Kritika – Lenolaj

Király László: Beszélgetés Bánki Évával az Esőváros újrakiadása kapcsán

Jyll — Tue, 03 May 2022 08:43:42 +0000

Néhány napja jelent meg a Jelenkornál az Esőváros második, átdolgozott kiadása. Az újbóli megjelenés a 2020-as, a Velence-könyved sikeréhez kapcsolódik?

Én sem ilyen, sem másmilyen apropóról nem tudok. Már évek óta tervezgette az újrakiadást a Jelenkor. Nekem persze óriási öröm volt kedves elsőszülöttemet megint kézbe venni.

Borító: Tillai Tamás

Az Esőváros egy lebilincselően sokszínű családregény, egy népi nézőpontból elmesélt XX. század-történet. Mit jelent pontosan az átdolgozás?

Semmi esetre sem szerettem volna a regény szertelenségeit kigyomlálni. Ez volt az első prózai művem, én félig-meddig transzban, az akkori munkahelyemen, egy könyvkiadóban írtam éjszakánként. A regény tükrözi az ezredforduló általános optimizmusát is, akkoriban én is reménykedőbb voltam, és egészen mást gondoltam Magyarország vagy az Unió jövőjéről, mint ma. Mindezeken és a regény nehezen megfogható vidámságán nem akartam változtatni. De mivel nagyon rövid idő alatt írtam a szöveget, ezért sutaságok, ellentmondások, sőt névtévesztések is maradtak a regényben. Ideje volt ezeken változtatni.

Még nem volt időm alaposan összehasonlítani az első és második kiadást, de úgy látom, a 2004-es kiadást lezáró Petőfi Amerikában című fejezet áldozatul esett az átdolgozásnak.

Igen. Ennek a fejezetnek már az első kiadásban sem lett volna szabad szerepelnie. Nem mintha nem lett volna jó ötlet, hogy a mindig Amerikába vágyó parasztgazdák unokái 1989-ben a felszabadított indiánokkal együtt belovagolnak a Fehér Ház kertjébe. Nehéz megírni egy olyan világot, amit az ember nem látott a saját szemével. És ezen a szürreális mozzanatok sem sokat segítenek. A lovaglás még hagyján… De azt nem tudom, milyen egy amerikai autómosó, egy kaliforniai filmforgatás, egy indián rezervátum. Soha nem jártam Amerikában. Persze azt sem láttam a saját szememmel, milyenek a szovjet fogolytáborok. De hajdani kisdobosként és úttörőként, számtalan hadifogoly-történetet hallgatva nekem ez mégsem annyira idegen világ. Úgyhogy a szerkesztőm tanácsát megfogadva úgy döntöttem, hogy Petőfi Oroszországban-fejezet marad, de nem erőltetem tovább az Amerika-szálat. A regény a főhősök halálát bemutató zárlata úgyis megidézi a hamburgi mólót és a dunaszerdahelyi reptérről felemelkedő repülőgépeket.

Mindig is izgalmas kérdésnek tartottam, hogy lehet egy parasztokról szóló regénynek Esőváros a címe? Miért várost, miért nem a falut emeli ki a cím?

Esőváros konkrétan Dunaszerdahely, ez szó szerint ki is mondatik a regényben. De az sem téved nagyon, aki ezt az Esővárost valamilyen szimbólumnak, az autonóm polgárosodás jelképének tekinti.

Hogy érted ezt?

A XX. századi magyar történelem annyi kudarcba fulladt modernizációs kísérletet ismer! Mi már rémálomként emlékszünk az ötvenes évekre, a tanácsköztársaságra, a rendszerváltásról pedig ma is az sokak véleménye, hogy meg sem történt… Az okokra nem is szeretnék itt kitérni. Nem tagadom, hogy a reformerek nézőpontjából is el lehet mesélni a kudarcos reformok történetét, de az ő világuk nem az én világom. A dunántúli módosabb parasztság körében biztosan lett volna igény az autonóm polgárosodásra, a haladásra, de ezt a XX. század egyetlen reformmozgalma sem vette tekintetbe. Így aztán az eszmékből álmok, a beteljesületlen álmokból meg rögeszmék lettek.

A „beteljesületlen álmokból rögeszmék lettek”, mondod. A legtöbb olvasódnak, és bevallom, nekem is, a regényed szellemezős, ezoterikus, babonás vonulata a legemlékezetesebb.

A két világháború közti népi irodalom zömében kelet-magyarországi, református. Vallási kérdésekben meglehetősen távolságtartó. Az én anyai családomtól viszont nem volt idegen a spirituális útkeresés: asztalt táncoltattak, halottakkal beszéltek, szellemeket láttak, és közben persze az anyaszentegyház hű fiainak és lányainak képzelték magukat, és emellett legtöbbjük őszintén lelkesedett a technikai újdonságokért. Tekinthetjük ezt nyitottságnak, de akár devianciának is. Én a sok szellemezést egy lassan formálódó új osztály, a polgárosodó parasztság szellemi útkeresésének tekintem. Vallásos fogalmakkal, de mindvégig a saját fejük szerint próbáltak a világban eligazodni. Egy távoli, egyetemre járt rokonból például híres nemzetközi forradalmár lett. De a nagyszüleim egy ilyen fordulatot is csak az eretnekség vagy a hitehagyás fogalmaival tudtak értelmezni.

Nem Mályi Géza ez a nemzetközi forradalmár?

Nem. Az én rokonom 1922-ben, nagyon fiatalon eltűnt, ezután senki nem tudott róla semmit. Démonizálódott, ha szabad így fogalmazni. A regénybeli Mályi Géza viszont a II. világháborúig aktív, felbukkan Prágában és Berlinben, híreket hoz a Szovjetunióból, bolondítja Bujdosó Ancit, a család rossz szellemeként él sokáig. Több forradalmár karakteréből gyúrtam össze a regénybeli Mályi Gézát. Érdekelt egy paraszti gyökerű, önsajnáltatásra hajlamos, mégis éles eszű kommunista portréja.

Az elbeszélőnek, Torma Imrének is van valamilyen családi előképe?

Nem, nincsen. De tudom, milyen sok paraszti família nyújtott védelmet kibontakozni képtelen, helyüket nem találó vagy üldözött értelmiségi rokonoknak. Az apáca nagynénik, az egyetemekről a származásuk miatt elkergetett unokatestvérek, a félbemaradt, ilyen-olyan egzisztenciák hozzátartoztak az ötvenes évekbeli parasztcsaládokhoz. Én egy ilyen figurát választottam elbeszélőnek. Se nem igazi paraszt, se nem igazi értelmiségi. Hiszen meg kellett találnom a paraszti világhoz a távolság és a közelség megfelelő arányát.

A Bujdosók és Tormák sorsa a Felvidékhez, konkrétan Dunaszerdahelyhez kötődik. Innen, a regénybeli Esővárosból telepítik ki őket Somogy megyébe.

Csak a Tormákat, a Bujdosók maradnak. A regény érint néhány határon túli magyar traumát, a kitelepítéseket például, de az újdonsága talán nem ez. A két világháború közötti magyarok igen sajátos helyzetben voltak Csehszlovákiában. Szabadon polgárosodhattak, vállalkozhattak, egyáltalán demokráciában élhettek, a fiaikat egyetemre járathatták – Prágának és Bécsnek igen nagy volt a vonzereje – de így vagy úgy mégis másodrendű állampolgároknak számítottak. És ők lettek a II. világháború után a bűnbakok. Keserű lecke, nemde? Még úgy is, hogy a szeretve gyűlölt Csehszlovákia mégiscsak valamiféle eszményképként élt a nagyszüleim emlékezetében. A kiszolgáltatottságuk viszont felveti: autonómia vagy közösségi jogok nélkül lehet-e valódi demokráciáról beszélni.

A szereplőid csak élik, de nem fogalmazzák meg ezeket a kérdéseket. Mi az, amit tizennyolc év múltán másként hangsúlyoznál vagy jobban kidomborítanál a regényedben?

A hallgatás és a fogfájás témáját, a titok és a trauma problémáját talán. Bujdosó Anci szép asszony volt, de a kitelepítések idején elkezdtek fájni a fogai, fájtak, egyre csak fájtak, az orvosok sem tudtak rajta segíteni, végül Anci leszokott arról, hogy kinyissa a száját. Szép lassan elnémult. Ennek a sztorinak van életrajzi alapja, a családi emlékezet így őrizte meg nagyanyám elnémulásának a történetét. Nagyapám szerint valami tályog lehetett nagyanyám szájában, a bal alsó fogsorában. És nekem is egész életemben fájtak a fogaim, hol jobban, hol kevésbé, rajtam sem tudtak az orvosok segíteni, míg végül egy panorámaröntgen 2009-ben – nagyanyám halála után jó harminc évvel – kimutatta: tályogom van, mégpedig a bal alsó fogsorom alatt, ugyanott, mint nagyanyámnak. Örököltem volna a felmenőm fájdalmait és titkait? A hallgatását is? Én nagyon későn, a harmincas éveim közepén kezdtem prózát írni. Ráadásul akkor még nem is sejtettem, hogy a fogatlanságnak később milyen politika felhangjai lesznek, a fogatlan lesz majd a vidékiek egyik eposzi jelzője. Fogatlan, fogalmatlan… nagyon érdekes dolgok ezek. Mai fejemmel sokkal alaposabban kidolgoznám a trauma, betegség, szégyen, elnémulás témáját.

A családi szellemezés, technikaimádat egyik csúcspontja az internet „feltalálása”. Honnan jött ez az ötlet?

Amikor a regényt írtam, én is nagyon hittem abban, hogy az internet pár éven belül radikálisan demokratizálni fogja a világot. Nos, mit mondjak… Ez is csak olyan illúzió volt, mint az autonóm polgárosodás. De én nagyon hittem benne, és nemcsak hittem benne, hanem építettem is, az ezredforduló előtt megalapítottuk a barátaimmal az első elektronikus bölcsészettudományi lapot. Ám ha a demokráciát nem is, a jövőhöz és a múlthoz való viszonyunkat azért radikálisan megváltoztatta az internet. És én úgy gondoltam, ezzel a csudálatos nagy találmánnyal még megajándékozom a hőseimet.

Ma már nem lehet ilyen optimistán tekinteni a világra?

Nézőpont kérdése. Ma már természetesen nem osztjuk a rendszerváltás és a kilencvenes évek számos illúzióját. De az én hőseimnek szinte soha, semmikor nem volt okuk a reménykedésre. És mégis szinte mind megpróbálkoztak a boldogsággal.

Fövényi Sándor interjú – Jóna Dávid

Jyll — Mon, 21 Dec 2020 12:39:57 +0000

Art’húr élményfürdő
Szerkesztő: Jóna Dávid

– Biztosan nem tudod, de ha egy előadói esten a kortárs költészet szóba kerül, akkor a Te nevedet mondom elsőként, sőt van, hogy kérem jegyezzék meg, keressék verseid. A kötet bemutatódat azzal a felütéssel kezdtem, hogy „ez a pasi egy zseni”. Így gondolom ma is, hogy a jelen költészetének ösztönös, borostás zsenije vagy. De azt is gondolom, hogy ennek a kivételes tehetségnek egy részét elkótyavetyélted, mintha addig írnál amíg megkönnyebbülsz, amíg élvezed, amíg kiírod magadból. Nem volt jó szerkesztőd, mentorod, tanárod, barátod, aki terelt volna egy kicsit, rávett volna az utómunkára?

F.S. – Nagyon jól látod, valóban mintha félvállról venném az egészet, eleinte nagyon komolyan vettem az írást az életem része volt, napi rendszerességgel írtam, mert valami mindig bántott. Verseim nagyrésze a velem megtörténtekről szól, kevés a fiktív írás. Eddigi utamon egyedül voltam nem segített senki, igaz nem is kerestem a segítséget, úgy gondoltam egyedül is megválthatom a világot. Persze ez zsákutcának bizonyult, amit elértem eddig azt mind magamnak harcoltam ki, értem ezalatt különböző lapokban történő megjelenést, illetve az öt kötetem kiadását is.

– Az irodalomban igen nagy a túlkínálat, olvasod a kortársakat? Azt feltételezem, hogy nem, de ha mégis, kiket kísérsz figyelemmel? Olvasod valamelyik irodalmi lapot, esetleg valamelyik irodalmi oldalt?

F.S. – Eleinte olvastam kortárs műveket, de bevallom nem az én világom volt, lehet rosszul választottam, persze azért akadt egy-két nagyon jó költő, akit megismertem, s akiket ma is szeretek olvasni, bár nem nagy hatással vannak rám, illetve a dekadens ízű írásaimra.

– A költészet a kor ütőerén tartja a kezét, de mintha Téged nem igen érdekelnének a jelen történései, a halállal perlekedsz, egyezkedsz, a múltadban közlekedsz.

F.S. – Alapból szomorú vagyok, nagyon nehéz életem volt, főleg a gyerekkorom, ami még most is nyomaszt – afféle utcagyerekként nőttem fel -, ezek érezhetők a verseimen, olyan külvárosi vagányság, ami még hálistennek valahol mélyen megmaradt bennem, és ez sokat segít rajtam. Ha valami nyomaszt, bánt, a csak azért is megmutatom kerekedik felül.

– Miért írsz? Minek? Kinek? Olyan magányos western hősnek látlak, akinek nem volt irodalmi előképe, akinek nincs felelősség érzete, akit nem érdekel az, hogy kinek adja át a stafétát. Miközben „zseni a pasi”…

F.S. – Alapból szeretem az embereket, az elesetteket a szegényeket, szerintem egy valamirevaló poétának mindig mellettük kell állni, Nekik írok, helyettük próbálom elmondani a sok rosszat, amit ez a mai világ képvisel. Bevallom nincs jövőképem, de egy a biztos, hogy a nevem nem adnám el sosem semmiért, ezt az egyet kaptam Apámtól, vigyáznom kell a tisztaságára. Nem vágyom már különösebb babérokra, nekem elég, ha szeretnek, ha szólhatok a szótlanok helyett, bár lehet titkon ez álszerénység nálam, de valóban szerény vagyok, tudom hol a helyem. Már csak egy vágyam van, jó költővé válni, és menni az úton egyedül, ahogy szoktam.

– A csak azért is az düh, belső erő, akarat, vagy bizonyítási vágy. Egyáltalán egy utcagyerek mit kezdene a jóléttel, lényegét veszthetné, nem?

F.S. – A csak azért is, az különös düh bennem, ha tehetetlennek érzem magam, ha nem tudok valamit megoldani, ezért sokszor megyek fejjel a falnak, átok ez de örülök annak, hogy ez bennem van, sok bajon átsegített, én akkor vagyok erős, mikor mások összerogynak. Utcagyerek maradok örökre, bár éltem már aranytálból, de nem volt jó. Meguntam, harc nélkül nem élet az élet.

– A nevedhez ragaszkodsz… még mihez? Elvhez, személyekhez, tárgyakhoz? Vagy önmagadhoz?

F.S. – A nevem tisztaságára azért vigyázok, hogyha egyszer megmérettetésre kerül sor, senki ne tudjon rám követ vetni. Ragaszkodom az igazsághoz, hogy egyszer jó lesz a világ, az emberek szeretni fogják egymást, hiszek Istenben, bár mostanában eléggé elfelejtett minket.

– Te egy jó költő vagy, kész vagy, stílusod van, arcod és lelked, mi hiányzik? Nincs ellentmondás abban, amit korábban mondtál, hogy mintha félvállról vennéd a költészetet?

F.S. – Nem szabad szerintem nagyon mélyen belemerülni a költészetbe, kellő szerénység, és alázat kell hozzá, de csak lazán kiköpöm, ami bánt, aztán többet már nem érdekel az a vers, nem tudok visszatérni később hozzá, mert már nem érzem magam abban a hangulatban.

– A Duna. A horgászok azt mondják: vallatjuk a vizet. Azt érzem Neked erős a kötődésed a folyóhoz, talán kicsit magadat is látod benne, és nem csak, ha felé hajolsz. Sodrás, örvény, mélység…

F.S. – Igen, a Duna a nagy szerelem, mellette nőttem fel, ma is lépésnyire lakom tőle, ha valami bánt, csak leülök a partjára, és valahogy megnyugtat a víz, rengeteg versemet ott írtam, ismerem, mint a tenyerem, érzem rezdüléseit, a négy évszakot, ahogy végigvonul rajta, sok versem szól hozzá, ahogy ő szokott hozzám szólni.

***

Király László: Telihold Velencében? – Bánki Éva Velence-leírásáról

Jyll — Mon, 19 Oct 2020 07:53:34 +0000

Ennyi könyv után talán már kijelenthető Bánki Éváról, hogy ő a szigetek megszállottja. Az Esőváros nagy része egy folyami szigeten, a Csallóközben játszódik, és egy zárt parasztközösségen belül vizsgálja az autonóm polgárosodás lehetőségeit. Az Aranyhímzés Velencébe, az Adria egyik szigetére repíti az olvasóit. A Fordított idő-trilógia legfőbb helyszíne pedig egy kopár, kis földdarab, egy apró szigetecske, valahol Észak-Nyugat-Európában, talán Írország partjai mellett. A főhős itt, a Nyugati szél szigeten próbál felépíteni egy egyenlőségen és szabadságon alapuló társadalmat. Csallóköz, Velence persze a valóságban is létezik, de a démonokkal, tündérekkel, ám a visszatérő halottakkal, szorgokkal teli Nyugati szél szigete sem egészen történelmen kívüli hely, számos vonásában egy mesebelivé zsugorított-töpörített Kelet-Közép-Európára emlékeztet.

