Egy ködös nyári délután autózom Kimpo város egyik igen nagy kereszteződése irányába. Természetesen van légkondi a kocsiban, hogyne lenne, monszun idején anélkül meg is fulladnánk. De én nem szeretem a légkondit, ha nem muszáj nem kapcsolom be, és ma még nem volt az. Otthonról indultam a hűvös mélygarázsból, lakásunkhoz tartozó pakoló egyikéről, mely olyan szenzorral van ellátva, ha leparkolok, fent bemondja a kaputelefon az otthoniaknak, hogy megérkeztem. Arról nem szól ha elindultam, azt már zokon venném. Incsan és Kimpo között gyakorlatilag nincs is távolság. Nagyvárosok ezek, egymással és a fővárossal Szöullal összekötve. Ha nem itt élnék, ha nem ismerném a környéket, mint a tenyerem, akkor a gyorsforgalmira hajtottam volna rá, és még bőven araszolgatnék a csúcsforgalom okozta dugóban, de ismerem, ezért mezőgazdasági mellékutakon hajtottam idáig, a rizsföldek üde zöldjét elválasztó töltések tetején. Egy patakunk is van, tulajdonképpen mesterséges kis csatorna ez, innen nyerik a vizet a rizs időszakos elárasztásához. Már belakta az élővilág. Békák, vízisiklók, halak, nád, vízinövények és gázlómadarak otthona. Egy darabon a patak mentén autóztam halkan és lassan, mégis felrebbentek a halászó kócsagok. Olybá tűnt, nincs is súlyuk. Kecses, hófehér madarak, alig mozdulnak, mégis felemelkednek a légbe. Kora reggel a rizsföldeken keresik a táplálékot, sokáig köröznek felette. Amikor valóban repülnek, akkor is inkább emlékeztetnek kecses vitorlázó gépre, mint egy élőlényre, akinek erőfeszítést kell tennie, hogy a levegőben maradjon. Igen, azért olyan gyönyörűek, mert hiányzik belőlük az erőlködés, a görcs. Irigylésre méltóan szépek. Átérve egyik városból a másikba a kertek alatt, kénytelen- kelletlen igénybe veszem a főútvonalat, más lehetőségem nincs. Míg piros a lámpa, bámészkodom. A hozzám közelebb eső oldalon a járdát partfal szegélyezi. Hatalmas gránittömböket hordtak ide, azokból építették a magas falat, mely egy egész kis hegyet tart a vállán. A sziklák közé törpefenyő, vörös juhar, azálea, örökzöldek és futórózsa került. Egy ötvenes férfi halad a járdán, láthatóan munkából igyekszik haza. Elegáns öltönyt visel fehér inggel, szolid nyakkendővel, esernyő is van nála, siet. Nem valami különleges ember, tizenkettő egy tucat koreai irodista, kis csavar egy nagy gépezetben. Elér arra a részre, ahol a rózsa a legutóbbi zápor hatására kihajolt a járdára. Persze van hely bőven, kikerülhetné, de nem. Ő megáll, visszalép egyet, szemügyre veszi a virágzó bokrot, közelebb megy, óvatosan a tenyerébe vesz egy virágot, még véletlen sem szakítja le, arcához emeli, megszagolja és elmosolyodik. Kicsit még gyönyörködik, majd visszaengedi a tövises szárat, halad tovább, a mosoly ott marad még pár pillanatig az arcán. Vált a lámpa, egyesbe teszem a váltót, indulok. Azt hiszem szégyellem, hogy kilestem ezt a pillanatot, de ő nem vett észre, így nem is érezheti kellemetlenül magát miattam. Kicsit később, egy másik lámpánál várakozva belenézek a belső visszapillantó tükörbe és lám, a rózsás ember mosolya az arcomon. Szeretek itt élni…
***
Eugenia Lee Budapesten született, Dél-Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult.
***
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások