Oláh Tamás: Agyamhoz kapcsolva

Agyamhoz kapcsolva,
mint valami barbár ékszert,
egy ravasz szerkezetet
viselek fülemben,
mely belém nyitja
az egész végeszakadatlan világot,
millió hanghoz vegyítve hangomat.
Cinkos súgója rossz végű életemnek,
mint a kettős, óriás spirál-lánc,
melynek minden szeme párjába vág,
s uralja a test minden sejtjét,
a lélek minden vonását,
így uralkodik rajtam,
és diktálja belém
e parányi építmény
minden nekem címzett rezgést.
Tajtékzó zaj-hullámokkal
áraszt el,
dárdákat hajít felém,
gúnyos nevetések,
görcsös zokogások,
a lázbeteg valóság hangjai
zúdulnak belőle koponyámba.
Pőrén állok
e kiismerhetetlen élet-terepen,
legszívesebben
üvegharang alá bújnék,
s leszállnék e boldog lak lakójaként
a tenger fenekére.
De a vashegyű hangok
átzengenek mindenen.

Lefokozták már,
ami emberi volt,
tereket borít be
a mérgezett légben
a gondolat selejtje,
s mint száradó tóban az üledék
egyre gyűlnek bennem
az átok-verte szavak.
Gyenge napjaimon
elűzi nyelvemről
a némaság madarát.
Akár egy arctalan istennek
kinek gyötrődő,
kutakodó tekintetét
nem láthatom,
neki gyónom meg
titkos tébolyaimat,
tőle várja gyermekszívem
a simogató feloldozást,
penitenciát ő ró ki rám.
Irgalomért is neki könyörgök.
S hiába hajt a vágy,
kedvesemnek is
csak az éteren
keresztül csokorba kötött,
becéző szavakat adhatok,
csak sóhajaink mártózhatnak
egymásba.

Magamon hordom,
hogy álnokul jelentse,
ha csörren – merre járok.
Pedig tudom ilyenkor,
egy leeresztet redőnyű szobában,
ismeretlenek lépnek agyamba,
és születő vágyaimat,
szövögetett terveimet,
mint ritka bogarat a gyűjtő
mikor gombostűre tűzi,
rögzítik ők is,
s zárják skatulyába,
összegyűjtött sóhajaimat
szemlesütve dossziékba rendezik,
kézbe veszik,
s szívemen húzzák át fonalát,
sírásaimat visszajátsszák,
kín-kategóriák szerint
osztályozzák,
szitkaimat
– aszerint, hogy kinek szólnak -,
lajstromozzák,
és ha kell, késsel szétfeszített számba
tömik vissza,
amit egyszer kimondtam.
Átok, ha megszólal,
de ha nem szól bele, akit hívtam,
árvábbnak érzem magam,
mint a kisgyerek
kit a tömegben elveszítettek.
A kínzó jelsor lelkemet égeti,
vas körme marja testemet,
– mégse élhetek már nélküle.
Mint lovát az ősmagyarnak,
majd mellém temetik…