Oláh Anna Réka: A HÓLÁNY

I.

Az áruház nyüzsgött a rohanó emberektől. A csillogó díszek mindent beleptek, vakító fényük még nagyobb kapkodásra késztette a vásárlókat, és elnyomta a sötétedő, szürke égen még épphogy áttörő napsugarak szépségét. Nem, rájuk senki sem figyelt. Mindenki a ragyogás, a tarka ruhák, a színes ajándékok felé fordította a tekintetét, nem is sejtve, hogy a homályban van az igazi gyönyörűség, mert a fény csak ott válik igazán értékessé. Itt, bent az égőktől túltelített áruházban már a fényből is annyi volt, hogy értéktelenné vált. Úgy, mint annyi minden más, a huszonöt egyforma ing, az ötven egyforma zokni, a tizenkét egyforma pulóver. De az emberek nem törődtek ezzel. Miért is törődtek volna? Élvezték a csilingelő zenék, a tarka díszek, a karácsonyi nyüzsgés hangulatát.

Egy üzletben két lány vásárolt, pontosabban csak egy, mert a másik leginkább unottan figyelte barátnőjét, aki viszont lelkesen nézegette az állványokon lógó ruhákat. Lídia nagyon szerette a karácsonyt, és legfőképpen készülődni rá. Olyan jó kidíszíteni a lakást, aprósüteményt sütni, beszerezni az ajándékokat! Az egésznek van valami különös hangulata, ami az év többi részében előidézhetetlen. Az áruház túlzott nyüzsgése őt is zavarta, főleg az állandó rohanás, mert a lassú életritmusú emberek közé tartozott, akik szeretik teljes mértékben kiélvezni a pillanatokat, de ennek ellenére szívesen vásárolt. Izgalmasnak találta mindent alaposan megnézni, kiválasztani a legmegfelelőbb ajándékot, és közben másokat is megfigyelni. Mennyi szokás és mennyi furcsa ember! Éppen egy pólót tartott a kezében, amiről nem tudta eldönteni, hogy megvegye-e.

– Neked tetszik? – fordult tanácsért a barátnőjéhez. A lány mögötte állt, egy rénszarvasos hirdetést nézett meredten, miközben vállával levert néhány ruhát, de nem vette fel őket, sőt hanyagul rájuk is taposott. Nem felelt, nem is nézett Lídiára.

– Nem? – kérdezte Lídia a lány arcát fürkészve, és elkeseredetten leeresztette karjait, így a póló alja feltörölt egy szürke koszfoltot a műanyag padlón. A barátnője néha nagyon le tudta lombozni őt. – Kérlek, Eria, ne legyél ennyire karácsony gyűlölő! Mindig elrontod a kedvemet.

Eria nem vette le tekintetét a színes reklámról, csak egy halvány mosoly az arcán árulta el, hogy figyelt arra, amit a barátnője mondott.

– Bocsáss meg! – szólalt meg szelíden, őszinte sajnálattal a hangjában. – De én nem tudok úgy lelkesedni, mint te. Tudod, hogy ez a sok fény, dísz, és nyüzsgés nem az én világom.

Lídia felemelte a pólót, és leporolta az alját.

– Na, ez jó koszos lett – jegyezte meg, miközben betette a kosarába. – Most már muszáj megvennem. Én egy csöppet sem haragszom rád, Eria. Inkább sajnállak. Igen, én tudom, hogy te nem vagy egy érzelgős ember, de azt is tudom, hogy ilyenkor, karácsonykor kihagysz valami pótolhatatlant. Egyáltalán nem érdekel semmi? Sem az ajándékok, sem a jó hangulat?

Eria lassan felemelte a kezét, és rámutatott a feje fölött egy hangszóróra, amelyből üvöltött a zene.

– Utálom ezeket a vacak zenéket – mondta. – Mindig ugyanaz a csilingelő, idegesítő dallam! Megfájdul tőle a fejem.

– Én szeretem – felelte Lídia békésen, noha bosszantotta, hogy a lány mindent szid, ami neki tetszik. Mivel nem akarta elveszíteni derűs hangulatát, és felhúzni magát, ezért gyorsan a pénztárhoz sietett, ahol már kígyózó sor állt. Az emberek tolakodtak előtte, így rá is kezdett átragadni nyugodt természete ellenére az idegesség. Eria arckifejezése változatlanul közömbös maradt, mások kosarának tartalmát nézegette, s ajkán valami különös mosoly jelent meg. Lídia az ő arcát figyelte, miközben a sorban toporogva egyre előbbre rugdosta a kosarát. Nem tudta megérteni a barátnőjét. Minden épeszű ismerőse szerette a karácsonyt, kivéve Eria, akivel egyéb tekintetben nagyon hasonló ízlése volt. Miért?

