mikor Eszter elment kicsit szétnézni, és én ott maradtam egyedül a cuccainkkal. Egy harminc körüli férfi ült le közvetlen mellém. Mosolygott, köszönt, megkérdezte hová utazom, és kivel utazom, elmesélte ő hová utazik, és hogy a barátai mennyire várják, hogy újra találkozzanak, a telefonján képeket mutatott ételekről, amiket ő készített egy versenyen, irigykedett, hogy milyen szép szigetre megyünk, mondta hogy ő is el akar menni oda. Kicsit mintha dadogott volna, és még arra emlékszem, hogy milyen szép szürke szemei voltak, mint a nyári eső előtti égbolt, már a haja színe sem ugrik be, csak hogy talán világosabb barna volt… Aztán mennie kellett, mert elfogyott a sor, ami a járatához kígyózott, kedvesen elköszönt, még a nevét sem tudom, mert be sem mutatkoztunk egymásnak, csak önfeledten cseverésztünk. Arra gondoltam, hogy milyen furák ezek a véletlen találkozások, amikor olyan emberrel futsz össze, akit azelőtt sosem láttál, mégis mikor elkezdtek beszélgetni, olyan, mintha valahonnan mégis ismernéd… Egy párhuzamos világban talán egészen máshogy folytatódna ez a történet.
– meséltem egyik ismerősömnek a felbukkanó emléket, miközben a szaunában kellemesen átjárt bennünket a citromillatú gőz.
– Ühüm. Kakilnom kell – felelte elgondolkodva.
Legfrissebb hozzászólások