Pénteken kora hajnalban indultunk a reptérre, a kislányunk hazament Németországba, mert októbertől indul a jelentkezési procedúra az általa választott orvosi karra, és a fiam beköltözik a barátnőjével Maastrichtba a tanévre, mint mindig, anyám sem maradhat egyedül.
Több mint két hónapot volt velünk, és nagyon jó volt, hogy itt volt, de felnőtt már, intézni kell az intézni valót, vigyázni kell a mamára, és rendbentartani az otthoni dolgokat is.
Kicsit azért megkönnyebbültem, mikor írt, hogy otthon van és minden rendben, hiszen itt most nem lehet pontosan tudni, hogy alakul az élet, egy eltévedt rakéta percek alatt megváltoztathat mindent, bár sosem voltam előre tervezős típus, a gyerekeim azok. Nekik kéne a biztonság és a kiszámíthatóság, amit persze az én sorsommal soha nem tudtam megadni nekik, de megpróbáltam elmagyarázni, hogy az amúgy is csak illúzió. Kár, hogy hiába, mind mások vagyunk, és más a túléléshez szükséges taktikánk, másba kapaszkodunk.
Elbúcsúztunk, nem volt szomorú dolog, öröm volt az együtt töltött pár hónap, nem rontottuk el jelenetekkel.
Utána elmentünk a sógornőmhöz, aki lassan másfél hónapja ápolja anyósomat, igaz, az állam által kirendelt ápolónők segítségével, ám ez akkor sem könnyű feladat, emlékszem még a kórházban átvirrasztott éjszakáimra. Egyszer megszámoltam, huszonötször cseréltem pelenkát este tizenegytől reggel hétig. Az ötödik éjszaka után kezdett el vérezni az orrom, nem tudtam enni, hibáztam sokat, általában hat nap után szóltam, hogy valaki váltson le, mert pihennem kell kicsit.
Mama még aludt mikor megérkeztünk. Beszélgettünk, a sógornőm gondterheltnek tűnt, a mama nemigen eszik és hány, eddig nem tette. Mikor felébredt, megmostam az arcát, megitattam, a férjem simogatta a kezét, lassan magához tért, már amennyire képes erre mostanság.
Aznap kellett vinni a rák központba felülvizsgálatra. Felöltöztettük, megetettük, állni már egyáltalán nem tud, a férjem az ölében vitte a tolókocsiig, beletette, de eldőlt, hol jobbra, hol balra, hát fogtuk két oldalról. A garázsban be az autónkba és irány a kórház, ismét tolókocsi, vérvétel és vártunk. Valamiért nagyon sokat kellett várni az eredményre. Megebédeltünk, ő persze nem evett, tétova mozdulatokat tett a forró étel felé, de nem fogadta el. Megint vártunk, rádőltem a férjem vállára és elaludtam. Mutatta a férjemnek, hogy furcsa, egy nő van rajta.
– De anyu! Ő a Saejin anyja, tudod, a menyed…erre ébredtem. Felültem, közel hajoltam és mondtam, mama, én vagyok! Felismert és széles mosoly terült el az arcán, bólogatott. Valamiért átfutott rajtam az elmúlt hónapok összes együtt átélt nyomora és szépsége, elfordultam, nem szeretem a szentimentális viselkedést. Hívtak bennünket végre, de épp akkor a férjemet kereste valaki telefonon, intett, hogy menjünk, ő marad a váróban. Betoltuk a mamát és vártuk mit mond az orvos. A vérképe rossz. Az előző is rossz volt már, ez a mostani még inkább az. Az mondta, hogy nagyon jó a hospice szolgáltatásuk, be kéne a mamát fektetni. Persze, eddig is tudtuk, hogy meg fog halni, de ezek a szemünkbe mondott kedves ám túl őszinte szavak…egymásra néztünk, mindketten elfehéredtünk és egyikünk sem tudott válaszolni. Az orvos azonnal levette, hogy időre van szükségünk, gyorsan váltott és azt mondta, van egy jobb ötlete, most akkor ne is beszéljünk hospiceről és hasonlókról, hanem fektessük be a mamát az aktív osztályra, megpróbálják feljavítani az állapotát. Kérdezte a mamát, hogy anyuka akkor be tetszik feküdni hozzánk egy pár napra, jó? Anyósom megpróbált válaszolni, de csak odáig jutott, hogy én…én, aztán feladta és csak bólintott, hálistennek azt a szót, hogy hospice, nem ismeri.
Felvittük, válaszoltunk a millió szokásos kérdésre, átöltöztettük a rózsaszín pizsamába amit itt mindig a kórház ad, lefektettük a kényelmes vízágyba és láttam, hogy hálás, hogy végre fekhet, hogy nem fáj. Követett a szemével, ahogy húztam le róla az utcai ruhát és adtam rá a kórházit. Láttam, hogy fázik, nyakig betakartam, vastag téli takarót adnak már, hiába, itt az ősz, csípősek az éjszakák. Elvitték vizsgálatra, ödémás, de csak jobb oldalon, ezért. Akkor már túl sok volt az inger és az ember, elvesztettük a szemkontaktust, válaszoltam az orvosoknak, aláírtam a papírokat, alig leplezett csodálattal néztek rám az ott dolgozók, hiszen a koreai fia és a lánya helyett én intéztem mindent. Persze, nem másért, mint hogy őket még inkább megviseli ez az egész, hiszen a gyerekeik. Nem mondtam el a férjemnek mit mondott az orvos először csak később, mikor már eljöttünk, mikor már úgy éreztem, hogy muszáj tudnia, hiszen lelkileg neki kell a legjobban felkészülnie, legkisebb gyermekként mindig is ő állt a legközelebb az anyjához. Egyszer a mama, még a másik kórházban nevetve azt mondta nekem, hogy minden gyereke házasságát ellenezte, de a miénket különösen és ne haragudjak, ennél nagyobbat nem tévedhetett volna. Nem haragudtam, abban az időben külföldivel házasodni Koreában rendkívül szokatlan volt, ők mindketten magas rangú közszolgák, nem voltak miattam könnyű helyzetben, de ez aztán hamar oldódott, ez az ország gyorsan változik.
Hazafelé már sötétben indultunk, nagyon fáradtak voltunk.
Hallgattunk, vagy csak az épp aktuális forgalmi dugó elkerülését vitattuk meg, nemsokára itt a hálaadás ünnepe, ilyenkor rengeteg ember megy az ország minden pontjára, rendbe tenni az ősök sírjait.
Egyszer csak azt gondoltam, hogy tőlem akkor búcsúzott el, mikor felismert a váróban és rám mosolygott, és amikor öltöztettem, ahogy nézett, hálás volt, azt hiszem mindenért hálás volt. Azért, hogy szeretem a fiát, hogy felneveltem az unokáit, hogy tőlem telhetően mindent megteszek érte és a családjáért. Nem tudom vajon lesz e még pillanat amikor magánál lesz, amikor tudja kik vagyunk, de tartok tőle, hogy ha igen, akkor is egyre kevesebb.
Egész életében nagyon vallásos, hívő keresztény volt, most az istene megadta neki, hogy nincsenek fájdalmai, hogy a két szeretett gyermeke mellette van, hogy egy menye is, a külföldi, az idegen, akitől kezdetben annyira tartott. Nagyon magas színvonalú ellátást kap, világos, tágas kórteremben fekszik, a sógornőm öt percre lakik, naponta többször is bejár, bár ebben a kórházban bent aludni nem lehet. Szeretet és fény veszi körül, s ha szenved is, ha lassan is megy el, azt hiszem sokkal jobb halált a saját szempontjából nem is kívánhatna.
Mikor apám meghalt, nem tudtam sírni. Olyan kegyetlen halála volt, hogy mire oda jutottunk, nem maradt könnyem, elsírtam őket a betegség nyolc éve alatt.
Anyósomat meg fogom tudni siratni és majd el fogom tudni engedni, ahogy a férjem és a sógornőm is. Nem marad bennünk megbánás, megtesszük amit megtehetünk.
A lányom szokta mondani, hogy nem az az érdekes, hogy mikor halunk meg, hanem, hogy ha eljön az ideje, ne maradjon mit megbánni, akkor el tudjuk engedni az életet. Úgy tűnik így működik ez akkor is, ha másokat kell elengednünk. A Dalai láma híres mondása, hogy” a végén úgyis csak a kedvesség számít”. Sosem gondoltam volna, hogy egy fél mondatba belefér az egész életünk.
***
EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai
“Magyar vagyok, ami nem érdem, nem átok, egy állapot. A férjem, és így a családom fele viszont dél-koreai. Napjaim egy részét a német/holland határvidéken élem, másik felét itt Dél-Koreában. Ez alkalommal anyósom súlyos betegsége okán hosszabb időre rendezkedem be itt, a többi pedig majd kiderül. Apró jegyzeteim az itteni mindennapjaimról szólnak, ebben a városban amit Cheongju-nak neveznek, magam is most élek először.”
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások