Oláh Tamás: Tizennégy szám

1. IDEGEKET TÉPVE TOMBOL, SÜKETÍT

A HAZUG SZÓ lelket tépve haragít,
nem tudod mélysége mekkora,
iszap puha rejtelmében mi rohad,
miért szövődik lassan köréd karja?
Milyen jövőt citál az a kor, ahol
a tévedés tizedel?
A jelenlét tar ágán lógsz,
lassan szétrág benned mindent,
mit követni volt érdemes.
Még élsz, mert
a sok gyötrő hang, a fájdalom is éltet.
Nézz Isten végtelen szemébe,
s tudnod kell: nem igaz, hogy
már utolsót intett a jó,
nem igaz,
nincs kit néven szólíthatnál,
hogy senki sem
hallja meg könyörgésed.
Egyre csak forog
töviskoszorús Krisztus-fejedben
forog tovább
a körhinta-gondolat, mert félsz:
téged is utolér a gyors gyűlölet.

2. HIÁBA FUTSZ UTOLÉR A GYŰLÖLET

TÉGED IS UTOLÉR a gyors gyűlölet
ha fogai közt vacogsz,
s hagyod ólom-tested egyre
lejjebb szálljon, hogy
a gyermek alkony se találjon rád,
ha a gyújtó tekintet elől
gyáván elfordítod fejed,
s szégyen-verten
fal mellett kell lopakodnod.
Ha hagyod, hogy álmaid
szétcsurogjanak,
többé otthonod nem találod.
Ne csodálkozz, ha
szemed tükrébe nem néz senki,
a nászfény izzás lét-üzenete
nem tör fel többé benned.
Hiába sietnél, hátrahagyva filmed
fekete-fehér kockáit,
nem tudsz kilépni
a forgóajtó szárnyai közül.
Áttetsző semmi simaság leszel,
mint alvó ablaküvegen a kihűlt jelen.
Repdeső zászlók foszlanak,
gyalulatlan szavak
szakadnak ki a torkokból,
zablát ránt a hazugság, nem vágysz
kóstolni a halál ízét, mégis
agyadba csattan a sötét rémület.

3. AGYADBA CSATTAN A SÖTÉT RÉMÜLET

AGYADBA CSATTAN a sötét rémület.
Fordított feszület leng az oltár helyén.
Atomokra bomlik, mit a Természet
nemrég még egynek alkotott.
Vénre vésett arcodban
még szunnyad a lázadó lélek,
az ifjú ívben feszült akarata.
Az ötödik lovas űz, vágtat, kerget.
Hiába téped le az égről a Napot,
sárga pora hiába égeti szíved,
ha a virág szirmai között
a Sátán órája ketyeg

nem dobog többé a szeretet.
Ha a felhőgáz lángja összecsap
fölötted szenvedő láncszemeivel
a világ szúr pupilládba, s megvakít.

4. A VILÁG PUPILLÁDBA SZÚR, MEGVAKÍT

A VILÁG SZÚR PUPILLÁDBA, s megvakít,
akár a fehéren izzó, éles fém.
A sejtek még nőnek, szövetekké szövődnek,
a szervek még dolgoznak a felszín alatt,
ami összeáll kirajzolja még
a test régi formáját, de a
szenvedés borostyánja már
rajtad kúszik,
tested lepedőjén a tervszerű pusztulás
mindenütt mutatja nyomát.
Ha ajtót nyitsz a félkarú világra
magához szorít, kifakít, megemészt.
Nem tudtad, ha felnősz, amire tanítottak,
akár az üres gömböt, eresztheted szélnek,
hogy a falak árnyán vergődik az árulás,
a lihegő gyönyört a kín tömör percei
temetik, s idegeid gátjai közt
nem telnek mással napjaid,
mint küzdéssel,
mert, aki kiáll a harcból,
már a halálba kóstol?
Hangod legyen kőütés.
Ha féktelen láz fut a téren át
állj az élre, s ne bánd ha
egy perc alatt veszted el, ami voltál.

5. SZÓL ÉS VÉGET ÉR HARCOD

EGY PERC alatt veszted el, ami voltál.
Kettesével törnek lyukat tépve a dörrenések.
Jajgatás, sírás-gáz-habzó özöne fut szét,
szitkok szálldosnak a maszkok alól,
mögötted a bosszú részege csörtet.
Hátadon fekszel, kemény kövön,
lópaták taposnak.
Zúgva hull a víz a mélybe.
Villanásnyi ideig élhettél, de arcod
a tiéd volt, s vonásaidhoz hasonló
nem lesz se most se később.
Ó, miért nem segítesz rajtam
Nagy Megbocsájtó, hol vagy ilyenkor?
Miért kell így, hit nélkül, távozni oda, ahol
gondolat sem bánt, ha nincs már értelem.