Ez a sziget-mánia, utópia-keresés talán elválaszthatatlan Bánki történelemfilozófiai érzékenységétől, Kelet-Közép-Európa múltját és jövőjét kutató szenvedélyétől.

Velence kulturálisan olyan hihetetlenül rétegzett „szigetecske”, hogy elég végigsétálni az utcáin, és máris a múlt kísértetei közt érezheti magát az ember. Nem is túlzás Velencéről, mint megvalósult utópiáról beszélni: Velence egyedülálló államformája, földrajzi helyzete (elszigeteltsége) tényleg számos társadalmi-technikai újítást lehetővé tett a népjóléti intézkedésektől a kettős könyvelés vagy akár a futószalag-elv feltalálásáig. Ráadásul – és ezt Bánki nem győzi hangsúlyozni – mindez a mi régiónkban, a közvetlen szomszédságunkban valósult meg, mely mintha azt sugallná, hogy nemcsak a messziről átvett, erőszakosan vagy nyögvenyelősen bevezetett újítások jelenthetik Kelet-Közép-Európában a „haladást”.

Érdekes lenne Bánki Éva tollából egy Velence fejlődését bemutató történelemkönyv. De a Telihold Velencében nem ez a fajta olvasmány, hanem inkább útleírás, vallomás és esszé keveréke. Egy kelet-közép-európai anya és kilenc éves kislánya él három hónapig a városban, és közben próbál kapcsolatokat kötni, minél több helyre eljutni, a város múltjával és jelenével ismerkedni. És miközben megmosolyogjuk a csetlő-botló anyát és kislányát, és jót szórakozunk a kalandjaikon, velük sétálgatva tényleg feltárul a város múltja, egyedülálló története. Nagy írói tapasztalat nélkül ezek a rétegek (a mai és régi Velence, a személyes élettörténet és a velencei társadalom bemutatása) nem is simulhatnának ilyen könnyen össze. Bánki Éva nagyon szórakoztatóan, már-már észrevétlenül tanít bennünket. Könyve egyik nagy erénye, hogy olvashatjuk egyszerű útleírásként vagy akár egy hóbortos kelet-közép-európai értelmiségi kalandjaként is.

De vajon feltárul-e Velence egész múltja? A középkor-kutató Bánki Éva épp attól a Velencétől idegenkedik, amit a turisták – jöjjenek bárhonnan – annyira szeretnek. A Casanova-varázstól, a maszkok, az intrikák, a felületesség, a szélhámosok, a hamiskártyások, a nászutasok Velencéjétől. Ez talán kapcsolatba hozható a szerző (elbeszélő?, főhős? Velence-kutató? – nehéz is ezt eldönteni) sokat hangoztatott plebejusságával – a könyvben amúgy tényleg nagyon sok „népi figurával” találkozunk. De mi a magyar irodalomból leginkább az arisztokratikus, elegáns, „kifinomult”, élvetegen romlott Velencét ismerjük. És keveset tudunk azokról a roppant életerős középkori alapokról, amire ez a különleges város felépült, és melyek lehetővé tették, hogy Velence túlélje saját roppant hatalmának (Bánki interpretációjában egy kelet-közép-európai gyarmatbirodalomnak) a bukását. Velence tényleg a holtak városa, de egyben azoké is, akik nem akarnak a „történelem végébe”, valamiféle maszkos-parfümös haláltánc látomásába beletörődni. Hiszen a jövő – Kelet-Közép-Európa, sőt Európa jövője – nagyon is nyitott, ahogy maga a könyv is. A Telihold Velencében Mary Shelley megidézésével, a pusztuló Velence látomásával, de egyben egy vidám gyerekmulatság leírásával végződik.
Hiszen nem tudhatjuk, mi fog történni.

Erre a két-(vagy több-)értelműségre utal a cím is. Hold: sejtelmes, szorongató, titokzatos – de teli mégis. Erőt és biztonságot sugalló. Méltatlanok lennénk Bánki Éva történelem iránti szenvedélyéhez, ha nem figyelnénk fel a címbe emelt telihold történelmi aspektusára. A török félhold nem igázta le ugyan Velence városát, de megfosztotta befolyásától, gyarmatbirodalmától és nagyhatalmi státuszától. Ez a könyv a félhold előtti, ereje teljében lévő Velencét állítja a középpontba. És így, kimondatlanul megvillantja egy újabb Kelet-közép-európai felemelkedés perspektíváját. A sziget, mint utópia, Velence, mint példa, így nyeri el igazi értelmét.

Bánki Éva: Telihold Velencében
Jelenkor Kiadó. 2020.

***

54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Interjú Bánki Éva íróval – kérdez: Nádor Zoltán

Jyll — Tue, 25 Aug 2020 14:53:54 +0000

Hányféle Velence van?

Adhatnék erre egy közhelyes választ: több millió. Vagyis ahány ember él a Földön. Vagy ahány utazási iroda. De nem akarom a kérdést megkerülni. Ebben az immár apró városban van valami egészen különleges, ami miatt mindenki a saját legtitkosabb álmait látja benne. Nyilván ez a fekvésével is összefügg: egy víz színén lebegő város, melynek nincs igazi középpontja vagy magaslata. Ráadásul oly kicsike hely, hogy minden szeglet, minden beugró jelent valamit. Egyetlen nap alatt könnyedén bejárható – miközben persze egy élet is kevés hozzá. Az épületek Velencében sajátosan többfunkciósak: a velencei közkórház egyben a Scuola Grande di San Marco épülete, óriási múzeum, ráadásul a kórház és a kiállítótermek között elfér még egy, a városi polgárok által közkedvelt bár is. Velencében minden talpalatnyi helyet ki kell használni. Ez a furcsa térszemlélet eddig szinte minden utazót elkápráztatott, bár télen a szűkösség és az összezártság eléggé nyomasztó. És ugyanilyen szédítő az idő is ebben az aprócska városban: a bizánci idők emlékezete, a város semmihez sem hasonlító középkora, aztán a fénykor, mikor Velence volt a nyugat első gyarmatbirodalmának a középpontja, végül a hanyatlás, az operaházak, bűnbarlangok, szélhámosok, hamiskártyások kora.

Te magad miért vonzódsz a városhoz?

Azt hiszem, ez valamilyen megszállottság, amor de lonh, vagyis távoli szerelem, ahogy a trubadúrok mondják. Távoli szerelem, de nagyon kitartó. Én két álomváros, Velence és Budapest között születtem. Gyerekkoromban napjában többször hallottam a kanizsai vasútállomás hangosbemondóján: „Misztrál nemzetközi gyorsvonat érkezik Zagreb-Venezia felől, és indul Budapestre”. Második regényem, az Aranyhímzés a középkori Velencében játszódik. Sebe püspök ebben a labirintusszerű, csalóka városban ébred rá, hogy a történelemben nincs végső, kizárólagos igazság. Azt hittem, ezzel a regénnyel lezártam a Velence-szerelmet. De mikor a négy éves lányommal látogattunk ide, egészen új arcát fedeztem fel. Felfedeztem a város napfényes, játékosan igéző, csodálatos arcát. Ezekben az években kezdtem el foglalkozni Velence sajátos szociálpolitikájával és társadalomfejlődésével. Hallatlanul izgatott, milyen társadalmi modell segítette elő a velencei közösségi szellemet és innovációs lendületet.

Hogyan tudtad megszervezni, hogy három hónapon keresztül a lányoddal Velencébe tölthess?

Hát nem volt könnyű megszervezni. 2016-ban sikerült elcsípnem egy kisebb ösztöndíjat, a munkahelyem pedig hozzájárult ahhoz, hogy tömbösítve tartsam meg az óráimat. Nagy izgalmak után sikerült szállást szerezni, és elintézni egy állami iskolába a lányom iskolai felvételét. Ennyit még nem szervezkedtem, az egészen biztos. Az ösztöndíj jellegénél fogva leginkább egy kis kelet-közép-európai történész-kolóniában éltünk, de emellett nagyon sok más remek embert is megismertem. Öregeket, fiatalokat. Született velenceieket, hozzánk hasonló vándormadarakat. Szülőket, gyerekeket. Ha az ember egy kislány szemével is látja ezt a csodavárost, egészen más dolgokra is érzékeny.

Lebilincselő és mulatságos könyvedben olaszországi kalandjaitokat meséled el, de közben – irigylésre méltó könnyűséggel – bemutatod Velence történelmét is. Ráadásul egészen sajátos kapcsolódási pontokat találsz Velence és a középkori magyar történelem között.

Ezeket a kapcsolódási pontokat természetesen nem én fedeztem fel. A középkori és a kora újkori Velence és Magyarország kapcsolata szorosan összefügg. Három nagy dózsecsalád, az Orseolók, a Morosinik és a Grittik jutott a magyar trón közelébe. Az ő történeteik, hagyományaik különösen érdekesek. Ez nem az igéző-játékos város, hanem a világuralomra törő, komor Velence képe.

