Húsz évesen, a Lyon-Paris gyorsvonaton találtunk egy nagy csomag felbontatlan süteményt. Éhesek voltunk, interraillel jártuk be Európát (1987), és ugye, a vasszeget is. Pufók, ízetlen, kis piskótácskák voltak, otthon még lekvárral vagy mézzel sem lettünk volna hajlandók lenyelni ezeket a tappancskákat. Rápillantok a zacskóra: atyaég!, madeleine. De számít-e valamit, ha piszkos kézzel, gyári kiszerelésben találkozol először egy híres süteménnyel?
Számít. Még akkor is, ha az éhség szörnyű realitás. Sokat tudnék a kilencvenes évek nagy éhezéseiről mesélni. Kőbányán, a Pataky Szakközépben a nagyobb iskolai ünnepeken a mérnök-tanárok gulyáslevest főztek. Mert kevesen engedhették meg a menzát, az iskolai büfét, és a kamaszok meg elájultak volna, ha délután ötig kell az iskolában maradni. Közben ordítottak a folyosón a plakátok: Te is más vagy, én is más vagyok… És közben a valóság: „Köszönöm szépen, hogy jól lakhattam, tanár úr.”
De nem volt mindennap gulyásleves.
Az éhség miatt voltak a gyerekek az ötödik óra után agresszívek.
Kőbányáról amúgy a rossz ételekre, nem a tartós éhezésre emlékszem. Az asszonyok tonnaszámra vették az akciós banánt, a hamis Milkát (ilyen jót sehol se kapsz, anyukám), az akciós zúzát, az akciós csirkefarhátat, a tejet még soha nem látott sajtokat. Minden rögtön elromlott, ahogy hazahozták, ezek az akciós akármik hizlaltak, de soha nem lakattak jól, ráadásul a banán-mámor is csak fizetés után pár napig tartott. De mit vagy úgy oda, kérdezték tőlem, ha a tejet is hamisítják? Hát te elhiszed, hogy a dobozban árult tej az igazi? Akkor meg nem mindegy? Akár igazi volt, akár nem, ezek a csapnivaló ételek nem tápláltak. Csak életben tartottak. Holnapig.
Nemcsak a pénzetlenség gyilkolhatja az ételeket, és teheti az étkezést kínkeservessé, az éhezést meg létállapottá. Hanem a gyűlölet is. Ma annyian írnak szakácskönyveket, én is tervezek egyet, de nem a jó ételekről, a nyugat-provanszál elő-, fő- és utóételekről, hanem a kelet-közép-európai „bosszúkonyháról”. Mikor anyuka azért főz, hogy megemlegessék. Mikor a menzakajából árad a nemtörődömség. Mikor boldogtalan nők húslevesében úgy úszkálnak a rosszul, ímmel-ámmal megpucolt, foltos karalábé-darabok és répácskák, mint a foszladozó gyerekujjak. Van ennek irodalmi előzménye: Pacsirta konyhája. Aki olyan „sajátságosan főz” (az apja fejezi ki magát így), hogy nem sózza-fűszerezi az ételeit. A krumplis tésztákat, a főzelékeket. Mert a sok fűszer „megártana”. Hát nem csoda, hogy a Vajkay-szülők rögtön transzba esnek, ahogy Pacsirta távollétében belépnek a város éttermébe!
Bele lehet főzni az ételekbe a gyűlöletet, a csalódást és a féltékenységet. A „gonosz konyha” megrövidíti az életed. De nincs bátorságunk azt mondani: kösz szépen, én inkább egy szelet kenyeret kérek.
Ez a legfájdalmasabb éhezés. Mondjuk úgy, tele van a hasad, de. Érzed, hogy nem válik javadra. Tudod, hogy van másféle élet. Tudod, hogy nem ez a „módja”.
Mint amilyen az én találkozásom volt a madeleine-nel Franciaországban.
***
54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások