Az Üveghegyen túli szél zúgatta nagyerdőbe beköltöztek a szarkák. Először csak úgy próbaképpen repültek egy-egy kört a fák ágai közt, de a kacagó gerlék elkezdtek hahotázni, amikor meglátták őket. Egymás hasát fogták a röhögéstől, mondván, hogy miféle színehagyott, tarka varjak ezek? Csak nem albínók szegények? A göndör szőrű mangalicák úgy vélekedtek a dologról, hogy feltehetően elfogyott Természet Anyánk ibrikjében a fekete festék, amikor őket alkotta, ezért maradtak itt-ott fehérek. Hasonlóképp jártak ők is, hiszen a vadmalacok festése közben is elfogyott a csík, és az ő porontyaikra már nem jutott.
‒ Majd én kiderítem, miféle varjak ezek ‒ mondta a róka. ‒ Az enyémnél biztosabb módszer nem létezik. ‒ Ezzel előkapott a farzsebéből egy darab sajtot és a szarka csőrébe adta. Az meg csak nézegette, kóstolgatta, és egyre jobban ízlett neki.
‒ Azt mondják erdő szerte, hogy gyönyörű hangod van, varjú bébi ‒ hízelgett neki a róka a fa alatt. ‒ No persze, hiszem, ha hallom…
A szarka csak mosolygott magában és a fejét csóválta, hiszen ezt a mesét már a szarkaóvodában elcsörögte neki a dadus.
‒ Az a helyzet ‒ folytatta a ravasz róka ‒, hogy nagyon jó barátom az erdei kórus karnagya. Ha én szólnék az érdekedben, biztosan bevenne a kórusba, sőt akár szólóénekes is lehetnél. No, mit szólsz ehhez?
Semmit sem szólt hozzá a szarka. Átrebbent egy vastagabb ágra, biztonságba helyezte a sajtot, csak aztán nyitotta ki a csőrét.
‒ Hát ide figyelj, te rőtbundájú, rafinált kotoréklakó! Azt hiszed, hogy csak úgy egyszerűen ki tudod dumálni a csőrömből a sajtot? Tévedsz. Nagyon tévedsz! Majd ha a király kéri, a Leó szép szóval, vele megfelezem, de csak akkor, ha lenyelt téged, meg a karnagyodat is. Viszont ha most feldobnál egy gyémánt félkrajcárost, hogy eltaláld vele az ágat, amin ülök, abból láthatnám, hogy te vagy a nagyerdő legügyesebb dobóatlétája. Lehet, hogy elgondolkoznék rajta, mit is tehetnék érted…
Meglepte a rókát ez az önhitt beszéd. Legszívesebben megfojtotta volna a szarkát, de ehhez mindenképpen le kellett csalogatni a fáról. Földobta hát a gyémánt félkrajcárját, mert azt hitte, hogy lepottyan a madár, ha eltalálja vele. Ő azonban a csőrébe kapta és átlibbent vele egy másik ágra.
‒ Ügyes ‒ mondta az oroszlán elismerően. ‒ Aki így át tudja verni a rókát, az nekem is a hasznomra lehet. Kívánj valamit, és szegődj a szolgálatomba, te tarka madár! ‒ fordult a szarkához.
‒ Rendben van, felség ‒ csörögte a szarka. ‒ Ha száműzöd a gerléket, akik kiröhögtek, és rám bízod a fészküket, a szolgálatodba állok.
Így történt, hogy a galambok világgá repültek, s beköltöztek a helyükre a szakrák. Aztán egy nap arra ébredtek a fecskék, meg a sárgarigók, hogy az ő fészkükben is szarkatojások vannak, s már maguk se tudják, melyik az övék.
‒ Ügyes ‒ bólintott rá az oroszlán. ‒ Ha kitör a háború a szirti sasokkal, ezeket fogom bevetni ellenük. A saját fészkükben győzik majd le az ellenségeimet. Újra kívánhatsz valamit, okos madár!
‒ Mindössze egy apróságot, felség ‒ hajlongott a szarka. ‒ Sérti a kifinomult hallásomat a verebek ostoba csivitelése. Zavard el őket, és a helyükre hadd jöjjön be varjú néném népes családja. Az ő hangjuk különben is hiányzik az erdei kórusból.
‒ Milyen igaz ‒ helyeselt Leó. ‒ Jöjjön hát a fekete sereg! Hallom van köztük néhány nagyon jó kaszás. Ők fogják karbantartani az erdei tisztás füvét, hogy az őzek, szarvasok, meg főleg az antilopok kedvemre fejlődjenek. Belőlük fő az én kedvenc lakomám.
Aztán jött a farkas, a fésült bundás kamarás, és a farkát maga alá húzva jelentette:
‒ Uram, királyom, nagy baj van. Üres a kamra, nincs mit a bográcsba aprítani.
‒ Micsoda? ‒ bömbölte az oroszlán. ‒ És az antilopok?
‒ Ó, uram, minden erdők és mezők ura, kegyelmezz szegény fejemnek! Már nem csak az anti-lop. Lop itt már minden szarka, sőt a varjak is lopják a mező termését. Az őzek lesoványodtak, mert elfogyott a tisztásról a fű, és szomjasak, mert az erdei tóban a varjak fürödnek. Tolvaj banda ez, uram! Lop, csal, hazudik és festi magát. Nézz rájuk! Az egyik fekete, a másik tarka, de akad köztük albínó is. Emellett olyan lusták, hogy még a tojásaikat is másokkal keltetik ki.
Akkorát bömbölt erre az oroszlán, hogy belerengett a föld, a fákról lehullott a félig érett gyümölcs, és a tóból szökőkút lövellt a felhők fölé.
‒ Azonnal hozzátok elém a szarkát, és álljon menetkészen a hadseregem!
‒ Melyik sereg, uram? ‒ húzta be a nyakát a farkas. ‒ A medvék átszerződtek a szirti sas táborába, mert ott háromszoros zsoldot kaptak, a préri farkasok meg szétszéledtek, mert elfogytak a mezőről a nyulak. Csak a hollók maradtak a szarka parancsnoksága alatt, mert azok a döggel is beérik.
‒ Mit szólsz te mindehhez, szarka? ‒ kérdezte a király szikrázó szemmel.
‒ Már megbocsáss uram ‒ tipegett elő a szarka ‒, de a holló királyi madár. Nemes uralkodók címerében büszkélkedik. Pont a számodra lenne rangon aluli? Anglia addig él, mondják a szigetlakók, míg a Towerben hollók laknak, s a te országod is nekik köszönheti a felvirágzását. Uram, én a te helyedben lenyúzatnám a farkas bőrét, meg a rókáét is, és bundát csináltatnék belőle a téli napokra. Ezek kételkednek az én szavamban?
‒ No igen ‒ gondolkozott el kissé zavartan Leo ‒, de hol van a róka gyémánt félkrajcárja? Legalább azt add vissza nekem!
‒ Természetesen átadom, felség. Nem is kívánok érte mást, csak a koronádat. Hidd el, az én fejemen sokkal jobban mutat.
‒ Ügyes ‒ hörögte az oroszlán, és élettelenül fordult le a trónról.
2024-07-26
Legfrissebb hozzászólások