6. SZAVAK SEM BÁNTANAK, HISZ NINCS ÉRTELEM

GONDOLAT SEM bánt, ha nincs már értelem.
A sok tanulás, céltalan volt az is?
„…hol a könyv mely célhoz vezet?”
A tudatlan hiszi csak
igaznak, amit a nyomtatott
sorok mondanak,
a Nagy Lexikon lapjai üresek.
Hamarosan minden tévedéssé silányul.
A hamis tan, gyáva idea, akár a
rágalom, agyadba fúrt fájó kavics lesz.
Maradsz páncélos magányodban egyedül
a megaláztatás és kinevettetés
léceiből összeszegelt ketrecedben.
A szépség rút lesz, korhadó kuszaság,
az aranyciráda csak a felszínt takarja.
Akármit mondanak a puha nyelvek,
te is tudod jól a „haszoné a világ”
Hallgass!
Ki kért arra, hogy bánatot hegedülj?
Aki hűséges, annak jár a tisztelt!
Aki szeretni tud akkor is, ha az éhség
hiénái viaskodnak benne,
– ki máglyán is dalol.
Kifújt tojás héj mögött zajló üres életed,
hamuszürkévé vasalja arcéledet,
meztelen felejtés feneketlen
kútjába hullsz,
csak a sírkő lapja őrzi majd neved,
s örökkévaló vigaszod az lesz, hogy többé
nem kell jót, rosszat idézni szüntelen.

7. NEM KELL JÓT, ROSSZAT IDÉZNI SZÜNTELEN

NEM KELL jót, rosszat idézni szüntelen.
Mindent, ami szép, ami szent,
palánkok mögé szorítják
a kígyó öltögette gondolatok.
Elzárják a távoli időbe előled mindazt,
ami ma kellene neked.
Izzadt kezedet a gyáva halál markolássza.
Mikor érted is eljön
függöny lehull, a képzelet lemállik,
és elringat mindörökre,
s a gőgös szellemed is eltűnik,
vereségedben diadalod csak az lehet:
többé már nem vonz a dicsőség,
a másnapos valóság,
akár sziklán a víz szétporzik,
ami volt mind némán lebeg majd,
akár kagyló a tóban, összezáródva.
De amíg az ébrenlét
kézen fogva vezet védtelen vagy.
Hiába erős a karod,
a habzó szavak szíven ütnek.
Sápadt halántékod vörösre vált,
ha a surranó rossz elér
fel se fogtad, s már nem vagy több egy foltnál.

8. MÁST MUTAT, ÉS NEM AZT MIT EDDIG, ARCOD

FEL SE FOGTAD, s már nem vagy több egy foltnál,
ez a sorsod meglásd Magyarország.
Boldogtalan hazám,
hány eszme rohadt el a feszült idegek korában?
Dicsőséges múlt után, ki hű ma hozzád?
Ki az, ki vágyik arra
élete a nemzetnek példája legyen?
Emelni sem tudod majd gyenge karod,
jobb lenne eltaszítani a jelent,
mit rád zúdítottak.
Ha nem éltet a három szín, a kereszt jele,
s többen lesznek kiknek
a korona csak múzeumi trófea,
lesz-e még nyugalom és hely azoknak,
kik magukat magyarnak merik nevezni?
Határfalakról a kiáltásaid visszaverődnek.
Lelked semmisül meg, messze repül.
Tükrödből halotti arc néz rád örökké,
s a határ messze fut előled,
a jó emlékekből lassan semmi sem marad,
szellem és akarat egykor hiába lángolt:
egy nemzet nyugszik itt, kit
édes szenvedély már nem gyötör többé.

9. ÉDES

ÉDES SZENVEDÉLY már nem gyötör többé,
mély tudatban rejtőző ösztön,
táskás-szemű bűnök,
csigaházából kiűzött öntudat,
kiszökken és fölizzik, kerengve száll
a magányos álmok útján,
gyanakvás sava sem marja szüntelen
bőrödet, és a hunyt világ – gúnyosan integet.
…Mégsem vehető el, ami igazán a tiéd,
ha majd éles hangon felriaszt az óra,
állj készen, s merj lenni önmagad.
Jobbra és balra egyforma pribékek
állnak, éhezőt csalva,
ahogy nekik jobb, etetnek,
meredt szemmel néznek a szemedbe.
Ha állod tekintetük, térdük már remeg,
s feszesre húzott vonásaik mögül
előbb-utóbb kikandikál valódi képük.

