Nászta Katalin: Idéző

* 90.-edik éves édes szülémnek *

könny-egű szemed
fehér karod ívének erejét
homlokod bronzfényű ráncait
őszbe vegyülő hajad
szelekkel szembefeszülő tested
engem vállaló kínod
téged – mással összehasonlíthatatlant
az életre marakodó küzdelemben
néha ködöktől elszürkülő halántékod is
meg össze-összecsukló térdeid
fáradtságos hited
merészséged, hogy felneveltél
idézem, anyám
volt erőd tavasszal nyuszit varázsolni a fűbe
télen csillagokkal teletömni a szobát
TÉGED –e szertelen mindenségben
anyámságodra borult eszemmel
rég nem férkőzve álom öledbe
kiáltalak – tartalak a Nappal szembe
hogy elhomályosul
hova menekülsz???
idézlek büszkén, fájón
kétségbeesetten
egyedül