– Emberek, mars fel a remorkára*! – dörrent oda meglehetősen barátságtalan hangon a csákányaikat és lapátjaikat szorongató, azokra támaszkodó, még majdnem alváson túli világban kábuló munkatársaira Korompi Béla.
Sem főnök, sem parancsnok nem volt, hivatalosan semmiképpen, a valóságban annál inkább! Béla, egy tipikusan „csöntörők”** alkat volt. Alacsony, a válla szinte olyan széles, mint a testmagassága, nyaka is fejének szélességével vetekedett. Ha reggel befogják egy eke elé, képes lett volna estig húzni a ló helyett. Szóval szétrobbant az energiától, ami fizikai munkában semmi esetre sem hátrány.
Munkaidejük sötétben kezdődött és sötétben ért véget, de Bélának mindig maradt még az otthoni munkára és kocsmázásra is ereje. A többiek vagy az egyiket, vagy a másikat végezték el hellyel-közzel. Ha kocsmázásra nem jutott, lementek a saját pincéjükbe, azt ki nem hagyták volna, de a lehető legkorábban ágyba zuhantak. Így sem maradt több öt, hat órányi alvásnál.
Az erős testalkat mellé – finoman fogalmazva – erős egyéniség is párosult. Önkéntes rabszolgahajcsárként, mindent és mindenkit túlteljesített. Szidta, gúnyolta kevésbé erős társait. A vicc szintjéig ezzel nem is lenne baj, ez egy ilyen munka. Egész nap talicskát kell tolni, csákányozni, lapátolni, zsákban hordani a homokot és földet a töltésre. Nem egy úri passzió.
Mindenütt voltak munkavezetők, hivatalból odarendelt hajcsárok, ám ahol Béla dolgozott, ott megspóroltak egyet, mert egész napját, a fizikai munkához való erejével, szinte kéjes szórakozásszerűen élvezte ki. A gond akkor kezdődött, amikor az első munkanapon, a rögtön utána teljesítőre kezdett el üvölteni.
– Te taknyos! Milyen ember az ilyen! Fogjad a lapátot, oszt’ rakjad, toljad a talicskát! Dolgozunk, nem játszunk, látod, hogy épül a töltés!
Korábbi barátja csendben visszaszólt.
– Én már tisztára kifulladtam, mindjárt folytatom, csak szusszanok egyet.
– A lusta disznó fejedet! – és lekevert egy nagy büdös pofont.
Hatalmas verekedés kerekedett, de nem tartott sokáig, Béla kiütötte, így korábbi barátja – tetszett, nem tetszett –, kénytelen volt másodiknak mögé sodródni, a többiekről nem is beszélve. Béla vérszemet kapott, úgy csépelte a gyengén teljesítőket, mintha neki dolgoztak volna, pedig egy petákkal nem kapott többet, vagy kevesebbet. Napi bérben kubikoltak.
– Jól élünk, dolgozunk egész nap, még fizetnek is érte, ti meg a fejemre hozzátok a szégyent!
Durr egy pofon jobbra, durr egy másik balra. Zsákolás, lapátolás, talicska tolás közben, hajnaltól estig még harsány nótázásra is maradt ereje. Azt végképp nem értette, hogy egyik-másikuk miért kevesli az éjszakai öt-hat óra alvást, neki két-három is elég lenne, de ha napokig nem kell aludni, az sem gond.
Vasból volt és lassan szépen vassá gyúrta környezetét saját ízlésére. A legények remegő gyomorral keltek, idegtől gyötörten nyomták a napi nehéz munkát, és még az oda-vissza úton, az utánfutón sem volt nyugtuk. A bóbiskolás bűncselekmény számba ment Bélánál.
– Lusta dögök, üljetek egyenesen, fogjátok a szerszámokat katonásan, keményen! Mi lesz veletek a seregben, taknyos nyápicok?
Béla saját korosztályának egyeduralkodójává nevelte ki magát, de senki nem szólt semmit. Az öregebbek örültek, hogy van egy erős, kemény ember, aki nem csak jól bírja a munkát, hanem ráncba is szedi a lődörgő, lusta pelyhedzőállú taknyosokat.
Nos, az esténként legurított hat-nyolc sör, nem kevés pálinka és bor után már a kocsma is kiürült, ha Béla ott volt. Úgy iszkoltak el a vendégek, mint agyon ijesztett nyulak.
Béla úszott a gyönyörben, karriert csinált! Ennél többet az életben soha nem akart. Életcélja a reggeltől estig, vagy azon is túli dolgozás, jó kemény fizikai munka, annak minden formájában. Este egy kis itóka, no nem sok, csak amennyi egy férfinak jár. Éjféltől három-négy órát aludt, reggel kezdte elölről.
Ami neki paradicsomi állapot volt, az összes többinek pokoli. Nagyon-nagyon a begyükbe került. Ha a járdán nem tért ki neki valaki, egyszerűen nekiment, rosszabb esetben be is húzott kettőt, hármat. Soha nem sportolt, de annál többet dolgozott. Olyan kerületű bicepsze volt, hogy az a méreten felüli kategóriába esett, közelebb állt a sonkához, mint az emberi kézhez.
Sokakra rájárt a rúd, de a sor végén álló Samu és Balambér nagyon berágtak, hiszen őket verte a legtöbbet. Ha csak ordított volna, azt már lassan megszokták, azt is, hogy a kedvéért háromszor annyit kellett dolgozni ugyanazért a pénzért, mint normálisan, de ennyivel nem úszták meg. Ekkor kezdtek el terveket szőni.
Előbb csak csendesen kesergő fantáziálásokat, aztán egy este úgy döntöttek, másnap reggel nem Béla lesz az első a gyülekezési helyen. Ezt egyetlen alkalomra is nehéz volt megoldani, mert a mindig energia dús Béla, bő félórával, mindenki előtt kötelességtudóan megjelent, hiába érkeztek a többiek is a rendes idő előtt, már kezdte is az aznapi „lustadisznózást”, néhány fület csengető, hajnali pofon kíséretében.
Balambér és Samu összekapták magukat, fél háromkor felkeltek és felszerelkeztek. Féltek! Nem akartak semmi egyebet, csak egy igazi mórest, olyan észhez térítő meglepetést adni, az önmagát lassan falu rémévé kinőtt Bélának.
A dűlőn, egy rövid erdős szakaszon várakoztak, jó messze mindentől és mindenkitől szőlőkarókkal a kezükben. Az emberek még az igazak álmát aludták. Béla megjelent. Nem lehetett összetéveszteni, olyan széles volt. Alacsonyságát ellensúlyozva, mikor senki nem látta, akkor is kihúzott háttal járt. Tekintélyét nem pazarló, elbízott, hetyke léptekkel közeledett. Az eredeti terv szerint jobbról, balról oldalba simították volna két-három csapással, aztán a bátrak fegyverét, a gyávákéra cserélve elfutottak volna.
Béla nagyon ijesztő látványt keltett, a még nem is hajnalodó éjszakában is.
– Te Samu, ez megesz minket! Ha felismer, apró darabokra szed…
– Rosszabb is van annál, el is költözhetünk azonnal! Egy életre nem lesz nyugtunk a nap egyetlen pillanatában sem.
– Rendben, nem ismerhet fel! Várj, épp itt jön, csendesedj! Állj a fa mögött, mert még az árnyékot is észreveszi ez a bivaly. Most!
Kiléptek mind a ketten, és mikor Béla már háttal volt nekik sújtottak. Úgy terült el, mint egy ledobott homokzsák. Meg sem mozdult többet. A két fiatal visszaállt a fa mögé, és egy kicsit várt.
– Ez nem mozdul. Miért nem kel fel?
Odaléptek, megfordították. Kemény, nyugodt tekintettel, nyitott szemekkel nézett rájuk a halott Béla.
– Ez meghótt!
– Meg. Tűnjünk el, de gyorsan!
Eldobták a karókat és futottak az életükért, vagy maguk sem tudták már miért. A szőlőhegyen, egy pincében húzták meg magukat. Délutánra előkerültek, nem sokat tudtak az ujjlenyomat vételről, sem más ilyesmiről, de olyan egyértelmű volt minden anélkül is, hiszen ők ketten tűntek el, mindenki más megvolt.
Búvóhelyektől bár hemzsegett a környék, de nem sokat veszítettek avval, hogy hamar megtalálták őket.
Vallottak. Nagyjából azonos büntetést kaptak, ennek ellenére az egyik nagyságrenddel kevesebbet töltött, mint a másik, aki rosszul viselte a fogság első szakaszát, és oda nem illő szavakkal ordítozott a bíróra. Nem kellett volna, akkor neki is harmadolnak, negyedelnek, amnesztiáznak.
Nagy temetés volt, senki nem maradt otthon.Nemigen sajnálták, sokan csak azért mentek, hogy lássák őt holtában. Meg aztán a faluban fél évre a hétköznapi unalmat az eseten való csámcsogás váltotta ki. Kubikosék dolgoztak tovább, mintha mi sem történt volna. Vagy mégis? Egy ember tragikus halála árán egy kicsit nyugodtabb munkakörülményekre leltek.
***
* utánfutó
** alacsony, vállas, erős testalkatú.
****
Boér Péter Pál író, költő
“Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal.
Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé.
Köteteim:
2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet
2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet
2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet
2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet
2013 – “Megtisztult ablakok” – regény
2016 – Fenyőágon füstifecske – regény
2017 – Ködös idill – két kisregény
Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.”
A világháló adta lehetőségekkel élek:
Lenolaj irodalmi és kulturális műhely
A Hetedik
Héttorony irodalmi magazin
MagyarulBabelben
CINKE
Holnap Magazin
PIPAFÜST
Szabad szalon
Penna magazin
Bukaresti rádió
AlkoTÓház
Legfrissebb hozzászólások