– Néha az ismerőseidnek rosszul eshet, hogy nem veszel nekik ajándékot – mondta, de a hangja nem tudott elég szemrehányó lenni. Eria mélyen belenézett a szemébe, miközben egyre szélesebbre húzódott a mosolya.

– Neked is? – kérdezte különös hangsúllyal. Lídia nem tudta ezt mire vélni. A furcsa mosolytól és hangtól zavarba jött.

– Nem… Nem… – hebegte. – Nem úgy értettem… Nekem nem kell ajándék.

– Nem? Miért nem tulajdonképpen? Ajándékot kapni jó dolog. Vagy ha nem, akkor mire jó ez az egész?

Lídia sóhajtott egy nagyot, és ismét arrébb rúgta a kosarat. Feleslegesnek tartotta ezt a kérdést.

– Ajándékot nem kapni a jó, hanem adni – mondta most már kissé bosszúsan.

– Persze, persze – bólogatott Eria némi gúnnyal. – De adni azért jó, mert kapni is. Nem? A karácsony nem az ajándékozásról szól, hanem arról, hogy az emberek kicserélik egymás között a vagyonukat. Amit elköltesz ajándékokra decemberben, az karácsony este ott lesz a fa alatt. Így aztán végső soron mit adsz?

Lídiát sértették ezek a szavak, ő meghitt és kedves szokásnak tartotta az ajándékozást, de érezte, hogy van  abban igazság, amit Eria mondott. Éppen ez nyugtalanította. A mögötte álló meglökte, mert ahogy haladt a sor, elfelejtett előrébb lépni.

– Nem értelek – mondta egyszerűen, mert nem tudott érvet felhozni a lány szavai ellen. Eria néhány pillanatig ismét csak mosolygott.

– Nézz végig a kosarakon! Látod mennyi értelmetlen dolog? Az emberekben kényszer van ilyenkor, hogy felvásárolják az egész boltot. És tudod mi a legviccesebb? Lehet, hogy ebben a sorban áll két ember, akik éppen ugyanazt vásárolják egymásnak. Mi értelme ennek?

Lídiába még a levegőt belé fojtották ezek a szavak. Igaznak érezte mindet, de mégsem a teljes igazságnak. A nyugtalanság kezdett erőt venni rajta. Végre sorra került, kapkodva, kissé gorombán fizetett a pénztárnál, majd szinte rohant ki az üzletből. Most jól esett neki a hideg levegő, és a komor, színtelen este látványa. Csak most vette észre, amikor már megszűnt, hogy valójában mennyire ránehezedett a nyüzsgés és a zaj. Valahogy kellemesebbnek érezte a járművek hangját, mint a karácsonyi zenéket.

– Nincs azért egészen igazad – fordult Eria felé. – Te csak a pénzről beszélsz, pedig igazán az időt lehet elajándékozni.

– De mindenki rohan. Az emberek az idővel spórolnak a legtöbbet.

– Mert olyan kevés van belőle – felelte Lídia tömören, mint aki le akarja zárni ezt a vitát. Az eszével azonban sehogy sem tudott elszakadni tőle. Folyton Eria szavait és hangját hallotta a fülében visszhangozni. A sötét égre bámult, ami mögött még halványan tükröződött valami a nap fényéből. Különösen szépnek és megnyugtatónak találta.

– Akkor szerinted milyennek kéne lennie a karácsonynak? – kérdezte halkan. A léptei zaja felerősödött az aszfalton, s hangosan dobogott a fülében.

Eria is az eget nézte, rejtelmesen mosolygott.

– Nem tudom – mondta. – De nem ilyennek. A karácsony nem ez.

Az angyalnak írt első levél

„Kedves Angyalka!

Már alig várom, hogy elgyere hozzám. Tavaly is írtam egy hosszú levelet, de szerintem nem kaptad meg, mert nem hoztál nekem semmit. Az hogy lehet, hogy a szomszéd kisfiúnál jártál, nálam pedig nem? Remélem, idén nem feledkezel meg róla, hogy én is az emeleten lakom. A szüleim azt mondják, hogy te nem vagy olyan gazdag, hogy ajándékokat hozz nekem. Én ezt nem hiszem. Mert akkor hogyhogy a szomszéd kisfiúnak tudtál venni egy távirányíthatós helikoptert? Ha tényleg szegény vagy, akkor én csak azt szeretném, hogy csinálj nekem havat. Ahhoz nem kell pénz. Ugye megteszed? Ugye eljössz hozzám? A szüleim azt is mondják, hogy idén sem fogsz eljönni, mert most sok pénzt költesz a gyógyszereimre. De a szüleim nem tudják, hogy neked nem pénzed, hanem varázserőd van. Ugye tudsz havat varázsolni? Most egy kicsit beteg vagyok, és mindenki azt mondja, hogy ne aggódjak, meg fogok gyógyulni. Én nem aggódom, és nem is tudom, miért kéne. Szóval, majd ha meggyógyulok, akkor szeretnék szánkózni menni, meg innen az ágyból is jó lenne nézni, ahogy havazik. Ugye a hópelyhek apró kis varázsgömbök? Annyira szeretnék megfogni egyet! Remélem, eljössz hozzám, angyalka, és megteszed, amit kérek. Holnap este megpróbálok ébren maradni, hogy az ablakból megleshesselek téged. Ha hozzám nem is, de a szomszéd kisfiúhoz biztosan látlak majd bemenni.“

Az ablaküvegre csak a halovány fény apró foltjai vetültek ki, s úgy tűnt, mintha a sötétség megpróbálná felfalni őket. A kislány az orráig felhúzta a takaróját, mert félt, hogy őt is bekebelezi a feketeség. Mindannyiszor kifújta sűrű, forró leheletét, az végiggomolygott a paplan alatt, és lassan kályhává tüzelte az ágyat. A kis testen egyszerre futott át a borzongás és folyt végig a verejték. Minden hallgatott, még az ablakban lógó dísz sem kopogott az üvegen, egyedül a kislány szíve pergett gyors ütemben az izgatottságtól, visszhangot verve a fülében. Milyen kegyetlen a csend, mikor várakozunk! Csak áll  rezzenéstelenül, s ahogy felemészti a hangokat, úgy felemészti az időt is. Mennyivel kellemesebb a zene! Úgy tűnik, mintha a hangok és a ritmus az időt is felkapnák, és sodornák magukkal. De a csend áll. Kegyetlenül és unalmasan. A kislány kezdett belefáradni a várakozásba, megpróbált felkönyökölni, de a kezei már ettől az egyszerű mozdulattól is remegni kezdtek, így inkább visszafúrta fejét a párnába, és nem erőlködött tovább. Bárcsak jönne már az az angyal! A szomszéd kisfiúnál már biztosan járt… Kiszáradt ajkait összeszorította, lihegő lélegzetét megpróbálta visszatartani, úgy fülelt feszülten, miközben egyre csak az ablak felé pillantgatott. Egyszerre megmozdult az ablakon lógó dísz, és az árnyéka megrezegtette a fényfoltokat az ablakon. A kislánynak összeszorult a torka, az izgatottság olyan hihetetlen erőt adott neki, hogy fürgén felült az ágyban. Kíváncsi szemekkel vizsgálta az árnyékot, ami homályosan madár formát kezdett ölteni. A folyosóról valami halk nesz hallatszott, valami pufogás, valami suhogás, valami egyre hangosabbá váló dobogás. Talán léptek? Igen, tisztán és egyértelműen hallható léptek. A kislány már megbizonyosodott róla, már világosan látta, hogy az ablakpárkányra egy madár száll rá, aminek gyönyörű, hófehér tollai szinte már rikítanak a sötétben. Az angyalok valójában madarak? A léptek most elhalkultak, egy kéz kezdett motoszkálni a kilincsnél, valamit ráakasztott. A kislány, ha nincs begyulladva a torka, és kicsit több ereje van, felsikoltott volna örömében. Eljött az angyal! És ajándékot is hozott! Nem törődve azzal, hogy szédül, felpattant az ágyból, meztelen talpaival végigrobogott a hideg parkettán. Mikor az ablakhoz ért, bele kellett kapaszkodnia az öreg, alig fűtő radiátorba, mert úgy érezte felborul, a remegő lábai nem tartják meg a testét. De az öröm, a kíváncsiság, a hajthatatlan lelkesedés eltöltötték erővel, s nem hagyták, hogy összeessék. Az ablakban most egy női alak tűnt fel, nagy, sötét szemekkel, amikben a fényfoltok izzó szikrákként tükröződtek, és szinte olyan világos hajjal, mint a madár tolla. Az arca kedves volt, a kislány gyönyörűnek találta, és már nem kételkedett benne, hogy egy angyalt lát. Odahajolt az üveghez, forró leheletét ráfújta a hideg üvegre, amin a pára kristályos mintában rajzolódott ki. A női alak megpillantotta őt, ijedten hátrált egy lépést, onnan bámult tétován a gyermekre. A kislány nem vette észre zavarát, viszont félt, hogy az angyal máris el akar repülni, ezért nyújtózkodva megfogta a kilincset, és kinyitotta az ablakot. A fagyos levegő úgy rázta meg lázas testét, mintha meglőtték volna. Néhány pillanatig nem bírt hangot kipréselni vacogó ajkai közül. Az angyalnak vélt lány közelebb lépett hozzá, kinyújtotta fehér kezét, és megsimította a kislány arcát puha, jólesően meleg bőrével. A gyermek elmosolyodott, s most az érintés örömétől reszketett meg. Egy angyal hozzáért!