Vajon világuralomra tört-e Velence? Nagy dózséjuk, a Konstantinápolyt elfoglaló Andrea Dandolo nem koronáztatta magát bizánci császárrá. Velence nem költözött át Konstantinápolyba.

De megtehette volna – vagy majdnem megtehette volna. Andrea Dandolo rettentően öreg volt a legnagyobb győzelme idején, és a velencei testületi szellem, igazgatási-kiválasztási mechanizmus nem tartotta kívánatosnak, hogy egy hozzá hasonló formátumú, önfejű vezető kerüljön a város élére. A velenceiek tulajdonképp örökké védekeztek a túl nagy egyéniségek ellen, és mintha a kereskedői hitvallásukat és a politikai ambícióikat sem tudták volna teljesen összeegyeztetni. A kérdés később is felmerült. Mit tegyünk a törökökkel? Győzzük le őket, pusztuljunk el hősiesen, vagy kereskedjünk velük és próbáljunk meg valamiféle modus vivendit kialakítani? Nehéz kérdések. Egyébként, én úgy gondolom, Velence a magyar történelemből is ismert Orseolók idején állt legközelebb a birodalommá váláshoz, mikor dinasztikus kapcsolatokkal, térítéssel, gazdasági befolyással majdnem sikerült egész Kelet-Közép-Európát a befolyási övezetükké alakítani.

Velence nem nyugat. Ezt gyakran hangsúlyozod az esszéidben. De a Magyarországot amolyan kompországként ábrázoló teóriák nemigen számolnak Velencével.

Természetesen Velence nem nyugat. De nem is kelet. Bizánci függésben élő római katolikus latinok hoznak létre egy egészen különleges államformát, amely aztán a legstabilabbnak bizonyul Európában. Velence köztársasági államformája minden különösebb megrázkódtatás nélkül túlélt minden más berendezkedést. És mennyi innováció bölcsőjéül szolgált! Én ezt intő jelnek, jó ómennek tekintem. Ha csalódunk a nyugatban, nem kell okvetlenül a sztyeppe felé fordulnunk. Kelet-Közép-Európa is rendelkezik roppant sokszínű, előremutató hagyományokkal.

Ebben a beszélgetésben is említetted a szorongást és a borongást. Mintha Velence minden utazót, nemcsak az álmok álmodóit kényszerítené arra, hogy személy szerint is vessen számot a saját sorsával.

Persze. Velence a tükrök városa. A téli Velence a maga testetlenül gomolygó esőfelhőivel, áttetsző ködfátylaival szinte mindenkit szembenézésre sarkall. Furcsa, hogy az ember az európai történelem egyik legstabilabb pontján, a felfordulásoktól iszonyodó, a rendet mindig is abszolút értéknek tekintő Velencében szembesül azzal, hogy minden mulandó. Hogy egy szélroham elfújhat minket. Életünk minden órája: világvége. Ahogy életünk minden órája a legutolsó. De Velencében én nem csak az öregséggel, a halállal, az örökölt vagy tanult démonokkal néztem szembe. Majdnem harminc év telt el a rendszerváltás óta (én 2017 elején költöztem ki), hát hol is van a hazám tulajdonképpen? Van-e értelme még otthonról beszélni?

Ha már otthon. Mit szólsz ahhoz, hogy a szeptemberi Könyvhét is elmarad?

Borzasztó csapásnak tartom, még akkor is, ha maguk könyvek (köztük az én Velence-könyvem) is megjelenik. Lehet persze álmodozni a szellem köztársaságáról, chatelni, telefonálgatni, de épp Velence, ez a bámulatos város bizonyítja, az ott-létet, a személyes kapcsolatokat nem pótolhatja soha semmi.

De lesz könyvbemutató?

Igen, szeptemberben még elutazom egy fesztiválra, és utána tervezünk egyet.

***

53 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Versünnepek a Káfé Főnixen – József Attila jegyében – Válaszol: Cseke Gábor

Jyll — Sun, 24 May 2020 15:58:07 +0000

1/Összeállításotok a Magyar Költészet Napjára ebben az évben a József Attila költészetével való találkozást választotta témául. Kérdem én: miért éppen őt?

Amióta a Káfé Főnix a Magyar Költészet napjáról következetesen megemlékezik, érthetően József Attilával hozza kapcsolatba az eseményt – elvégre az ő születésnapját avatták versünneppé.

2/Akik válaszolnak, akiket felkértél, hogy vegyenek részt a kulturális játékban, nagyjából a te korosztályodhoz tartoznak, azaz nem fiatalabbak ötvennél. Vajon örvendene-e a felkérésnek az annál fiatalabbak generációja? Mintha megfakult volna a József Attila költészetének a fénye, nem nagyon látom a nevét folyóiratokban.

Kérdésedre a válasz: megérne egy próbát! De egy nagyszabású összeállítás anyagának a begyűjtése olyan, mint a halászat: abba a tóba érdemes bevetni a hálót, amely fölött rendelkezünk. Ha a Káfé körül történetesen a fiatalabb nemzedék tülekedne, a kísérletezés is könnyebb lenne. Sajnos, nincs ilyen szerencsénk. A megszaporodott közlési lehetőségek egyúttal a nemzedékeket is eltávolították egymástól.

A kérdés másik felére a válasz: nem József Attila költészetének fénye kopott meg, hanem hangsúlyváltozások mentek végbe a kánonban. Ma már nehezen ismernek el egyetemesen követendő mintákat. A költészet úgy tenyészik, kedvére, vadon, mint a szabad vegetáció.

3/Úgy általában csökkent a vers “értéke”, vonzása, mióta Internet meg Facebook létezik, ez a tapasztalatom. Egy vékony értelmiségi réteg időtöltése lett a versolvasás, tévednék?

Mások lettek a verssel való foglalkozás, a költés és versfogyasztás rítusai. Az olvasás már távolról sem a legfontosabb és döntő megközelítési forma. Komoly szerephez jutott a versmondás, a nyilvános előadás, új verses műfajok, megnyilvánulások születtek, a költészet sikerrel integrálta a zenét, és ez fordítva is megtörtént: a zene komolyan rátette a kezét a költészetre, a dolgok mind jobban összebonyolódnak, nagy léptekkel halad prózavers térhódítása – s aki ebben a sarjadzó dzsungelben eltéved, az az általad emlegetett vékony réteget boldogítja.

4/Kik azok, akiket felkértél: költők a Káfé holdudvarában?

A felkértek névsorát rendszerint a portál korábbi közlései alapján állítjuk össze. A névsorban gyakorta jelentkező szerzők szerepelnek, miközben azokról sem feledkezünk meg, akik véleményét, látószögét föltétlenül mérvadónak tartjuk. A felkérést követően pedig ki-ki eldönti, hogy érdemes-e válaszolnia a konkrét kihívásra.

5/Jellemezd, kérlek, röviden a Lenolaj olvasói számára (akiknek az interjú készül), ahol ugyan te is megfordulsz, és a Káfé egyes költői is publikálnak, de nem olyan rendszerességgel, mint az általad szerkesztett Káfé-versrovatban, mi lenne a Káfé Főnix…?

Minden definíció óhatatlanul beskatulyáz: szűkít és torzít. De azért próbáljuk meg: a Káfé Főnix magyar nyelven kommunikáló, ám a világ szellemi teljesítményei felé nyitott irodalmi és fotóművészeti portál, amely az európai és a nagyvilág különböző térségeiben élő magyar alkotóknak kínál szabad megnyilvánulási lehetőséget, jelenléti platformot. A Káfén közölni egyszerre esély és kötelezettség, a szerkesztők mindenkit számon tartanak, akik alkotásaikat közlésre ajánlják olvasótáborunknak.

6/Benned melyik lényed mozdul meg, amikor az ilyen összeállításokat megszervezed: a költő, vagy a szerkesztő, vagy mindkettő?

Az összeállítások kivitelezéséhez nagy szükségem van mind a két minőségre: irodalmi ismereteim, tapasztalataim, kapcsolataim nélkül nehéz lenne mozgósító témákat találni egy-egy költészet napi felkéréshez. Általad említett kettős minőségem segít hozzá ahhoz, hogy nagyjából elképzelhessem, milyen összképre és jelenlétre számíthatok a határidők lejártakor. Bevallom, eddig minden alkalommal kellemes meglepetések értek.

7/Azt írod az összeállítás végén, hogy a szerkesztésben mások is segítettek, kik ezek?

Önzetlen segítséget konkréten B. Tomos Hajnaltól, Nászta Katalintól, valamint a Kanadában élő Pusztai házaspártól kértem és kaptam. De utólagos segítséget jelentett a Magyar Elektronikus Könyvtár nyitottsága egy-egy sikerültebb költészeti akciónk iránt.

8/Többen vallottak arról, hogy József Attila, az ő költészete személyes ismerősükké vált, beépült szó szerint az életükbe, rosszul olvastam a hozzászólásokat?