Nem menekülhetsz sehova, a futás hasztalan.
A derengésbe a villanás kínja hasít,
kialszik világod a sajgó fény tébolyától.
S a képed egybeolvad a háttérrel.

10. S A LELKED EGYBEOLVAD A HÁTTÉRREL

S A KÉPED egybeolvad a háttérrel.
Mi mást várhatnál a fájdalmas kiáltozások,
a kígyónyelves csókok után
a világtalan éjszakába érkezve?
Koszos ablakhoz tapadt püffedt arcok,
mint csiga síkos nyála hagynak nyomot rajta,
figyelik mosolytalanul, védett magánbirtokuk
mögül, az álmukat halálukig kuporgatókat,
az alkura képtelen megvetett tömeget,
a dupla csövű csillagszórókat.
Nem tudhatod ki lesz majd a gyilkosod.
Eszelős, tág-merev szemmel lép mögéd,
árnyéktalanul, lapát tenyerekkel.
Rajtad röhög majd a gyáva,
földön fekszel, és átlép rajtad.
Ujjad hegyét csuklódon tartod,
számolod mennyit ver még pulzusod.
Hiába nyöszörögsz nem jön segítség.
Tócsává nő a vég.
Álmod, ha volt, az is eltűnik végleg.

11. ÁLMOD, HA VOLT, AZ IS ELTŰNIK VÉGLEG

ÁLMOD, HA VOLT, az is eltűnik végleg.
Elszáll a bánatűző, pillazáró
hűséges szerető az emlékek
fekete tollú sűrű rajában, eltűnik végleg.
A harag mérge ellened nem fordul
többé, mosdatlan szájakból nem mordul
rád a bosszú. Énekszó nem zeng érted.
Az eső becsurog nyitott szádon.
A valóság fázósan didereg.
Nagy kerek szemekkel néznek
a vashangúak, a folyót idomítók,
a mezükre szólamot festők,
kiknek a haza csak
„barbár áldozati oltár.”
Mégis az ő mellükön virít mindig a rendjel.
Szállj lélek! Szállj halál elébe! Tűnj el,
mint fénylő napod az utolsó perccel!

12. MINT A VÉGSŐ NAP AZ UTOLSÓ PERCCEL

MINT FÉNYLŐ NAPOD az utolsó perccel!
Elmész, nem sajnálod ami itt marad,
hiszen itt már
a szádig nőtt, betemetett a gaz.
A tegnapelőtt, a tegnap és
minden új nap mérget kínált,
magadban beszéltél, az öklödet rágtad,
földhöz vágott poharad szilánkjai
vágták talpadat.
Most mégis vigasztalod magad:
nem táplálhat mocsarat a vízesés,
ha sugárból szivárványt fest föléje a Nap.
De ha vakult napokban
a gonosz szárnyas szája súg neked, meglásd
a bűn világában pihensz örökké.

13. BŰN VILÁGÁBAN PIHENSZ MAJD ÖRÖKKÉ

A BŰN VILÁGÁBAN pihensz örökké.
Nem szálldos többé ezüst szádon szó,
homályos üveg lesz szemed,
nem ad többé választ, s nem sikoltanak
föl a sistergő sejtek: elég.
Kialszanak a teremtő éhes neuronok agyadban,
ész többé nem védekezik, nem támad vissza.
Minden ami téged adott, szomjad, éhed,
ami lüktetett, fájt benned,
a fontos döntések, szakítások, számítások,
mindet felváltja a gondtalan létezés,
s tart majd millió és millió évig, míg
mindent veszítve a semmi ki nem vet.
Egyszer talán megleljük egymást
tisztulva, új, fényes csillaggá gyúlva,
ott, ahol a sötét lyukról lebben fel
az antianyag fátyla, és új arcél
tárul eléd, az Istené, aki vonz
erősen magához, s míg fülel füled
a kozmikus szűz dalra,
talán találsz egy új hont,
hol kvarkokban új fortéllyal, új harc kél,
s a földön élők – maradnak nélküled.