– Nem akartalak felébreszteni – mondta a lány különleges hangszínen, ami egyszerre mélynek is és magasnak is hallatszott. Ilyet is csak az angyalok tudnak.

– Ó, én nem aludtam – hebegte a kislány a torokgyulladástól és az izgalomtól rekedten, s szégyellte, hogy ilyen csúnya a hangja az angyaléhoz képest. – Én egész éjszaka rád vártam.

A lány meglepetten nézett rá.

– Rám vártál? – kérdezte, miközben a madarat simogatta, ami a vállára ült.

– Igen, rád. Hát nem te vagy az angyal?

A lány ragyogó, és rejtelmes mosollyal megcsóválta a fejét, majd egy hirtelen mozdulattal bemászott a szobába, és az ablakot gondosan becsukta maga után. A madár még mindig a vállába kapaszkodott, és puha tollát az arcához dörgölte.

– Nem, én nem vagyok angyal – mondta a lány, miközben kézen fogta a kislányt, s visszavezette az ágyához. – De ha még türelmesen várakozol, akkor talán látsz egyet.

A kislány engedelmesen visszafeküdt a meleg ágyba. Reszkető teste izzadni kezdett a paplan alatt, a hálóruhája átnedvesedett a verejtéktől. Magához vonta a lány kezét, és az arcához szorította.

–  Akkor egy angyal küldött, igaz?

A lány tétovázott néhány pillanatig, aztán bólintott.

– És milyenek az angyalok? – kérdezte kicsit hangosabban, olyan lelkesen a gyermek, hogy majd kiugrott az ágyból, de a lány visszatolta a láztól vörös, izzadt fejét a párnára.

– Pszt – tette az ujját a szája elé – Ne beszélj túl hangosan, nehogy meghalljanak engem a szüleid! Azt hinnék, valami betörő vagyok. Hogy milyenek az angyalok? Hát nem látod őket itt suhanni az ablak előtt?

A kislány nagy szemeivel csodálkozva pillogott az ablak felé, de nem látott mást, csak ugyanazokat a halvány fényfoltokat, meg az ijesztő, és unalmas sötétséget. Hitetlenül csóválta a fejét.

– Nem? Akkor nézd meg jobban! Az angyalokat könnyű észrevenni, mert mindig arany ruhában járnak, és úgy ragyognak, mint a csillagok.

– Mint a csillagok? – ámult a kislány, és őszinte tekintetében fellángolt az öröm. Igen, ezek a fényfoltok az üvegen pont olyanok, mint a csillagok. És ragyognak is, és rezegnek is. Szemhéjai elnehezültek a láztól, de erővel visszatartotta őket attól, hogy lecsukódjanak. Még, még látni akarta a furcsán mozgó, körkörösen táncoló fényeket, amiknek lassan szárnyuk nőtt, és kiléptek az üveg sík felületéről. Körbetáncolták a  szobát, ragyogásukkal elpusztították a komor sötétséget. Hiszen nem a sötétség falja fel a fényt, hanem a fény a sötétséget, mert sokkal erősebb. A kislány szédült, a náthától zúgott a feje, lihegve kapkodta a levegőt, de mindebből semmit sem vett észre. Úgy érezte, ő is olyan könnyen száll, mint az angyalok, velük ragyog és táncol. Még szorította a lány kezét, akit most a fényekben még szebbnek látott, a legszebbnek az angyalok között. És igenis angyalnak. Miért látogatta volna meg őt más, mint egy angyal?

