Még egy ”kisápadó történet” azokból az időből, amikor engem meg újságíró társaim ”kádereknek” néztek, még képzelt barátaink is…
Hadd írjam ide: jól végződött, de előbb kisápadtam.
Szóval: az Ifjúmunkás szerkesztőségében ülök az ”első szobában”, főszerkesztőm szabadságon, s elhatározom, hogy nyélbe ütöm az ”&”-rovatot. Az ötlet nem az enyém volt eredetileg, Tar Károlytól hallottam, hogy terveztek korábban egyfajta ”kilátót” más irodalmakra, de valamiért nem ment. Nyolcvanas éveket élünk, a román diktatúra egyre inkább lezárja a horizontot…
Elkaptam hát egy csoda folytán a kezembe került vajdasági Symposiumot, kiválogattam belőle 10 flekknyi anyagot, ami képpel együtt kiadta az Ifjúmunkás-oldalt, és közöltem a – talán – hatodik oldalon. Elkövettem viszont két hibát: hogy az oldalnak az ”&” címet adtam (magyar szó, például a ”ők” helyett), és hogy a teljes oldalt aldinnal, vagyis vastag fekete betűkkel szedettem. Vagyis szembeszökő volt, nagyon.
Na most visszajött a főnököm, s érkezett a KISZ KB-tól (patrónusunk volt) a meghívó is, menne be, és magyarázná el, hogy hogyan is gondoltuk a dolgot. Mert ez revizionizmus. Azt akarjuk, hogy Erdély meg a Vajdaság kerüljön vissza az Anyaországba.
Hát akkor tűkön ültem, bevallom. Elképzelhető volt, hogy kirúgnak, megszüntetik – miattam – a lapot, nem ragozom tovább… Engem azért nem hívtak, mert rangjukon aluli volt egy szerkesztőségi titkárral tárgyalni, s nagy szerencse volt ez számomra, ugyanis nem tudtam volna védekezni. Főszerkesztőm, Varga József, viszont tőlük jött, amikor a volt főszerkesztőt, Cseke Gabit túl civilnek tartották, ismerte tehát a ”bandát”, s az ő fejükkel gondolkozott. Azt mondta: ”Úgy közöltük mi a jugoszláviai magyar költőket, mint ahogyan ti, vagyis a Scînteia tineretului a szerbiai románokat.” Ezzel el volt intézve. Jóska jött, elmesélte, engem megdicsért, amikor ketten maradtunk, mire én – a főszerkesztőmet, ugye, magam mögött tudva – pár hét múlva előálltam egy kárpátaljai &-del. A tűzzel játszottunk abban a dermesztő hangulatban, de annyi minden szart meg kellett csinálni, hogy jólesett a lelkünknek ennyi ellenállás. Köszönöm, Jóska, akkor nőttél tíz centit a szememben…
Hozzátartozik az esethez, hogy Bán Péter szolgáltatta a nyersanyagot, neki mindenről volt anyaga az óriási aktatáskában. Hogy sokat jelent maguknak a kárpátaljai költőknek, azt sejtettük, s igazolta jóval később, már a szabad világban az egyik ott publikált, Füzesi Magda, de sokat jelentett a mi irodalmunkban is. Hogy, hogy nem, híre kelt az én ”partizánkodásomnak”, annak köszönhettem, hogy például az igen tisztelt, Dantét is fordító Tanár úr, Lőrinczi László, akit különben csak látásból ismertem, az újságíró ”palota”, a Scînteia Ház sötét halljában a nyomda meg a szerkesztőség között félúton hosszasan rázva a kezem köszönte meg, hogy Kárpátalját az olvasók tudatába bevettem…
*
Kapcsolódó alkotás:
Legfrissebb hozzászólások