Gyors hír: meghalt. Olvasom először: ez vicc? Olvasom másodszor: ez biztos vicc! Olvasom harmadszor: És ha mégsem vicc? Igaz, a művészvilágban gyakran előfordult, hogy holtnak nyilváníttatta valaki magát, hogy alkotásai kelendőbbek legyenek, de ő… ő nem viccel. Nem viccelt. Komolyan, kritikus lencsén keresztül nézett mindent. És ha valakinek folyt a nyála, azt úgy is írta meg, nem szépített, nem faragott. Soha nem csordult ki a méz belőle. Visszafogott stílusa mögött egy mély érzésű, érzékeny és sérülékeny, alázatos és tisztelettudó ember volt.
Amikor először találkoztunk, pont elégedetlenkedett egy költő munkája felett. Találkoztunk, és tudtuk, egyformán gondolkodunk: szerette a fejlődést: a megtorpanás, a megrögzöttség volt számára a valódi halál. Még a közismert, elismert művészeknél is a rutinos megoldásokat bírálta. Az erőltetett rímfaragás meg egyenesen az ellensége volt.
Játék. A költészetet, sőt, a művészet összes ágát játékként élte meg. Játszott a betűkkel, mondatokkal, gondolatokkal, s a szabadságot, a művészi szabadságot is a szó szoros értelmében élte meg. Költeményei olykor szigorú szabályok szerint épültek, máskor újító erejű kísérletek voltak. Tudta, mikor költemény a költemény, és mikor rímfaragás, szakmaiság.
Amilyen visszafogott volt, úgy tudott belőle előbuggyanni a nevetés egy-egy vicc, s főként szójáték hallatán.
Költő volt. A szó szoros és klasszikus értelmében. Nyugodjon békében.
***
Hornyik Anna
Legfrissebb hozzászólások