Párizsban még a legfelkészületlenebb turistának is feltűnik – bár nem biztos, hogy azonnal meg tudja fogalmazni a dolgot –, hogy valahogy az egész „egyben van”. Ha nem olvas utána, kell egy kis idő, mire magától rájön, miért is oly tetszetős, harmonikus a városkép.
Nem volt ez mindig így. A XIX. század elejéig a középkor óta változatlan, apró, szűk, bűzös utcákkal, omladozó, egészségtelen házakkal teli belváros sosem esett át nagyobb városrendezésen. Miután 1830-ban ismét felütötte fejét a városban a 200 éve már eltűnt kolera, a század közepén sürgősen tenni kellett valamit. III. Napóleon császár, aki egy 1840-es évek eleji londoni útja során irigykedve szemlélte az angol főváros modernségét, Georges Eugène Haussmann bárót, Szajna megye prefektusát bízta meg az urbanizációval. A mintegy 20.000 házat, műemléket leromboló, s ezért „Attila” gúnynévvel illetett Haussmann programjának lényege a következő volt: a már megrajzolt fontosabb közlekedési tengelyekhez igazodva új, széles úthálózat kiépítésével, a zöld területek megőrzésével, sőt növelésével, valamint a közterületek egységes képének megteremtésével modern, szellős világvárost hozzon létre, s – nem utolsó sorban – a külvárosokba szorítsa ki a lázongó természetű alsóbb osztálybélieket. Mamutprojektjével 1850 és 1872 között radikálisan megváltoztatta a főváros arculatát. (A rossznyelvek szerint a széles utcák arra kellettek, hogy azokon ne lehessen könnyen barikádokat építeni, és hogyha kell, hatásosan lövethessék a tömeget kartáccsal…)
Haussmann báró elképzelése szerint az épületek feladata az is, hogy formát adjanak az általa elképzelt várostervnek, ezért tökéletesen illeszkedniük kell az előre megrajzolt utakhoz. Noha sosem foglalkozott építészettel, de még csak egy házat sem építtetett soha, valójában ő dolgozta ki – persze építészek és várostervezők közreműködésével – a főváros homogén arculatát adó épületek építészeti szabályait.
Melyek ezek közül a legfontosabbak?
A kötelezően homokszínű vágott, faragott kővel borított homlokzatoknak az utcák vagy terek mentén azonos magasságúaknak kell lenniük. Követelmény, hogy az épületek magassága arányos legyen az utca szélességével; például egy 9,75 és 20 m közötti szélességű utca esetében a homlokzat maximális magassága 18 méter lehet – ez egyben biztosítja az utcák kellő világosságát. E megkötésből ered a sztenderd Haussmann-épület másik jellemzője, a többnyire öt-hat emelet. Nagyon jellemzők a 2. és az 5. (ötemeletes ház esetén 4.) emeletet díszítő fekete öntöttvas rácsos erkélyek, melyek gyakran megszakítás nélkül „futnak körbe” az épület homlokzatain. A leggazdagabbaknak fenntartott 2. emelet a Haussmann-házak kiemelt szintje: nagy erkélyekkel rendelkezik, és a feljutáshoz nem kell túl sok lépcsőt használni (ne feledjük: lift csak 1870-től van!). Jellemzője a balkon, a magasabb beltér, a gazdag homlokzatdíszítés; egyértelműen ez a legkényelmesebb szint. Ha a földszinten üzletek voltak, az első emelet azok tulajdonosainak, bérlőiknek elhelyezésére szolgált. A 3., 4. és 5. emeletet a szerényebb jövedelmű polgárok számára tartották fenn. Hogy miért tettek erkélyt az olcsóbb bérletű 5. (4.) emeletre? Csupán esztétika okokból, hogy egyfajta szimmetriát alkosson a 2. emelet erkélyével! A legfelső 6. (5.), többnyire bádogtetős manzárd szintet a háztartási alkalmazottak számára tartották fenn. A tetőteret kisebb helyiségekre – cselédszobákra – osztották, közös falikúttal a lépcsőházban. Ezt az emeletet külön cselédlépcsőn lehetett megközelíteni, s ezen a lépcsőházon keresztül lehetett bejutni a többi lakás konyhájába is. (Megjegyzem: a liftek elterjedésével, az áram bevezetésével, s a városi közlekedés zajszintjének megnövekedésével a „polgári épületek” emeleti rangsora szép lassan változott; sok helyütt meg is fordult.)
Ha hozzátesszük, hogy az épülettulajdonosoknak kötelező a homlokzatok rendszeres tisztíttatása, és hogy a főútvonalak mentén az ablakközöket esténként diszkréten megvilágítják, megértjük, miért annyira tetszetős a párizsi utcák összképe.
[A Paris Zig-zag, az Anecdotrip és a Wikipédia cikkei alapján; képek: Wikimedia Commons (CC BY-SA 3.0)]
Kapcsolódó írások:
Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások
Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.
Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.
Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.
Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.
Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.
Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.
Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.
Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.
Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.
Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.
Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.
Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.
Fekete István: Az operaház titka – Párizsi szösszenetek 13.
Fekete István: Az óriás elefánt – Párizsi szösszenetek 14.
Fekete István: A fejedelem szíve – Párizsi szösszenetek 15.
Fekete István: Különös tetemek a Bastille téren – Párizsi szösszenetek 16.
Fekete István: Az „öreg hölgy” csipkeruhája – Párizsi szösszenetek 17.
Legfrissebb hozzászólások