– Tényleg, most már látom őket. – suttogta nagyon gyenge, lihegő hangon. – Tudsz nekem varázsolni havat? Annyira szeretnék havat.

A lány megint csak mosolygott.

– Miért? Nem látod a havat sem? Hiszen az angyalok mindig hóesésben járnak! Nagy, kövér hópelyhek között, amik valójában apró varázsgömbök.

A kislány erőtlenül pihegett a puha párnák között. A szemei már le-lecsukódtak, de maradék erejét összeszedve nyitva tartotta őket. Nem, még nem csukódhatnak le! Pont most, amikor az angyalok körül apró hópelyhek kezdenek el szállingózni. Milyen szépek! Valóban apró varázsgömbök, amik legurulnak az égből.

– Á, tudom már! – mondta olyan elhaló hangon, hogy a szavai csak egyetlen halk szusszanásnak hallatszottak – Te vagy a Hólány, aki havat tud varázsolni.

A szemei már nem voltak nyitva, a nehéz, lázas szemhéjai ráborultak a csodálkozó, ámuló tekintetére. De még látta, ahogy a varázsgömbök betöltik a szobát, s már nem is a paplan, hanem a puha, csodálatos módon meleg hópelyhek takarják be őt. Minden fájdalma megszűnt, a karjait légkönnyűnek érezte, mintha csak szárnyak lennének, amiket felkap a szél. Igen, repült az angyalokkal…

Reggel már nem találta maga mellett a Hólányt, csak az anyja hajolt fölé aggodalmaskodva, ahogy mindig szokott. A nap már sütött, de nagyon gyengén, így fáradtan, szomorúan folytak el a fények az ablaküvegen. A szoba egy közönséges szoba volt, piszkos, hideg, és szűk.

– Menjünk szánkózni! – kiáltott fel a kislány telt, egészséges hangon, miközben felült, és lerúgta magáról a takaróját. Az anyja csak sajnálkozó tekintettel nézett rá.

– Ó, szegénykém! – mondta kétségbeesett hangon. – Milyen szánkózásról beszélsz? Feküdj csak vissza inkább!

A kislány nem engedelmeskedett, hanem felpattant, és az ablakhoz futott. A lábai erősen tartották őt. Odahajolt az üveghez, lebámult az udvar fekete macskaköveire, amiknek fénylett csupasz felületük. Igen, feketék voltak és csupaszok…

– Ilyen gyorsan elolvadt? – kérdezte a kislány mélységesen keserves és csalódott hangon, aztán csak nézte, ahogy a hideg lehelete szétoszlik a hideg üvegen. Hol van hát a hó? Hol vannak az angyalok?

–  Gyere vissza! – kérlelte az anyja. – Gyere, kapsz gyógyszert és jobban leszel. Miért nem fogadsz szót? És miért akasztottad ki az ablak kilincsére a gyógyszereket? Ma reggel ott találtam.

A kislány nem felelt, nem is mozdult. Minek? Hiszen nem kellett neki gyógyszer. Teljesen láztalan volt. Csak állt megmerevedett testtel, reménykedő tekintettel, elfojtott lélegzettel. Várta az angyalokat…

Az angyalnak írt második levél

„Kedves Angyal!

Nem is tudom, mit kérjek tőled, mert már annyi játékom van, és már mindet annyira unom. Tavaly kaptam tőled egy távirányíthatós helikoptert, de az tök unalmas volt, mert csak repülni lehetett vele, manőverezni nem. Mondjuk a használati utasításban az volt, hogy lehet vele, de én nem jöttem rá, hogyan. Megkérdeztem az apukámat, de ő csak annyit mondott, hogy nem ér rá ilyesmire, meg hogy azért vett nekem egy ilyet, hogy végre ne nyaggassam őt folyton. De hát ezt nem is ő vette, hanem te, ugye? Aztán a szülinapomra vett egy olyat, amivel lehet manőverezni, de az meg azért volt uncsi, mert túl könnyű volt irányítani. Szóval, ne hozz nekem több helikoptert, mert akkor megint nyaggatni fogom az apukámat és ő megint ideges lesz! Inkább egy hatalmas terepasztalt akarok. De ne csomagold be, mert azt utálom, ha azzal kell vacakolnom, hogy kibontom az ajándékot! Ja, és ne gyere későn, mert várakozni is utálok!”