Olvasatod helytálló, ugyanakkor nincs miért csodálkozni a helyzeten. József Attila valóban nagy költő, nem csak egy konjunktúra tartja annak, hatása alól nehéz szabadulni, sok mindenre képes rávenni és megtanítani a gyakorló verselőt.

9/Felmerült a gyanú, hogy az összeállításban szereplő költők versei József Attila-utánérzések, neked erről mi a véleményed?

A kérdés megfogalmazásában pontatlanságot érzek, ugyanis a költészet napi összeállítások ritkán állnak csupán versekből. Legtöbbször költői műhelyvallomásokat olvashatunk a szerzőktől. Továbbá sosem megbocsáthatatlan vétek valakinek az árnyékában alkotni. József Attila hatását azért nehéz tagadni és elkerülni, mert még mindig mélységesen kortársi és modern. A huszonegyedik század hasonlóan markáns hangja még várat magára.

10/Milyen volt az idei publikáció visszhangja?

A jelek szerint nem volt valami nagy durranás. Az érintettek érthetően elégedettek voltak vele, már ahogy vesszük. A lényeg: valahol minden szerző, minden érezhető József Attila-hatás ellenére önmagát is hozta: a saját verselési vágyát és módját.

11/Nem ez az első költészet-napi összeállításod, ismertetnéd a többit?

Nem szeretem a gyors-leltározást, de ez most sajnos, megkerülhetetlen. Tehát: 2012-ben került sor az első próbálkozásra, akkor még csak vélekedéseket gyűjtöttem a világhálóról azzal kapcsolatban, hogy mi a vers? Egy év múlva Versek a versről címmel kollektív, illusztrált antológiát állítottunk össze, amely aztán helyet kapott a Magyar Elektronikus Könyvtárban is. 2014-ben közzétettük a Szonda Szabolccsal közösen készített Hajónapló József Attilával című értelmező antológiánkat. 2015-ben újabb antológiával álltunk elő, A vers hal meg utoljára címmel. 2016-ban Első versem címmel a szerzők költői indulásukról vallottak, 2017-ben Így költök én címmel versírói gyakorlatukról számoltak be költőink, 2018-ban Füstbe ment vers címmel elvetélt lírai tervekről, elképzelésekről szólt az eszmecsere, 2019-ben „Játszani is engedd” címmel költészet és játék viszonyáról cseréltünk véleményt, az idén pedig első találkozásunkról vallottunk József Attila költészetével. Úgy látom azonban, lassan már a zsák aljára érünk, s jó lenne elkerülni, hogy a továbbiakban önmagunkat ismételjük.

12/Ezek egy része hozzáférhető a Magyar Elektronikus Könyvtár ”éghetetlen” könyvtárában; a 2020-évi is bekerül?

Az idei nem kerül be, mivel eredetisége nem túlságosan átütő, a kísérlet hasonló eredménnyel bármikor megismételhető.

Kérdezett: Gergely Tamás

A szövegben említett hivatkozások:

A Magyar Költészet Napja, Versek a versről (2013)

http://mek.oszk.hu/11500/11523/

Hajónapló József Attilával (2014)

https://ujkafe.website/?p=34321

A vers hal meg utoljára (2015)

https://ujkafe.website/?p=40347

Első versem (2016)

https://mek.oszk.hu/15300/15315/

Így költök én (2017)

http://mek.oszk.hu/16700/16796/16796.pdf

Füstbe ment vers (2018)

https://ujkafe.website/?p=73359

”Játszani is engedd” (2019)

https://ujkafe.website/?p=82601

Első találkozás József Attilával (költészetével) – 2020

https://ujkafe.website/?p=89453

***

CSEKE Gábor: Magamról annyit: 1941. július 29-én születtem Kolozsváron mint magyar állampolgár, és most már minden bizonnyal a XXI. században hunyom le végleg a szemem, román állampolgárként. Újságot szerkesztettem, írok. Jelenleg Csíkszeredában élek (Hargita megye). A két dátum és minőség közötti űrt igyekeztem hasznosan kitölteni. Egyesek szerint sikerült.

Cseke Gábor (1941. július 29-én) író, újságíró, Cseke Vilmos matematikai szakíró fia.

Cseke Gábor középiskolát szülővárosában, a Brassai Sámuel Líceumban végzett, 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben. Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött. Publicisztikai, kritikai írásokkal hívta fel magára a figyelmet az 1960-as évek első felében.

A Forrás-sorozatban 1967-ben verskötettel jelentkezett (Déli harang), költői érzékenységének újabb, meggyőzőbb bizonyítéka az Elveszett birtokok (1969). Lírai magatartását a tárgyakhoz, a szülőföldhöz, az emberekhez fűződő bensőséges viszony s valami kamaszos hetykeség jellemezte (Távolságok ciklus). Sikerrel próbálkozott az 1950-es években lejáratott “termelési témák” költői megközelítésével (Levelek a brigádból). Karcolatai, elbeszélései (Tornác, 1970) a riporteri ihletést ötvözték a szerző lélekelemző, erkölcsboncolgató hajlamaival.

Ló a pincében címmel lefordította Ovidiu Zotta ifjúsági regényét (1975). A tuskó c. gyermekregénye (1979) versekkel tarkított lírai történet, Érzelmes levelek c. regénye (Kolozsvár 1980) családi vetületben elemezte a nemzeti szenvedélyeket legyűrő szerelmet. 1980-as verskötete, az Ellenállás, az ifjúkori illúziók elvesztésének, a férfiúvá érésnek és a családba menekülésnek komor vallomása. Műfordítói csúcsteljesítménye M. F. Ṣandru válogatott versei (A nagy teremben, 1989).

Kapcsolódó oldalak:

Cseke Gábor alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

***

Gergely Tamás erdélyi magyar író, újságíró, szerkesztő 1952. augusztus 19-én született Brassóban. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar–francia szakos tanári diplomát (1975). Mint egyetemi hallgató részt vett a Stúdió 51 színi mozgalmában; tanári pályára lépve, előbb Tamásváralján, majd Halmiban tanított, 1979-től az Ifjúmunkás művelődési rovatának és irodalmi mellékletének szerkesztője volt.
1987-ben elhagyta Romániát és Svédországban telepedett le. A Ceaușescu-diktatúra bukása után felvette a kapcsolatot szülőföldjével, újra bekapcsolódott az erdélyi irodalmi és művészeti életbe. Újra publikál romániai magyar nyelvű lapokban (Brassói Lapok, Látó, Szabadság, Romániai Magyar Szó stb.). A stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület (EMKES) munkáját is figyelemmel kíséri, ezen egyesület elsősorban az erdélyi és az Erdélyből elszármazott képzőművészek kiállításait támogatja. Részt vállalt az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm című kötetet megírásában Tar Károllyal (Lund), s Takács Gáborral (Kolozsvár), s a másik Takács Gáborral (Szentendre).

Gergely Tamás első írása az Utunkban jelent meg (1978), itt s a Korunk, Igaz Szó, Ifjúmunkás hasábjain szerepelt, közben az Igazság és Szatmári Hírlap azóta megszűnt ifjúsági oldalain (Fellegvár, Jelen) közölt. Mívesen szerkesztett és logikailag megfejthető groteszk novelláiban a beat-nemzedék elidegenedettségét és csalódottságát fejezi ki, ötletessége mögött mély emberséggel s a dolgok művészi érzékelésével.

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás írásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

Gergely Tamás rovata a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

„Talán most értem meg rá, hogy felvállaljak egy könyvet.” * Interjú Mihó Izabellával az Életmorzsák című novelláskötet szerzőjével. *

Jyll — Thu, 09 Jan 2020 17:07:56 +0000

Mihó Izabella

Mihó Izabella 1980-ban született, Baján. Érsekcsanádon nőtt fel, jelenleg egy Dunához közeli kistelepülésen, Foktőn él a családjával. Húszévesen került Kalocsára, ahol a Korona Rádió műsorvezetőjeként dolgozott a kisfia születéséig. A könyveket már gyermekként nagyon szerette, azok nagy hatással voltak rá. Hisz a szó erejében. Művei megjelentek folyóiratokban, antológiákban, első kötete tavaly decemberben látott napvilágot.

Mesélnél a kezdetekről?

Talán az egész akkor kezdődött, amikor megtanultam olvasni. Szerintem csodálatos az a folyamat, ahogy a betűk és a mondatok a képzeletünkben képekké, érzésekké alakulnak át és megajándékoznak egy élménnyel, ami különösen fantasztikus lehet, ha a könyv stílusa, témája találkozik az olvasó ízlésével is. Rengeteget olvastam, szépirodalmat és verseket, krimiket, drámákat, romantikus és hátborzongató történeteket, amivel, ha nem is tudatosan, de folyamatosan bővítettem a szókincsem. Azt gondolom, hogy ez az egyik alapja az írásnak, illetve fontos, hogy az ember jó megfigyelő legyen, sok egyéb mellett persze. Az első szárnypróbálgatásaim az általános iskolai fogalmazásokat leszámítva tiniként voltak versekkel és novellákkal, és bár nagyon élvezem a rímekkel való játékot, azt hiszem, inkább a próza az én asztalom. Annak idején világmegváltó újságírónak készültem, most, közel harminc évvel később, már más cél vezérel; szeretnék egy értéket hátrahagyó író lenni.

Rádióbemondóból hogyan lesz valaki író?

Hiszek abban, hogy az életünket mi alakítjuk a döntéseinkkel, de abban is, hogy nagyon sokat számít a környezetünk és az emberek, akikkel találkozunk. Eszembe sem jutott, hogy rádiós műsorvezető legyek, amíg nem találkoztam Buzás Norberttel, és bár a végső lépést, ami Kalocsára vezetett, én tettem meg. Norbi nélkül azonban másképp alakult volna az életem. De hálás vagyok azért, hogy így történt, hiszen a mikrofon mögött töltött évek nagyon sokat formáltak rajtam, ráadásul nagyon szerettem a munkám és azokat az embereket, akikkel kapcsolatba kerültem. Ráadásul a könyvek mellett a zene is egy olyan érték, ami nélkül az ember élete sivár lenne. Nem mondhatom azt, hogy biztosan nem fogok többé rádiózni, mert nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a rádiózás és az írás két párhuzamos vonal az életemben, mindkettő kedves a szívemnek, de most inkább az utóbbi dominál.

Sok helyen publikáltál, önálló kötet mégis csak most született. Vajon miért?

Talán most értem meg rá, hogy felvállaljak egy könyvet, minden örömével és nehézségével együtt. Most vannak az életemben olyan emberek, akik igazán hisznek bennem, és ez nagyon sok erőt, energiát tud adni, hogy tovább haladjak a megkezdett úton, akkor is, ha nem tudom, mi vár a következő kanyar után. Mostanra értettem meg, hogy leülni írni nem időpazarlás, hanem kemény munka, akkor is, ha esetleg a környezetünk ezt nem így látja. Meg persze kisgyermekes édesanyaként rengeteg feladat jutott minden napra, kertünk és állataink vannak, és valamiből a számlákat is be kell fizetni. De igyekszem a jövőben úgy alakítani az életem, hogy az írásra is maradjon idő. Az alkotás örömet okoz, ez nekem is jó.

Mesélnél a kötetről?

A kötetnek az Életmorzsák címet adtam, mindegyik történet egy-egy morzsányi emberi sors. Az öt novellát összefűzik a szereplők, akik a boldogságot, az élet értelmét keresik, mint ahogy mi is tesszük nap mint nap. A kezdő novella a Láncszemek címet kapta. Főszereplői János, Éva, Ádám és Eszter, akiknek a sorsa szinte észrevétlenül összefonódik. Úgy, ahogy velünk is megesik néha. A második egy Titkos(s)írás, részlet egy női naplóból. Van benne szerelem, kétségbeesés, lelkizés, szeretkezés, vallomás, nyafogás, fájdalom, kielégülés, megbékélés. A harmadik novella egy férfiról szól. Ami vele történt, bármikor bármelyikünkkel megtörténhet. A Könyv erről mesél; sorsról, szerepekről, csalódásokról, álmokról és reményekről. A negyedik novella címe Úttalan utakon. A kerettörténet a kilencvenes évekbe repít vissza, amikor karácsonykor találkozik Ádám és Éva. Nekik köszönhetően pedig visszaugrunk még néhány évtizedet az időben, hogy megismerkedjünk Agotával. Ők hárman megmutatják, hogy mit jelent az elengedés, a megbocsátás és a szeretet. És végül itt van nekünk az igaz szerelem meséje a múlt század első feléből, Anna és János története, a Százszorszép. Mert minden jó, ha a vége jó.

Terveid?

Még rengeteg történet van bennem, úgyhogy készül a következő novelláskötet, amit még az idei év első felében vagy a nyár folyamán szeretnék megjelentetni.

Köszönöm az interjút!

Mihó Izabellával legközelebb a Kalocsai Tomori Pál Könyvtárban (Kalocsa, Szent István király út 2-4. ) találkozhat a kortárs irodalom iránt érdeklődő közönség. Január 16-án, csütörtökön 17 órától, ugyanis egy könyvbemutató keretében dedikálja nemrég megjelent novelláskötetét.

Cserenkó Gábor

Kapcsolódó oldal: Mihó Izabella honlapja

Internet-kávézó / Negyedik adag

Jyll — Sun, 17 Feb 2019 09:55:38 +0000

Gergely Tamás rovata a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán *

Faggatjuk a Káfé barátait, kávézni hova járnak? Kávéházba vagy internet-kávézóba…?
Két egyszerű kérdésünk ugyanaz, mint eddig:
1. Elődeink kávéházba jártak – ittak, beszélgettek, írtak. Közösséghez tartoztak. Hova jársz te, melyik ”kávéházba”? Hol vagy igazán otthon? Átvette volna az Internet vagyis a Káfé és más online találkozóhely a kávéház szerepét?
2. Schiller rothadt almával, Ady borral segítette meg az ihletét. Méliusz kávézott. Hány cukorral iszod te a kávéd?

LÁNG ESZTER képzőművész, művészeti író, folyóiratszerkesztő (Képírás)
„Szépírással is foglalkozom. Hogy szép-e, döntse el más!”

Azon kevesek közé tartozom, akik ritkán kávéznak. Sokkal inkább teafogyasztó vagyok, abban is válogatós, csak a sima, fekete teákat kedvelem bergamottól és egyéb ízesítőktől mentesen. De azért szoktam kávézni, például nyaranta a művésztelepeken. Mivel olyankor folyamatos a munka napokon, heteken keresztül, a teázás és a kávézás rövid szünetet jelent, amikor leülünk egy kis kikapcsolódásra, beszélgetésre. Leginkább a lengyelországi művésztelepeken szoktam kávézni. Nagyon apróra darált kávéra öntenek két deci vizet, megvárják, amíg megszáll a kávé, tehát leülepedik, ezután iható. A szerbiai, vajdasági kávézási szokásokat is kedvelem. Ők leginkább dzsezvában, törökösen főzik a kávét. A legjobbat a Bucka Gányó művésztelepen lehet inni (Szabadka), a háziasszony Magdi, Gál Jóska felesége főzi, az igazi élvezet. Van dzsezvám, ugyanazt a kávét megvettem, az itthon megfőzött mégsem olyan, mint a Magdié. Talán a társaság miatt, a felfokozott alkotói állapot miatt – nem is tudom.

De magához az alkotáshoz nincs szükségem “ihletre”. Az munka, és szeretek dolgozni. Hacsak nem azt hívom ihletnek, hogy eszembe jutnak megvalósítandó dolgok, azokra terveket szövök, gondolkodom rajtuk.

DEMÉNY PÉTER Író, költő, a Látó szerkesztője. Közben óraadó tanár, odaadó férj és apa, műfordító (2018. december)

1. Ha beszélgetni akarok, többnyire kocsmába vagy magánvacsorára megyek. Egyik helyen sem ülünk túl sokan az asztalnál. Beszélgetni nem is lehet sokan.
2. A kávét keserűen. A cukrozott ellágyít, a menny pedig kemény.

LÁNG ZSOLT prózaíró, a marosvásárhelyi Látó szerkesztője. Fő műve a Bestárium Transylvaniae című regényfolyam

Könyvtárba szoktam járni. Meg könyvüzletekbe, ahol olvasni is lehet. Vagy kimegyek az úgynevezett természetbe. De szeretem a múzeumokat, képtárakat is.

Cukor nélkül iszom a kávét. A teát is.
Nem használok ihletmegsegítő anyagokat. A fentebb felsorolt helyek viszont “ihletteliek”.

VÉGHELYI BALÁZS költő, szakíró, könyvkiadó (Üveghegy). Százhalombattán él.

Volt idő, amikor az írók és költők kávéházba jártak – nemcsak kávézni, de ihletet várni, alkotni, és persze találkozni is más írókkal és költőkkel. A jómódúak ugyanúgy, mint azok, akiknek „havi kétszáz sose telt”. A kávéházaknak megtiszteltetés volt a jelenlétük.
Ez az idő elmúlt. Az egykori törzsvendégeknek ma már nem lenne helye a turistalátványossággá lett budapesti kávéházakban. A pincér, miután angolul megszólította, nem venné jó néven, hogy csak egy kávét vagy egy pohár vörösbort kér az egymagában érkező töltőtoll-koptató.
Hol írnak ma a költők, írók? Ki itt, ki ott. Otthon az íróasztalnál, kocsmában egy korsó sör mellett, vagy a legfiatalabbak: buszon, az okos telefonba… Embere, habitusa és – persze – nemzedéke válogatja.

Hol írok én és mi segít az írásban? – kérdezi tőlem Gergely Tamás. Illetve: tartozom-e valamilyen irodalmi közösséghez?
Kezdjük a „hol”-lal az elején. Hol volt, hol nem volt… Gyerek- és kamaszkoromban még nem voltam olyan körülményes, mint manapság. Otthon a vonalas füzetembe vagy éppen matematika órán, ha nem boldogultam a feladattal, a „kockás”-ba mindig tudtam verset írni. (Hogy ezek milyen irodalmi értékkel bírtak, az már egy másik kérdés.) Manapság verset már csak az éppen aktuális alkotófüzetembe tudok írni, először mindig kézzel. A helyszín rendszerint olyan vendéglátó ipari egység, ahol jóféle bort vagy sört mérnek a vendégeknek. Egyébként nem tartozom az iszákos alkotók közé – nem is írok sok verset… Kávét is ritkán iszom, de akkor erőset és minőségit. Ugyanez igaz a teára is. Budapesten nagyon jó teázók vannak, néha eljutok ezekbe is. Prózát otthon írok, számítógéppel, zenével – ehhez elég egy pohár gyümölcslé is.
Vannak irodalmár barátaim, de ritkán jutok el irodalmi társaságokba. Hogy miért nem? Egyszerű. Havi kétszázat alkotással nem tudnék megkeresni, időm nagy részét pedig egy könyvkiadó vezetése, illetve televíziós riporterkedés tölti be. És persze a család. Annyira viszont képben vagyok napjaink irodalmi életét illetően, hogy tudjam: nem maradok le semmi lényegesről. Szekértáborok szekértáboraihoz akkor sem csatlakoznék szívesen, ha jutna rá időm és energiám.

Életem ajándékának tartom, hogy pályám kezdetén megismerhettem Csoóri Sándort, Hubay Miklóst, Baranyi Ferencet, Czigány Györgyöt, Utassy Józsefet… és említhetnék még néhány nevet, akiket immár klasszikusként jegyez az irodalomtörténet. Amikor ők elindultak a pályájukon, még volt irodalmi élet Magyarországon. Olyan irodalmi élet, amelyet nem érdekek, hanem értékek vezéreltek. Az én nemzedékemnek ez már nem adatott meg. Persze, korosztályomban is vannak irodalmi csoportosulások. Tagjaik olyannyira egyforma verseket írnak, hogy az utókornak nem kis fejtörést okoz majd kibogozni: ki hatott kire? (Már ha lesz, aki egyáltalán ki akarja ezt bogozni.) Érdekük azonban – itt és most – nem az eredetiség, hanem a mindenáron való betagozódás.
Én tehát – részben kényszerből, részben meggyőződésből – maradok független mindentől és mindenkitől. Írom a verseket, „miket mélyemből enszavam hoz”, és keresem a kapcsolatot az olvasókkal. Mert akadnak még olvasók. Ezt kiadóként is meg tudom erősíteni. A mindennapos munka mellett nem könnyű megteremteni az alkotás feltételeit. De azért igyekszem…

Mostani helyzetem illusztrálására idemásolom egy nemrég született versemet.

MUNKA-DAL

Kihull a toll kezemből,
billentyű és mikrofon
nem vezethet soha át
időn, téren, titkokon.

Lopott óra nem terem
sem verset, sem álmokat.
A költészet: áldozás,
míg a munka: áldozat.

Szerkeszti: Gergely Tamás. Ő üzeni, hogy a következő adag kb. két hét múlva…

***

Internet-kávézó / Első adag a Lenolaj.hu oldalán

Internet-kávézó / Második adag a Lenolaj.hu oldalán

Internet-kávézó / Harmadik adag a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás Svédországban élő íróval jelent meg interjú a neves Maszrol – Új Magyar Szó című lapban

Jyll — Sun, 17 Feb 2019 09:35:28 +0000

Szeretettel ajánljuk a Végül is mindenki azt olvas, amit akar – című beszélgetést Gergely Tamás Svédországban élő íróval, lapunk szerkesztőjével és állandó szerzőjével a Maszrol – Új Magyar Szó című lapban.

***

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás írásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

Internet-kávézó / Harmadik adag

Jyll — Mon, 04 Feb 2019 10:38:29 +0000

Gergely Tamás rovata a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán *

Folytatjuk ankétunk, melyben a ”megszólított” Káfé-barátok arról írnak, milyen kávét isznak, ha isznak, milyen kávéházba járnak, ha járnak…
Az első részben Székely Ervin, Ady András, Nászta Katalin és Szuhay-Havas Marianna szólalt meg, válaszaikat itt olvashatod:
https://ujkafe.website/?p=80571
B. Tomos Hajnal, B. Kovács András, Hajdú Mónika és Szabó Géza beszél magáról a ”második adag” anyagaiban:
https://ujkafe.website/?p=80675
Kérdéseink ezúttal is:
1. Elődeink kávéházba jártak – ittak, beszélgettek, írtak. Közösséghez tartoztak. Hova jársz te, melyik ”kávéházba”? Hol vagy igazán otthon? Átvette volna az Internet vagyis a Káfé és más online találkozóhely a kávéház szerepét?
2. Schiller rothadt almával, Ady borral segítette meg az ihletét. Méliusz kávézott. Hány cukorral iszod te a kávéd?
A mostani, harmadik részben Boda Edit és Dabi István válaszol:

BODA EDIT (1975) erdélyi származású, Budapesten élő költő. Négy verses-, egy verses-mesés, illetve egy rövidprózás kötete jelent meg. Max Blecher „Heges szívek” című regényét románból magyarra fordította. 2006-ban Communitas, 2008-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült. (2018. december)

1. Inni, beszélgetni, írni – megbonthatatlan szentháromság: míg az atya iszik, a fiú beszélget, a szentélek pedig máris írásra készül. Az is előfordul, hogy szavakat iszunk, megváltásokat, álmokat beszélgetünk, e két tevékenységet többnyire másokkal közösen űzzük, ám a harmadikat, az írást csakis magányosan, kiszakadva, mégis egészen pünkösdi állapotban.
Ha az éjszaka egy sarki kávéház, akkor ott rendszeresen megjelenek.
Különben eltemetkeztem. Szinte soha nem járok semmiféle társaságba. Kolozsváron, ifjúkorom egy időszakában sűrűn látogattam a kocsma igen hasznos intézményét, viszont nem irodalmit. Úgy alakult, hogy távol maradtam az irodalmi kocsmaasztaloktól és -katedráktól, és még itthon sincs saját asztalom, íróasztalom, soha nem is volt.
A világháló nálam sok mindent pótol, igen, mondhatjuk, hogy ott elérhető vagyok, és talán én is elérhetek másokat, tehát rendkívül fontos közeg.

2. Ajzószer-e a zene? Mert ha írás közben mással nem is, azzal azért néha élek. Előfordul, hogy zene megy a háttérben, ha éppen benne vagyok az írásban, ugyanaz a darab ismétlődően egészen addig, mígnem a vers elkészül. A zene lehet bármilyen műfajú, az a lényeg, hogy a hangulatomnak megfeleljen, és ne párosuljon hozzá érthető nyelvű szöveg. Fontos, hogy valami körszerű, letisztult állapotig eljuthassak, ahonnan befelé tekinthetek, nyitott szemmel álmodhatok, ugyanakkor megengedhetem a világnak, hogy bennem legyen, és viszont, mindeközben pedig se túlontúl nagy szomorúságnak, se túlontúl nagy örömnek nem szabad hatalmába kerítenie, mivel mindkettő bénítóan hat a kreativitásomra. Bár szavaimból úgy tűnhet, itt mégsem egykedvűségről van szó, hanem a kint és bent levés olyan szimultaneitásáról, amelyben az én pillanatról pillanatra megszűnik, és nyomban újjá is teremtődik. Paradoxon. És aztán, amikor úgy érzem, kitehetem a pontot a szöveg végére, nem sokáig ugyan, mégis kicsit átadhatom magamat a maratoni futókon talán célba érés után eluralkodó extázisnak. Akkor máris reménykedem, hogy minden kezdődik majd elölről.
Persze a részleteket se feledjük el: kell egy papír meg egy írószer is.

DABI ISTVÁN 1943. június 12-én születtem Kispesten, Pestszentlőrincen laktam 1971-ig. Itt végeztem általános- és középiskolai tanulmányaimat, majd két évig a budapesti ELTÉ-n tanultam orosz-angol-arab szakon, önszorgalomból még sok idegen nyelvet megtanultam. Budapesten különböző külkereskedelmi vállalatoknál dolgoztam idegennyelvű levelező-fordítóként. 1972-1980 októbere között Gdanskban (Lengyelország) laktam, ott kezdtem szépirodalommal foglalkozni, fordításaim (versek, elbeszélések, regények) és saját lengyel nyelvű verseim jelentek meg. (2018. december)

Én sehová sem járok már jó 30-35 éve. Fiatalkoromban Budapesten leginkább az Emkébe jártam, de inkább éjjelente csatangoltam a városban, és útközben be-beugrottam ide-oda egy kávéra, sörre, borra. Leginkább az Emkét, az Asztória presszóját, az Abháziát és az Ibolyát kedveltem, de igazi törzshelyem nem volt, bár az Emkében és az Ibolyában elég jól ismertek a pincérek.

Az 1960-70-es években már nemigen volt kávéház, ahol az írók dolgozhattak volna, talán még az akkor Hungáriának nevezett New York-kávéház, a Múzeum és a Luxor. Én csak otthon, a saját szobámban tudtam/tudok dolgozni.

Gdanskban a Literackába és a Morskába jártam gyakran. 1994 óta vidéken, előbb a 3600-lakosú Tápióbicskén, most a 12000-lakosú Nagykátán lakom. Itt csak kocsma és a volt espresszók keverékéből létezik 3 illetve 2 étterem. Itt sem ezért, sem a korom miatt nem járok, és a 2009-ben átélt sztrókom óta inkább csak sétálni megyek ki a “nagyvárosba” (NAGYkáta).

A kávét tisztán, cukor és más adalékok nélkül iszom, hangulattól és egyéb körülménytől (vérnyomás) függően napi 3-5 adagot – ritkán többet, akár 7-et is.

Bocsánat, még valami: nem szeretem különösképpen a társaságot, mindenüvé egyedül ültem be, és csak figyeltem az embereket.

(Folytatjuk)

Szerkeszti: Gergely Tamás. Ő üzeni, hogy a következő adag kb. két hét múlva…

***

Internet-kávézó / Első adag a Lenolaj.hu oldalán

Internet-kávézó / Második adag a Lenolaj.hu oldalán

Internet-kávézó / Második adag

Jyll — Tue, 22 Jan 2019 11:45:17 +0000

Gergely Tamás rovata a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán *

Folytatjuk a december elején elindított ankétsorozatot. Az első megszólítottak a következők voltak: Székely Ervin, Nászta Katalin, Ady András, Szuhay-Havas Marianna.

Válaszaikat megtalálod itt.

Kérdéseink változatlanok:

1. Elődeink kávéházba jártak – ittak, beszélgettek, írtak. Közösséghez tartoztak. Hova jársz te, melyik ”kávéházba”? Hol vagy igazán otthon? Átvette volna az Internet vagyis a Káfé és más online találkozóhely a kávéház szerepét?
2. Schiller rothadt almával, Ady borral segítette meg az ihletét. Méliusz kávézott. Hány cukorral iszod te a kávéd?
Beérkezési sorrendben a mai válaszok:

B. TOMOS HAJNAL: 13 éves korom óta írok verset. Voltam szállodai recepciós, gépírónő, újságíró és hivatalnok. Jelenleg középiskolai tanárként keresem kenyerem. Mellesleg a Gondola és Porcelánszív irodalmi műhelyek szerkesztője és néhány on-line folyóirat munkatársa is vagyok. Eddig 12 kötetem látott napvilágot. A Brassó melletti Négyfaluban élek. (2018. december)

Soha nem jártam rendszeresen kávéházba, talán, mert kies szülővárosomban tudtommal nincs is egy kávéháznak nevezhető kégli. Aztán enyhén szólva, a művészek, írók, költők sem hágnak egymás sarkára. Ha nagy ritkán egy-két magamkorabeli élemedett szomszédasszonnyal összehoz a sors egy csésze kávé mellett, csak a halottak fölött tartunk seregszemlét: ki ment el az utóbbi időben, és hányan maradtunk hatvan felettiek.

Persze kávét, azt iszom, lehetőleg cukor nélkül, mert így muszáj. És feltétlenül táblagép-simogatás közben…

B. KOVÁCS ANDRÁS: Erdélyi magyar újságíró, közíró, szociológus. Botcsinálta kalandorok címmel megjelent riportkötetében az erdélyi vendégmunkásokról ír. Sepsiszentgyörgyön él.

Tamás, látom nem hagynak békén az édességek, én keserűen iszom, és nem túl töményen.

Ami a társaságot illeti, apropó Scânteia-házi* finom vegyes moralitás, vagy onnan, vagy mélyebb regisztereimből érkező késztetésre a nagyfokú válogatás jellemző rám, de mondhatnám egyszerűbben azt is, kevés a bizalmas ismerősöm, de hát itt vagytok ti, a kedvcsinálók, majd segítetek rajtam.

*Nem-erdélyiek számára: a Scînteia-ház a román újságíró-ház volt Bukarestben, mindketten abban ”szolgáltunk”, sőt: egyazon szerkesztőségben

HAJDÚ MÓNIKA (1968, Szeged) Bilbaóban élő de Magyarországon rendszeresen kiállító fotóművész.

Mivel már rég nem kávézom, cukrot sem teszek bele. Ihletemet azonban átitatja a fény, a zene és a sport. Mindezt pedig csokival koronázom, otthon vagy bárhol. Törzshelyem viszont az íróasztalom, jó nagy, “szisztematikus rendetlenséggel” nem tagadom, de a lényeg, hogy én átlátom. Szóval, így “kávézom”. Üdvözlet Bilbaóból!

SZABÓ GÉZA a kolozsvári Korunk meg az online Erdélyi terasz egykori szerkesztője. Jelenleg Brnoban/Brünnben él.

Két egyszerű kérdésre sosem egyszerű válaszolni. Főleg, hogyha kétlaki vagy – vagy annak tartod magad. Ami viszont otthon is, meg itthon is egyértelmű számomra, az az, hogy a közhelyszerűen kitágult-összezsugorodott globális faluban, ahol/amikor már a sebesség határoz meg mindent, illetve az a beteges igyekezet hajt bennünket, hogy az emberiség által megalkotott mindenféle adatot/kacatot biztonságosan tároljunk (lehetőleg szuperolcsón, a felhőben): ebben a digitális inter-imperszonalitásban nem létezik közösség. A LAN party nem ugyanaz, mint az Anna bál volt. Az atomok közössége nem Közösség. Legfennebb baráti társaságokról beszélhetünk. Péntek esti úri bandák a Panoptikumban.

És hogy az első kérdésre válaszoljak: velük a Zöld Macskába (Zelená Kočka Pivárium) vagy a Pegas-ba, a Bar Který Neexistuje, vagy éppenséggel a Divadelní Sklep Nekonečno nevű helyre ülünk be sörözni, borozni. Ha koktélokra vágyunk, akkor irány a méregdrága Super Panda Circus a Šilingrovo náměstí-nél. A csehek sok kocsmában saját sört főznek, azt teszik eléd az asztalra – és garantáltan nem fog fájni tőle a fejed. Sem a végösszegtől, sem másnap.

Ami pedig az én személyes ügyemet illeti, az “úgy szeretem Rodostót, hogy nem feledhetem Zágont” kapcsán, ha már Brünn kultúrintézményein ily gyorsan körbeszaladtam, Kolozsvárt sem mellőzhetem. Az Insomniába még mindig szívesen betérek (bár az egyre igénytelenebb, elcseszett romkocsmás kinézete meg a durvapokróc kiszolgálás alapján: talán csak nosztalgiázni), elmúlt a tizenéves duzzogásom és a teljesen “átgyúrt” Bulgakovba is beteszem a lábam… aztán fölöttébb meglepődöm, hogy nicsak, milyen jól érzem magam ott.
Ezen a ponton következik az újabb “idegenszívűségi” csavar. Amit nem értek Kolozsvárott, hogy állítólag vannak a “mi” és az “ők” helyeik, és hogy mi, magyarok ugyanbiza miként is tennénk be büszke lábunkat a román lokálokba?! Ez az ostoba, fölöttébb rosszul és torzulva értelmezett-alkalmazott lokálpatriotizmus annál inkább nevetséges, mivel a románok viszont szívesen és előszeretettel beülnek a “mi” helyeinkre is. Látod, hallod őket. Nekem ez jól esett – és nem értem, miért kellene zavaró tényezőként felfogni. [Trăiască berea, în care ne-am născut!] Amióta idehaza vagyok, jó néhány “román helyet” is volt alkalmam kipróbálni, kifejezetten tetszik az Enigma és a Makeba. Viszont eddig az abszolút kolozsvári győztes nálam a Rhédey kávézó. Fő-tér (persze, ha tudod, melyik történelmi épületről van szó, könnyű beazonosítani), elegáns és tényleg kávéház-hangulata van. A konyhájuk kiváló, a kiszolgálás remek – és nem utolsó szempont a lágy, halk hangulatos zene sem, hogyha történetesen beszélgetni szeretnél nem pedig a tuc-tuc hangorkánt túlüvölteni.

Ami a kávémba dobált cukrokat illeti: nuku cukor, nuku kávé. Akadnak egyéb úri huncutságok a hold sötét oldalán, igazán nem kell halmozni az élvezeteket.

***

Szerkeszti: Gergely Tamás. Ő üzeni, hogy a következő adag kb. két hét múlva…

***

Internet-kávézó / Első adag a Lenolaj.hu oldalán