Akkor már vagy harmadik napja kereste. Hatalmas területet járt be, olykor átment az országúton is, ahogy Lufi tette, kereste a pajtásait, az olykor betévedő kosztosokat s az utcán előle menekülőket szintén. Eltűntek, választ nem adtak. S amikor már feladta, akkor talált rá, harminc méterre a házuktól a zebra tövében.
Egyszerre kezdett sírni és kacagni, s hogy túlélje a látványt, morbid kis mondat szaladt ki a száján: ─ Lufi, olyan szétszórt vagy!
Az aszfalt hideg volt, kemény és nedves. A föld fagyott, ásni lehetetlen. Közel lakott, beszaladt a házba, kezében doboz, másikban lapát, úgy tért vissza. A macskát alaposan helyben hagyták, több darabban szétszórva hevert a földön. Összeszedte, egymáshoz illesztett a részeket, elhelyezte a dobozban, hazaszaladt újra, s mert nem talált otthon semmiféle ragasztót, bontatlan tubus mézzel tért vissza. Azelőtt soha nem tett ilyet; finom ujjaival a szakadások mentén összeragasztotta a macskát, dobozba rakta, a hóna alá vette, és hazavitte.
A nap már alig sütött, kiült hát a kertbe, csészényi teával melegítette magát. Várta, puhább legyen a talaj. Keze ügyében, falnak támasztva várt, várakozott az ásó.
Legfrissebb hozzászólások