fáradt, időre van szükségem – mondta a Holdasszony végül, aztán nem szólt többet. Reggelre eltűnt az égről, eltűnt a három ezüstérme is, és a következő napon nem kelt fel éjszaka.

A fiú hat nap és hat éjszaka várt, de a Holdasszony nem jött elő. Aztán a hetedik éjszakán felsejlett igen vékony, halvány alakja. Nagyon megörült Holdasszonynak, amikor meglátta.

– Jó estét, Holdasszony! Megtaláltad a választ a kérdésemre? – kérdezte izgatottan.

– Ne olyan türelmetlenül, kovács fia! Nézz le a földre, oda, ahol a három ezüstérmét hagytad.

A földön gyönyörűen csillogó ezüstlánc hevert, holdsarló medalionnal.

– Fogd ezt a nyakéket, és vidd haza. Hosszú utat tettél meg, pedig a válasz az orrod előtt volt mindig is. Nem csak édesanyád siratott ám meg, amikor hosszú vándorútra indultál. Emlékszel még a szomszéd lányára? Gyerekkorotok óta szeret téged, azóta, amikor még együtt játszottatok a kertben. Vele boldog leszel, mert mindig szeretni fog. Még most is szeret, amikor belesajdul a szíve, mert világgá mentél, és minden nap utánad sírdogál. Vidd el neki a nyakéket, szárítsd fel a könnyeit.

Nagyon boldog volt a kovács fia. Ment sebesen keresztül az egész nagy világon, amit bejárt azért, hogy a Holdasszonnyal beszélhessen. Az utolsó három napon már meg sem állt, szaladt egyenesen hazáig.

Forrón átölelte a szomszéd lányát, odaadta neki a nyakéket. A lánynak hamar felszáradtak a könnyei és világra szóló lakodalmat tartottak egy éjszaka, amikor a Holdasszony felettük mosolygott az égen.

Itt a vége, fuss el véle!