Alexa nyugtalanul ébredt, érezte, hogy a tompa, féloldalas fejfájás biztos előjele már kezdődő migrénjének. Vibrált körülötte a levegő, ilyenkor jobb volt minél távolabb maradni tőle. Idegesítette az előtte álló délután. Az ünnep második napját – szokás szerint – Iván anyjánál töltötték, amit sikerült az elmúlt évek alatt egyre rövidebbre szabnia. Alexa képtelen volt feloldódni az anyósa lakásában, nyomasztották a bútorok, a fiókos szekrényre kitett régi fényképek, a számára érdektelen és értéktelen tárgyak, s hiába volt ragyogó tisztaság, ő csak az egyszerűséget látta belőle. Több mint tíz éve volt Iván felesége, de sem a férje, sem a kislánya kedvéért nem tudott elfogadóbbá válni.
A régi szoba-konyhás lakást még Iván építtette át, így lett egy pici fürdőszoba, meg egy apró kis kamra a konyha, és a szoba között kialakítva. Klára szerette a lakást, és a környéket, a kerület nem vonzotta a gazdagabbakat, ám a középréteg kedvelt lakóhelyévé vált. A közeli park fái és csendje, nyáron kellemes sétákra csábította a közelben lakókat, közlekedése pedig olyan jó volt, hogy húsz perc alatt kényelmesen bent lehetett az ember a város közepén.
Fannika, az ötévesek természetességével mozgott a lakásban, minden érdekelte, imádta az apró tárgyakat, szerette a régi képekről szóló igaz történeteket, amit Klára mindannyiszor elmesélt neki, ahányszor csak kérte. Soha nem unatkoztak, mert játéknak tűnt a közös vásárlás, a főzés, de még a takarítás is. A kislánynak is volt seprűje, portörlője, fakanala, csak kisebb méretben mint a nagyanyjáé. Alexa sohasem értette, hogy az otthoni, válogatott, drága játékok miért nem kötik le a gyereket, nem értette, hogy miért találja érdekesebbnek a nagyanyjánál készült „kacatokat”. Fanni órákig eljátszott a papírból kivágható babákkal, és a rájuk aggatható papírruhákkal. A másik nagyanyjától, Alexa anyjától kapott Barbie-k hidegen hagyták.
Klára korán reggel kelt, megfőzte a méregerős kávéját, melynek illata belengte az egész lakást. Jani, a szomszéd tréfásan szokta megjegyezni, hogy itt ébred fel az ajtaja előtt, amikor megérkezik az éjszakai műszakból, és hogy Klárika kávéjának illata után hazatalálna, akár becsukott szemmel is.
A két asszony, Klára és Jani felesége Kató, gyerekkori barátnők már régóta. Együtt koptatták a padot kisiskolás korukban, együtt érettségiztek, és majdnem ugyanazon napon mentek férjhez is. Amikor Klára férje Tamás meghalt, ők tartották benne a lelket, mellette álltak a legnehezebb órákban, hónapokban.
Iván abban az évben végzett a rigai repülőmérnöki egyetemen, az utolsó vizsgái előtt kapta a hírt, hogy az apja hirtelen, szinte napok alatt ment el. Fájt az apja halála, és különösen fájt, hogy nem mutathatta meg neki a kitűnőre sikerült diplomáját. Tamás büszke volt a fiára, és mindig szomjas érdeklődéssel várta őt, szerette hallgatni a kinti életről mesélt történeteit. „Dió meg a héja”, szokta mondani rájuk Klára – a borsót kicsinek tartotta számukra –, amikor együtt ültek a konyhaasztalnál, és be nem állt a szájuk órákon át.
Két év múlva Iván megnősült, s a lány, akit elhozott magával, idegenül állt az ajtóban. A két asszony – anyós és menye –, soha nem kerültek közel egymáshoz. Két, különböző világban éltek, Alexa világa bár fényesen csillogott, ám semmi melegség nem volt benne, a fiatalasszony ridegsége, megközelíthetetlensége eredménytelenné tette a kapcsolatuk javítására tett kísérleteket.
*
Alexa szülei tizenegy óra körül telefonáltak, hogy váratlan vendégként betoppant az Ausztráliába kivándorolt nagynéni, Alexa apjának a testvére. Meglepetésként érkezett, de megy is tovább, mert a repülőjegye Londonba szól, csak a kedvükért szakította meg az útját. Szeretné látni őket is, főleg Fannit, a bátyja unokáját.
Iván kelletlenül vette tudomásul, hogy Alexa nélküle mondott igent, lehetőséget sem adva rá, hogy megbeszéljék a dolgot. Vitájuk megmérgezte a hangulatukat, csak a gyerek tartotta vissza őket attól, hogy kirobbanjon a veszekedés. Iván, hogy valamelyest enyhítse a feszültséget, hajlandó volt belemenni egy maximum két órás kitérőbe, de legkésőbb háromra az anyjánál akart lenni. Alexa engedelmesen bólintott rá, de magában már eltervezte, hogy minél tovább húzza majd a látogatást, ezzel is csökkentve az anyósára szánt időt.
Iván felhívta az anyját, és sűrű bocsánatkérések közepette megígérte, hogy igyekezni fognak. Klára nem tett szemrehányást, tulajdonképpen még megértő is volt, hiszen a váratlan látogatást nem lehetett előre betervezni. Nem esett jól, hát persze, hogy nem, de azt is tudta, csak a fia szenvedné meg, ha bármit is szólna. Végül is nem számíthat az a két óra, majd bepótolják máskor. A lényeg, hogy itt legyenek vele is egy kicsit, és láthassa az unokája örömét, amikor belép a szépen feldíszített szobába.
A fenyőfa a komód, és az üveges szekrény között állt. Színes üveggömbjei visszacsillogták az ablakon átszökő téli napsugarakat, s az ablak osztott üvegének rámáiban, az éjjel esett puha hó szórta ezerfelé a fényt. Az arany, piros, ezüst girlandok, és a szebbnél szebb régi díszek méltó kísérői voltak a fa alá helyezett ajándékoknak. A szoba közepén, hófehér abrosszal megterített asztalról visszaköszöntek a fenyődíszek színei, a párásra csiszolt üvegpoharakban délcegen virítottak a karácsonyi szalvéták. A fahéj, vanília, és citrus illatok keveréke árulkodó előhírnökként hirdette az ebéd utáni finomságok széles skáláját. A konyhában már csak a sültekhez való krumplipürét kellett kikeverni, de Klára azt az utolsó pillanatra hagyta, mert Iván frissen készítve szerette. Az óra csigalassúsággal gyűrte a perceket, s ha lassan is, de közeledett a hármas felé.
Iván már harmadszor szólt Alexának, hogy indulniuk kéne, de az asszony mintha meg sem hallotta volna, tovább beszélgetett. Fanni nyűgös volt, szeretett volna már a másik nagyanyjánál lenni, az ismeretlen nénit pár percnyi ismerkedés után nem érdekelte a kislány. Felnőtt beszélgetés folyt, Alexa szülei pedig a gyereknek átadott ajándékkal letudták a figyelmet is. Ivánban egyre nőtt a düh, de nem akart veszekedést provokálni a család előtt.
Hat óra is elmúlt mire sikerült elindulniuk. A kocsiban nem szóltak egymáshoz. Fanni a gyermekek finom érzékenységével érezte a szülei közti feszültséget, és felnőtteket is megszégyenítő bölcsességgel hallgatott.
Az utcán égtek a lámpák, a friss hó ropogott a gyalogosan igyekvők talpa alatt. Nem volt nagy forgalom, inkább csak az óvatos közlekedés lassította a haladást. Ahogy befordultak az utcába, azonnal meglátták a mentőautó feltűnő fényjelzését. A jármű már nem mozgott, a nagyon is ismerős ház kapuja előtt állt. Iván akkor állította le a motort, amikor a mentősök kitolták a hordágyat a jól betakart testtel. Mellette, halk szavakkal irányított az infúziót tartó mentős. Iván azonnal tudta, hogy baj van. Szinte kirobbant a kocsiból, de még visszafordulva, szótlanul intett Alexának Fannira mutatva, hogy vigyázzon a lányára, majd rohant a mentő felé.
Klára feküdt a hordágyon. Jani, és Kató találtak rá a konyhában, Klára akkor már eszméletlen volt. Ha nem fogyott volna el a mustár, Kató nem is ment volna át hozzá, tudta, hogy a fiáékat várja. Furcsának találta, hogy nem jön ki az első csöngetésre, bár a konyhában égett a lámpa. Meglátva az ájult asszonyt, azonnal hívták a mentőt.
Iván egyedül ült a folyosón. Fejét két tenyerébe hajtva, padlóra szegezett tekintettel mormolta a fogai között az imát egymás után, minutányi szünetet sem hagyva. A teste önkéntelenül mozgott, ringott előre-hátra valami furcsa ritmusban, ha valaki ránézett volna, azt hihette transzban van.
Vánszorogtak a percek. Az idegtépő csönd, és várakozás közben valahonnan, halkan, tiszta angyali hangon megszólalt az Ave Maria. A dal betöltötte a kórház minden szegletét, bebújt a függönyök mögé, elszállt az alvók feje felett, pihentetőn csukta le az álmatlanságban szenvedők szemét, elfeledtette a fájdalmat érzők kínjait, leheletnyi örömet, reményt cseppentett a szívekbe.
Halkan nyílt ki a műtő ajtaja. Iván felemelte a fejét, és rémülettel teli félelemmel nézte, ahogy az orvos a mindent elmondó, fáradt, mosolytalan szeme alól leveszi a maszkot, majd lassú léptekkel elindul felé…
***
P. Pálffy Julianna / Fejes Erika / – saját szavai szerint amatőr tollforgató, született Budapesten, 1955-ben. Írói nevét anyai nagymamája után választotta, kis változtatással. Budapesten és Moszkvában tanult, végzettsége szerint külkereskedő lenne, de mindvégig – a nyugdíjazásáig – titkárnőként, illetve jegyzőként dolgozott. Tizenöt éve ír rendszeresen, folyamatosan publikál verseket, novellákat és meséket az Amatőr Művészek Fórumán, ahol szerkesztőként is tevékenykedett. 2013. augusztusa óta publikál a facebookon a saját oldalán, művei megjelentek több közösségi portálon – Litera-Túra Irodalmi és Művészeti Magazin, Sumida folyó hídja Kulturális Magazin –, pár versének angol és román fordítása pedig már megtalálható a Magyarul Bábelben Irodalmi Antológia oldalán is. 2017. január óta egyike a Litera-Túra Irodalmi és Művészeti Magazin szerkesztőinek. Jelenleg első, saját kötetének összeállítása készül, melynek kiadását 2019-ben tervezi. Írói, költői példaképei: Szabó Magda, Radnóti Miklós, József Attila, Baranyi Ferenc és Fodor Ákos.
Legfrissebb hozzászólások