Közel 2 éve nem csinálok semmit, az ihletem elszállt a témákkal együtt. Talán a sok munka teszi, talán a jelenlegi állapot nem akar semmi ötletet szülni nekem. Bármi is az oka, eléggé lehangoló a helyzetem: próbálom hívni a fájdalom, a hiány, a vágy vagy épp a szerelem múzsáját, egyik sem hallgat meg, elsuhan a fejem fölött, mintha nem is léteznék. Csak a mindennapokkal foglalkozom, a szabadidőmben is. Pedig annak idején mennyit alkottam: egymás után törtek elő belőlem a versek, novellák, egyik festményt a másik után festettem. Nem győztem megörökíteni a gondolataimat, gondjaimat vagy épp eseményeimet. De ennek az időszaknak most már – egy ideje – vége. Mintha minden értelmét veszítette volna. Olvasom a kortárs írókat, s látom, nem csak nálam van ilyen üresjárat. Mintha a sok kommunikációs eszköz megölte volna az értékes gondolatfüzéreket, a mondanivalók ellaposodtak és már csak a hatásvadászat, mint ihlet maradt meg. De ugyan kit lehet ma már bármilyen befolyás alá gyűrni? Mindenkinek van véleménye, világnézete, minden egyes olvasó kinccsé vált az alkotók számára. Ehhez még hozzájárul az a tény is, hogy manapság aligha található a közönségben értékértő. A művészetek globalizációja odáig vezetett, hogy ma már nehezen lehet valódi értéket körülhatárolni. A „szakemberek” is már csak a saját értékrendszerük szerint bírálnak, ami nem eredményez minden esetben hosszú sorú követést, a véleményük szavahihetősége pedig erősen megkérdőjelezhető, tekintettel arra, hogy hogyan váltak „szakemberré” (tisztelet a kivételnek). A jelenlegi társadalmi helyzet sem sugallja azt az igényt, hogy maradandót alkossunk. A fogyasztói társadalom elkényesedett és átlagos tagjainak már nincs úgymond szükségük a művészetekre, inkább a mindennapi betevő után futnak, míg a tehetősebbikje a mesterségesen előhívott és fenntartott szükségleteik után, amit a reklámok szajkóznak. Ezekbe a szükségletekbe nincs belekódolva egy igény az egyediségre a művészetekben, inkább egy igény a saját egyediségre. Ebből kifolyólag öncélúvá vált a társadalom, melynek mozgatórugója tagjainak önzősége. Nem a maradandó érték megteremtése, inkább a köz(el)ismertség a cél. Ilyen körülmények között az az értékes művészeti alkotások illetve alkotóik vékony rétege kezd eltűnni és összemosódni a tömeggel. Már az annak idején értékes művészek is a megélés művészetének hódolnak. Azt alkotnak és olyan módon, amit el lehet adni. Ha nincs ára egy alkotásnak, akkor nincs is értéke. Régebben felbecsülhetetlen értékű művek voltak, mára már mindennek megvan az ára. Mára a tömeg határozza meg, minek mekkora az értéke. Ezzel nem is lenne baj, ha a tömeg egyre inkább az elbutulás felé nem fejlődne és ha az alkotókban nem volna meg olyan erőteljes módon a megfelelési, illetve a halhatatlanság utáni vágy, amely egyre erősebben ütközik ki rajtuk. És itt harapta farokba magát a kígyó, mert egy olyan helyzet áll elő, ami önmagát mérgezi és vezeti a pusztulásba.
***
Hornyik Anna alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
Hornyik Anna író, költő, alkotóművész 1969. szeptember 26-án született Újvidéken, értelmiségi család harmadik gyermekeként. Édesapja író volt. Novellákat 10 éves kora óta ír, festészettel és szobrászattal 16 éves korától foglalkozik. Verseket 2010 óta publikál. Állandó szerzője volt A Vers című kiadványnak, manapság pedig a Lenolaj.hu kulturális lapnak. Számos novella- és verspályázaton vett részt, így alkotásai több közös kötetben is fellelhetők. Témái változatosak, nem körülhatárolhatóak. Szeret tanulni, kollázsokat készíteni és verseket írni.
Legfrissebb hozzászólások