A kisfiú unott arccal kullogott a szülei után. Nem érdekelte semmi abból a nagy vásári forgatagból, ami körülvette őt. A lábai fáradtak voltak, és a szép cipője is szúrta a talpát. Nyűgösen sóhajtozott, mikor az anyukája újabb és újabb bódéknál állt meg, hogy értelmetlen apróságokra szórja a pénzét. A tér közepén egy óriási fenyőfa állt, amit egyébként télen-nyáron szépnek talált a kisfiú, de ilyenkor, amikor teleaggatták ízléstelen díszekkel, akkor nem. Utálta a giccseket. Na, meg úgy általában mindent. Ki nem állhatta például a forralt bor szagát, főleg akkor nem, amikor elrontotta a kürtöskalács illatát. Ilyenkor a finom édességek csak felkavarták a gyomrát. Idegesítette az is, hogy minden tíz méter után egy újabb hangszóróból újabb zene szólt, s ez még nagyobb hangzavart okozott az egyébként sem csendes tömegben. Haj, de jó is lenne inkább otthon játszani, aztán minél hamarabb ágyba bújni, hogy minél hamarabb érkezzék el a várva-várt reggel! De nem, most itt kell kell néznie, ahogy a szülei jól érzik magukat, és őt észre sem veszik. Ahogy sötétedett, kezdte a tömeget egyre ijesztőbbnek találni. Nem érezte meghittnek ezt az estét, hanem inkább zajosnak és túlságosan nyüzsgőnek. Igyekezett minél közelebb maradni a szüleihez, hogy az idegen, tolakodó emberek félre ne lökjék. Egy bódénál színes, kötött kesztyűket árultak, amiket az anyuka egyenként felpróbált, hogy kiválassza, melyik illik leginkább a kabátjához. Eközben az apuka az árussal alkudozott. Egyikük sem figyelt a kisfiúra, akinek már lassan kifolyt a szeme a kesztyűs állványokra felfűzött égők erős fényétől. Egy nagy csoport ember éppen türelmetlenül tolongott  a bódé körül. A kisfiú ijedten próbált elhúzódni tőlük egy másik árus felé. Minél távolabb került a kesztyűs állványtól, annál többen álltak elé, s miattuk már nem is látta azt a bódét, ahol a szülei voltak. Még körülnézni sem tudott, fel sem fogta, hol van, mikor valaki, akinek csak a sötétkék kabátját és a nagy bordó sálát látta, egy nagyot taszított rajta, és  a  kisfiú néhány embernek nekiütközve odébb tántorodott. A lökéstől megszédült, s így végleg elvesztette tájékozódási képességét. Csak az emberek morgását hallotta, mikor hozzájuk ért, és a tömény forralt bor szagot érezte, amikor a poharukból néhány csepp a kabátjára ömlött. Nem értette, mi történt vele. Állt értetlenül, megdermesztette őt az elveszettséggel szembeni tehetetlenség érzése. Egy nő megbotlott benne, s rámordult: – Minek állsz itt az útban? Kitöröm a nyakam miattad.

A kisfiú még ezután sem mozdult, csak nézte kétségbeesetten a most óriásinak tűnő felnőtteket, akik, úgy érezte, az elérhetetlen magasságból őt csak egy hangyának látják. Csak el ne tapossák! Ösztönösen abba az irányba indult, ahonnan gyerekek hangját hallotta. Átfúrta magát a tömegen, és egy bódé mellett egy mézeskalácsot majszolgató családot vett észre. Két nála kisebb gyerek dobálta a morzsákat a galamboknak, amik között volt egy különösen szép, hófehér tollú is. A kisfiú megfigyelte, hogy ez soha nem jut hozzá a morzsákhoz, ezért egyet felvett a földről, és odanyújtotta neki. A gyerekek rosszallóan nézték ezt.

– Hé, ezeket a galambokat mi etetjük! – mondta az egyik, egy kislány, akinek a sapkáján idegesítően csillogtak a rózsaszín gyöngyök. – Menj, és keress magadnak saját galambokat!