14. S A FÖLDÖN ÉLŐK MARADNAK NÉLKÜLED

S A FÖLDÖN ÉLŐK maradnak nélküled.
Míg rögök be nem temetik őket is.
Mind kiket megnevezni sem tudsz,
múltad csönd-csúcsain törnek át,
hozzák vesztett csaták hörgéseit,
öregasszonyok siratóénekét,
őseid ércnyilainak suhogását,
repülők szárnycsapásait, bombáik
tüze borítja be a gazdátlan tájat,
s a legyőzötteket most
hagyják el az utolsó szavak.
Felriadsz, fájdalom
nyitja ki szemed, a reggel újraszül,
emberré tesz a felismerés:
nincs irgalom, mint vékony üvegben
a repedés, szerte szét pattan a düh,
sikolt a homlokok mögött, s felébreszt
gyanútlan, tompult álmából ezreket.
A közös, szent akaratot
tiszta torkok felhangolt márciusa hevíti,
igaz betűkkel hímzett vásznat lobogtat.
Hogy ne érezd soha többé,
milyen az, mikor a gyűlölet rád osonva
a hazug szó lelket tépve haragít.

Budapesten születtem 1944. április 18-án. Apai nagyapám a monori állami polgári fiú- és leányiskola igazgatója volt 1903 és 1916 között, (egy évvel később, mint tudjuk, ott tanult egy rövid ideig József Attila!). Apám, Oláh Dezső Monoron született 1912-bent, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, (történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is, elsőtől nyolcadikig tanultak.) A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait. Anyám, Dück Alojzia, 1911-ben Budapesten született. Egy testvérem van, Oláh Gábor, aki 1938-ban született Tapolcán. Hányatott gyermekkoromat mutatja az általános iskoláim sora: az első osztályt 1950-ben Badacsonytomajon kezdtem, majd Budapesten, a Virányos utcai Általános Iskolában folytattam, a felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdtem el, de az 5. és a 6. osztályt már Galyatetőn, összevont osztályokban végeztem el. 7. osztályos koromban ismét Budapesten laktunk, ezért a Csaba utcai Általános Iskolába jártam, és ott is fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. A középiskolát a Táncsics Mihály Gimnáziumban végeztem el, ott is érettségiztem 1963-ban. 1963 és 1967 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója voltam. Tanári pályámat Törökbálinton kezdtem el, ahol értelmi fogyatékosokat tanítottam, három összevont, kisegítős osztályt. 1967. december 30-án megnősültem, feleségem Szanyi Julianna, született 1945-ben, Demecserben, (idén ünnepeljük házasságunk 50. évfordulóját.) 1970 és 1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára jártam, pszichológusi diplomát szereztem. Egyetemi tanulmányaim közben, 1971 és 1973 között, a Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként, majd pszichológusként a fiatalkorúak javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkoztam. 1972-ben született meg első gyermekem, Zoltán. 1973-ban lettem a TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak a szerkesztője. 1974-ben a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére létrehozott képzésében folytattam a tanulmányaimat. 1975-ben vehettem át újságírói diplomámat. 1976-ban született meg lányom, Margit. Rovatszerkesztői munkám mellett, több száz cikket, tanulmányt írtam, több könyvet is szerkesztettem, vagy társíróként vettem bennük részt. Ezekben az években, Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel és Sorbán Szabó Zoltán költővel, 4-5 filmforgatókönyv írásában is részt vehettem. A ’80-s évek közepén Mohás Lívia pszichológussal, József Attila díjas íróval dolgoztuk ki közösen, a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos, személyiségfejlesztő, lélektani eljárásunkat, és felső vezetőkből álló csoportoknak tartottunk, két-három napos tréningeket. 1989-ben az Élet és Tudomány munkatársai az országban egyedülálló módon, megválasztottak a lap főszerkesztőjének. A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, és ehhez, úgy gondolom az én majd húszéves szerkesztői, majd kétéves főszerkesztői tevékenységem is hozzájárult.) 1992 és 2004 között a Hunital Magyar–Olasz kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója lettem, cégünk élelmiszer-ipari gépek importjával, kereskedelmével, export-import ügyletek végzésével, és élelmiszer-ipari üzemek, illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozott. Neves irodalmi lapok, – Napút, Vigília, Lyukasóra stb. – hozták le folyamatosan költeményeimet. Eddig hat verskötetem jelent meg. Új műfajt alkotva rendszeresen tartunk Zene-vers esteket, melyben verseimet Takács Bence Ervin mondja el, Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi-Lakatos Béla improvizatív zenei kísérete mellett. A Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése 2014-ben megválasztott a Katona József Színház Felügyelőbizottsága elnökévé.