Az őszi szünetben kivágtam néhány fát a kertben. Tudásomhoz mérten erős famészáros munkának nevezném, de inkább csak a helyet foglalták a kisebb növények elöl, s igen sok zöldhulladékkal járt az ottlétük. A nektarin már gyümölcsöt se nagyon hozott, közel állt a kapuhoz, azt a kevés termést is lelopták róla, mintha lassan, de biztosan állva halt volna meg. Vagy haldoklott. Nem vagyok rá büszke, de nem értek hozzá, nem én ültettem.
Kivágtam továbbá két zsidócseresznyének mondott fát is, ők meg csak úgy lassanként egyszer csak ott termettek a kertben, hozták szép virágukat, majd hullatták termésüket, levelüket, azt a kis díszüket, amiről a nevüket kapták. Máig sem értem miért.
Kicsit utánaolvastam, s nem lettem okosabb. Más helyeken lampioncseresznyének mondják, bár a cseresznyét sem értem az elnevezésben. De hogy az a furcsa alakú valami, amit terem, amit hoz, az épp zsidókalap alakjára hajazna? Kicsit erőltetett belemagyarázásnak érzem. Nem vagyok ettől sértett, talán a zsidó származású embereket sem zavarja, nem annyira sértő, inkább csak olyan egydimenziós gondolkodásra vall.
A leírások pedig igen ellentmondóak, egyik helyen bokorként, cserjeként írják le, másutt 17 méter magasságúra is megnövő faként. Van, ahol ez a neve dívik, ez, ami elindította kételkedő töprengésemet, de másutt zelnicemeggyként ír róla a világháló egynémely ismeretterjesztő oldala.
Miért is írom mindezt? Hátha elolvassa egy hozzáértő, és megírja pontosan, mi is az, amit a szél hozott a kertünkbe, egy ideig csodájára jártunk, s aztán mert zsúfolttá tették amúgy sem nagy területű, pihenésre szánt kertünket, hát kényszeredetten kivágtam.
Szabadságomat megszakítva részt vettem egy Széchenyi István emlékére rendezett tudományos emlékülésen, mert hívtak. Jól éreztem magam, a parlamentben sem jártam még, ülni és figyelmesen hallgatni még tudok. Egyedül azt nem értettem, miért úgy mondják a szóban forgó történelmi személy nevét, ahogy, érthetőbben, miért ejtik „Szécsényinek”, ha egyszer a második é-ről ő maga hagyta le valamilyen oknál fogva az ékezetet. A családból egyedül ő írta így a nevét, én még úgy nőttem fel, hogy eszerint is mondták a környezetemben.
Annak idején a gimnáziumból mindig a Széchenyi térre tódultunk ki a tanítás végeztével, onnan spricceltünk szét a szélrózsa minden irányába, fontos találkozóhely volt ez a tér abban a városban, a város szívében, és mindig úgy beszéltünk róla, hogy a „Szécsenyi” tér. Most meg azt mondja minden előadó: gróf „Szécsényi” István. Nem értem.
Keresgéltem az elírás, a különbözőség okát, de csak annyira jutottam, mindenki úgy írta a családban, hogy Széchényi, egyedül a legnagyobb magyarnak mondott gróf írta másképp, s gyanítom, ennek nem valami egyszerű oka volt, hanem valami banális, vagy titokzatos, soha meg nem fejtett, meg nem magyarázott történés bujkál a háttérben. De ha így írta, lévén a magyar többnyire fonetikus nyelv, miért nem lehet így is ejteni? Igen: így: „Szécsenyi” István.
Tudom nem nagy ügy. Másikunk korábban sokszor megrótt, ha valakinek a nevéből szóviccet gyártottam. Nyilván igaza volt, hiszen mindenki kényes a nevére, akár ezért, akár másért. Nem is kell messzire mennem. A családom egyik fele rövid i-vel írja a Nyírfalvit, a másik fele meg helyesen, a magyar helyesírás szabályai szerint. De az ilyesmihez elég, ha egy hivatalos okmány űrlapjára a hivatalnok rosszul vezeti fel a nevünket, s máris ott az apró különbség. Történhetett ilyesmi a Széchényi famíliában is. Csak nincs rá dokumentum, magyarázat, csak mindig a jóhiszemű feltevés, a nagyvonalú elnézés, s a bosszantó rádöbbenés, gyerekkorom óta rosszul ejtem ki a kedvenc városom akkor talán még legszebb terének nevét: „Szécsenyi” tér.
Attól tartok, ez már így marad, attól ahogy én sem leszek Nyirfalvi, s ahogy Weöres Sándorra sem úgy emlékezünk, hogy Vörös Sándor. Nehéz ügyek ezek, jobb felülemelkedni rajtuk, más töprengések lehetséges tárgyát kutatva.
Legfrissebb hozzászólások