A kisfiú nem akart vitába bonyolódni, ezért továbbment a bódék mögött, hogy ne kerüljön vissza a tömegbe. A mézeskalács illatától, és látván, hogy azok a gyerekek, ilyen jól lakmároztak, megéhezett. A kesztyűje az anyukájánál maradt, ezért, akárhogy dörzsölgette és lehelgette a kezét, nagyon fázott. Kívülről figyelmesen fürkészte a sokaságot, de a szüleit nem találta. Mihez fog most kezdeni egyedül? Már-már gyűlölettel gondolt a tömegre, úgy érezte, hogy felfalta a szüleit. A szép, fehér galamb elrepült mellette, s a kisfiú, mintha valami régi ismerőst látna, utánaeredt. Lélegzet megszakadva futott a sebesen csattogó szárnyak után, de azok gyorsabbak voltak nála, így rövid időn belül szem elől tévesztette őket. Megállt, a gyomra korgott, a keze fázott. A vásár zajai már eltompultak, a tér másik részén találta magát, ahol sötét volt, és a forralt bornál kellemetlenebb szagok terjengtek. Egy lélek sem járt erre. Mi a jobb, a magány vagy a tömeg? Mindkettő félelmetes. Most a magány támadta meg a kisfiút, ridegségével elborzasztotta őt, és éppen ellenkező vágyakat ébresztett benne, mint a tömeg. Milyen jó lenne, ha szólna valami zene, és reményt adna! Milyen jó lenne, ha erre járna valaki, és észre venné őt! Vagy egy angyal! Igen, egy angyalnak kellene erre repülnie, hogy kézen fogja, és visszavezesse a szüleihez. A kisfiú körbenézett, a sötétvörös égen, ami úgy tűnt, mintha vér folyna rajta, keresett valami fényt, de nem talált még egy közönséges csillagot sem.

– Hol vagytok, angyalok? – kiáltott fel kétségbeesetten. –  Hát nem jártok ilyenkor szenteste erre?

A hangja már kezdett zokogássá válni. A hideg, az éhség, és az elveszettség úgy meggyötörte őt, hogy már csak mély fájdalmat érzett. Elveszett. Nincs remény. Nagy könnycseppek bugyogtak ki a szeméből, amik a hideg arcán végiggördülve forrónak tűntek.

– Angyalka! – kiabálta. – Angyalka, nem kérem az óriási terepasztalomat, nem kérek ajándékot, de most gyere ide! Gyere ide és vigyél vissza a szüleimhez! Csak ezt kérem…

Ahogy ezt kimondta, a homályból egy alak lépett elő. Sötétkék kabátot és vastag, bordó sálat viselt, világos haja rikított a sötétben. A vállán egy hófehér galamb ült.

– Gyere! Én visszaviszlek – mondta halk, suttogó hangon, és a kezét nyújtotta. A kisfiú megismerte, hogy ő volt az, aki elsodorta a tömegben, mégsem ijedt meg tőle. Sőt, valami mérhetetlen nyugalmat érzett a közelében.

– Te… Te egy angyal vagy? – hebegte, és óvatosan, lassan a lány keze után nyúlt. Megfogta a puha, langyos bőrt, s a fázó ujjai végre átmelegedtek.

– Nem – rázta a fejét a lány. – Én csak a Hólány vagyok.

Amilyen erősen az imént rátört a keserűség a kisfiúra, úgy árasztotta el most az öröm. Teljes bizalommal hagyta, hogy a Hólány vezesse, s egy percig sem kételkedett benne, hogy ő tudja, merre kell menni. Mikor visszaértek a tömegbe, már nem a félelem, hanem a csodálkozás ragadta el. Mennyi ember! És milyen érdekesek mind! A tér közepén, a fenyőfa körül sokan tolongtak. A Hólány megszorította a kisfiú kezét, majd miután befurakodott vele a tömegbe, hirtelen eleresztette. A kisfiú megállt, néhányan észre vették őt, és elcsendesedtek. Szemben vele egy házaspár állt, akik kétségbeesetten beszéltek egy rendőrhöz. A kisfiú vett egy nagy lélegzetet, és odafutott az anyja karjai közé. Soha nem tette ezt még ilyen boldogan. Átölelte a nyakát, s a vállai fölött a karácsonyfára bámult. Milyen gyönyörű! Milyen szép, ahogy csillognak a díszek, és világítanak az égők! Az orrát forralt bor szaga csapta meg, s mélyen beszippantotta. Igen, úgy egyáltalán, soha ilyen boldog nem volt még.

II.

A kis házat eltöltötte a nyugalom, olyan, amilyet Lídia mindig is akart karácsonykor. Halk, lassú zene szólt, a mézeskalács és a fenyőfa illata összekeveredett, az apró égők különös mintát rajzoltak a padlóra, amik közé egy égő mécses fénye is leborult, s a tűz lobogása miatt megtáncoltatta az apró csillogó pontokat. Lídia elégedetten dőlt hátra a karosszékben, érezte, hogy elárasztja őt ez a tökéletes nyugalom. Beleharapott egy süteménybe, és élvezte, ahogy az édes íz szétoszlik a szájában. A szemeit behunyta, a fények átvilágítottak csukott szemhéjain, így cikázó színes karikákat látott. Nagyokat szippantott az illatos levegőből.

– Ez a karácsony – mondta, és fél szemét kinyitva barátnőjére nézett, aki vele szemben ült, s a mécses fényének padlóra vetülő képét bámulta. Sötét tekintetében a csillogó pontok izzó szikráknak tűntek. Nem felelt, de arcán különös mosoly villant fel.

– Nem ez a karácsony? – kérdezte Lídia. – Neked ez nem tetszik? Ebben nincs pénz, nincs ajándékozás. Ez a karácsony, nem?

– Lehet – bólintott Eria, és fekete szemeit nem vette le a fényekről. Lídia tudta, hogy nem ért vele egyet, és jobb szerette volna, ha vitatkozik, minthogy ilyen rejtelmesen hallgat. Megint csak azt érezte, hogy nem tudja megérteni őt.

– És engem igenis boldoggá tett az ajándékozás – folytatta közelebb hajolva a lányhoz, mintha így jobban le tudta volna olvasni az arcáról a ki nem mondott gondolatokat. – Mindenki örült annak, amit adtam neki, és ennek én is örültem. Te valami rendkívüli élményt hagysz ki, azzal, hogy soha nem ajándékozol. Persze, én nem haragszom rád, de sajnállak. Nem tudod meg, mi a karácsony.

Eria mosolygott, s úgy tűnt, a szoba összes fénye az ő arcára összpontosul. Lídia most nagyon szépnek találta őt, és irigyen meredt a világosszőke hajára, ami éles ellentétben állt a fekete szemeivel, mégis elválaszthatatlanul hozzájuk tartozott. A hallgatása, a mosolya, a rejtelmes arca nyugtalanította Lídiát, és bárhogyan is próbálta megőrizni magában a derűs hangulatot, elszomorodott. Nem, ezt a lányt ő nem értheti meg. És a karácsonyt sem… Pedig azzal, hogy hallgat, hogy mosolyog, hogy csak bámulja a fényeket, meggyőzőbb, mintha vitatkozna. Neki van igaza. És mégsem érti őt…

A Hólány kilépett a kis ház ajtaján. Az ég szürke volt, köd gomolygott le onnan, ami körbeölelte a fákat, és unalmassá tette az este gyenge fényeit. Eria azonban nem ezt látta. Ő hópelyheket látott, csillogó hópelyheket, amik apró varázsgömbökként legurulnak az égből, és minden egyes kis gallyat más fényben világítanak meg. A hófehér galambja odareppent hozzá, a vállára ült, és puha tollát hozzádörgölte az arcához. A Hólány megsimogatta a madarat.

– Végre itt vagy, Perszephoné – mondta csengő hangon, ami olyan volt, akárcsak egy őszinte kacagás. A galamb szájából egy tépett, ázott papír lógott ki, Eria ezt megfogta, s eldobta. – Megmondtam, hogy ne szedj össze több szemetet az ablakokból!

Mosolygott, és erre Perszephoné nevető búgással válaszolt. Mikor elhallgatott, egyszerre csend vette körül őket. Még a Hólány léptei sem vertek zajt, olyan puhák voltak, olyan nesztelenek, mintha a talpa nem is érné a földet. Mintha repülne… Teljes csend volt, de Eria érezte, hogy benne ezerféle gyönyörű dallam ébred. Érezte, hogy felgyúl az égők fénye, és fenyőillat kezd áramlani benne. A ködből kiváló szitáló vízcseppek, amik átnedvesítették az arcbőrét, az ő számára mind-mind hópelyhek voltak, amik betakarják őt. Körbeveszik, az apró gömbök kezdik elvarázsolni, és már ő is csak egy hópehely, ami magában hordozza a karácsonyt. Mert ez, igen, ez a karácsony…