Nem egész egy hónapja folyamatosan az újságírók paradicsomában élünk, azaz úgy dőlnek a fontosabbnál fontosabb hírek a Koreai-félsziget körül, hogy alig bírjuk követni.
Pár hónapja még a fél világ biztosra vette a háborút, Trump és Kim Dzsong Un egészen durva mód üzengettek egymásnak, miközben Észak-Koreában kifejlesztették azt a hordozórakétát, ami a legmérsékeltebb becslések szerint is minden további nélkül eléri mainland Amerikát.
Demonstrálandó ezt, Kim Dzsong Un kétszer is átlőtt Japánon, persze nem találta el, mert nem akarta eltalálni, ellenben a japánok Ázsia szerte igen népszerűtlenek, tehát az, hogy a fejük felett repült el a Hwasang 15, nem kevés cinkos összekacsintást eredményezett Ázsiában, Dél-Koreában különösen. Mindazonáltal a Dél-Koreaiak szégyellték is észak viselkedését, hiszen egy népről van szó, kínos volt, ámbár véleményem szerint Trump sokkal kínosabb, de Amerika nem egy nép ugye.
A lövöldözést a THAAD védelmi rendszer telepítése követte délen, ami miatt viszont a kínaiak orroltak meg ránk, és nem jöttek majd fél évig, visszavetve ezzel a turizmust és a luxuscikkek kiskereskedelmét alaposan.
Ezt mély csend követte északon, de Amerika nem bírt magával, három alkalommal is bombázókat küldött észak partjaihoz suttyomban, rakéta kísérleteket hajtottak végre a Csendes-óceán közeli területein, anyahajók cirkáltak a közelben. Egészen az volt az ember érzése, mintha Amerika ki szeretne provokálni egy újabb háborút a félszigeten. Ebből a kakaskodásból dél igyekezett kimaradni, és azt mondta, hogy Trump és Kim közötti konfliktus, meccseljék le ahogy jónak látják.
Kína, Oroszország nem állt észak mellé, de Amerika viselkedését sem díjazta, leginkább feszült volt a környék hangulata, egyedül Japán dörgölőzött ismét Amerikához, hiszen nekik alapvető érdekük, hogy a Koreai-félsziget megosztottsága megmaradjon. Jelenleg Japán rendelkezik a világ második legerősebb hadseregével, közvetlenül az Amerikai Egyesült Államok után, és Dél, majd Észak-Korea előtt. Roppant érdekes dolog ez, hiszen 2o15-ig Japánnak elméletileg nem is lehetett volna semmilyen fegyveres ereje, tekintettel a második világháborús viselt dolgaikra. Vagy két év alatt csinálták a semmiből, vagy megvolt az eddig is, csak a világ úgy tett, mintha nem lenne.
Hosszú csend után Észak-Korea üzent délnek, hogy akkor leülnének tárgyalni. Rögvest találkoztak is Panmindzsonban, de nem úgy, mint régen, karót nyelt katonák, fegyveres őrök árnyékában, hanem, mint normális emberek, elegáns nyugati ruhákban, déli hanghordozással, halkan beszélve, olyan barátságosan, hogy azóta sem tért magához dél.
A lendület nem apadt, sőt. Észak jelezte az olimpián való részvételi szándékát, illetve azt, hogy ha már lúd, legyen kövér alapon, a két Korea egy csapatként vegyen részt a pjancsángi téli olimpián. A sportolók, sportvezetők körében ez az ötlet nem aratott osztatlan sikert, ugyanis a két ország téli sportokban való jártassága fényévnyi távolságban van egymástól, így a csapatjátékokban a közös indulás nagyban csökkentette volna a déliek éremesélyeit.
Túl ezen, az utca embere sem tudta lereagálni a roppant hirtelen, és a semmiből jött testvéri szeretetet, csak néztünk egy ideig, hogy most akkor mi is történik? Végül közös női hoki csapat alakult, a többi sportágban külön ugyan, de egy zászló alatt, és egy uniformisban vesznek részt a sportolók az olimpián.
Egyre másra érkeztek északról fontos személyek. Elsőként a művészeti miniszter(?), aki Kim Dzsong Un volt barátnője, és aki az ide küldött énekegyüttes és zenekar fellépéseiért felelt. Majd jöttek mások, végül a kilencven év körüli fő tárgyaló, aki a legfontosabb személyt, Kim Dzsong Un húgát kísérte. A hölgy egy rejtélyes kék dossziét adott át Mun Dzse In elnöknek, zárt ajtók mögött tárgyaltak, végül Mun elnök meghívást kapott Észak-Koreába, hogy találkozzon Kim Dzsong Unnal. Óvatosan válaszolt, de elfogadta. Óvatosságának több oka is van. Egyrészt Amerika durcás, hirtelen ellopták tőle a showt, pedig Pence minden hisztit bevetett, például nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni az északi vendégekkel, pedig még Abe is volt annyira úriember, hogy megvárta Mun elnök beszédét és csak utána ment el. A versenyszámok alatt is Pence külön páholyt követelt, pedig golyóállóból miatta nem építettek kettőt. Amerika folyamatosan hangsúlyozza, hogy külpolitikailag az ő álláspontjuk szerint az égvilágon semmi nem változott, minden opció az asztalon, Trump azt a három ujjal mutogatós kezét a piros gombon tartja, és a többi, és a többi.
Másrészt valóban nem tudjuk, hogy Kim Dzsong Un mit akar. Az eddigi spekulációk, amelyek javarészt a helyzetet nem ismerő külföldiektől jöttek, nem állják meg a helyüket, ők amúgy sem ismerik az ázsiai diplomácia apró, ám annál fontosabb jelzéseit, mint például, hogy Mun elnök kék nyakkendőben ment az északiakkal találkozni, vagy hogy az énekegyüttes repertoárja jóformán másról sem szól, mint annak az óhajnak a kifejezéséről, hogy egyesüljön végre a félsziget.
Apró kis aljasság, hogy eközben Japán ismét megvétózta a dél-koreai kérést, hogy a félszigetet körülvevő tenger ne kínai és japán néven fusson, hanem égtájak szerint, továbbá kibulizták a nemzetközi olimpiai bizottságnál, hogy a fehér alapon kék színű közös koreai zászlón ne lehessen rajta Dokdó, a hivatalosan nem vitatott hovatartozású koreai sziget, amit a japánok a sajátjuknak szeretnének. Ezektől nem lesznek népszerűbbek itt, és hasonló okokból máshol sem Ázsiában.
Kim Dzsong Un se nem buta, se nem őrült. Bár senki sem tudja pontosan mit szeretne, az nyilvánvalóan kizárt, hogy a családi monarchia égisze alatt képzeli el az egyesítést. Viszont egyesítést szeretne, az is majdnem biztos, a frigybe hozna egy, két atomfegyvert, amire délen azért régóta mutatkozik igény, elsősorban Japán miatt, amolyan just in case.
Hogy vajon ezért majd mit kér cserébe, azt egyenlőre csak ő tudja, mi még csak ébredezünk a meglepetések hosszú sorából és bizakodunk a félsziget egyesítésének tényleges lehetőségében.
***
EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai
“Magyar vagyok, ami nem érdem, nem átok, egy állapot. A férjem, és így a családom fele viszont dél-koreai. Napjaim egy részét a német/holland határvidéken élem, másik felét itt Dél-Koreában. Ez alkalommal anyósom súlyos betegsége okán hosszabb időre rendezkedem be itt, a többi pedig majd kiderül. Apró jegyzeteim az itteni mindennapjaimról szólnak, ebben a városban amit Cheongju-nak neveznek, magam is most élek először.”
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások