Ha jól számolom, harmadik hete dolgozunk vasárnap is. Szombaton persze amúgy is dolgoznánk, de a vasárnap eddig pihenő volt, mostanában erre nincs mód. Azt hiszem, beleszámítva a vendéglátós családomban eltöltött munkaidőt is vakáció helyett gyerekkoromban, ennyire még soha nem voltam fáradt fizikailag. Izomláz? Valami olyasmi, de ebben a korban már nagyon fáj, esténként felmegy a lázam, az orvos szerint a tejsav miatt, szedek vitamint, és olykor fájdalomcsillapítót, hogy tudjak aludni, mert este a legrosszabb, mikor az adrenalin csökken, a fájdalom erősödik. Viszont a térdem bírja, igaz nagyon vigyázok rá. Olyan izmaim fejlődtek, amelyek létezéséről nem is tudtam, a fiatalkoriak is kezdenek mutatkozni, nem hiszem, hogy ártok magamnak ezzel, de kétségtelenül küzdelmes dolog.
Másrészt sokat fejlődtem, a snitzerrel már igen összebarátkoztunk, a férjem nyugodt lélekkel rám bíz bármit, ami nem mennyezet, ahogy a főnökasszony is. Persze azt is kipróbáltam, és úgyis meg fogom tanulni, de a féltő ellenállást lassan kell lebontani.
Mi valamiért mindig különleges házakat, lakásokat kapunk. Általában problémásak, vagy épp ellenkezőleg az itteni vidéki luxus csúcsai selyemmel bélelve, ahová tapétázni is csak mezítláb lehet bemenni és minden egyes lehullott darabot azonnal felszedünk, mert elvárják. A tulajdonos feleségek persze dicsekszenek, hogy náluk egy német nő tapétázik a férjével, aki amúgy is ért a designhoz és hű de jó… Nevetséges, kissé szánalmas is ez a sztiropor luxus, és az ezt birtokló nők még inkább, de azért a cégnek jó marketing, nekünk pedig újabb kihívások és jó pénz is, ráadásul annyi különféle embert ismerek így meg, hogyha egyszer abbahagyom ezt a munkát, életem hátralévő részére lesz elegendő írnivalóm az biztos.
Szeretem a régi családi házakat széppé varázsolni, idegesítenek a díszítő elemekkel agyonzsúfolt apró lyukak, el sem tudom képzelni olyan kis térben, hogy lehet élni. Az utóbbi típusú helyeken gyakran előfordul, hogy állvány nélkül dolgozom, ugyanis a belmagasság alacsony, elérem a felső díszlécet minden gond nélkül. Azt szeretem, mert nem kell a térdem használni olyankor. Amúgy meg egymásban tartjuk a lelket a férjemmel. Mikor lelassulunk, mint egy teknős, és monoton módon csak rakjuk egyik csíkot a másik után, vágunk alul, felül és a konnektorokat, olyankor egyikünk magához tér, és elkezdi csikizni az állványon álló másikat, vagy valami más hülyeséget találunk ki. A vége, hogy a férjem rágyújt, én élvezem az illatát, apám kiskoromban mindig rágyújtott a kocsiban, nekem az jót, meleget, békét és biztonságot jelent, aztán valahogy felfrissülünk, beszélgetünk pár percet, utána sokkal jobban megy a munka megint.
Ma 6 méter magas helységet tapétáznak létráról. Közös megegyezéssel itthon maradtam, ott én nem tudok dolgozni, ellenben itthon kitakarítottam, kidobáltam a hűtőből a meg nem evett élelmiszert, az utóbbi időben főzésre még gondolni sem tudok. Ablakot mosok, és a fürdő van még hátra, a többi kész, az összes munkásruhát, cipőt kimostam, most kristálytisztán száradnak a padlófűtéses parkettán, holnapra szükség lesz rájuk megint.
Elgondolkoztam, vajon mitől vált fontossá számomra az anyagi jólét, amikor soha nem volt az. Idővel rájöttem. Anyósom halála váltotta ki belőlem ezt. Ugyan nem változott semmi e tekintetben, mégis azt érzem a lelkem mélyén, hogy az utolsó előtti ember is elment, akit fel lehetett hívni, ha sírni valóm volt, ha gyermek módjára csak panaszkodni akartam, ha meg akartam mutatni, hogy milyen jól főzöm a koreai halászlevet, azaz ha dicséretre vágytam, mint egy gyerek. Anyám van még, aki maradt. Ha ő is elmegy, végképp magamra maradok. A felelősségérzetem a gyermekeim anyagi jóléte iránt annyit jelent, hogy bizonyos tekintetben felnőttem, felmértem, hogy a tanulás pénz, enni és lakni kell, ők nem tudnak egyetem mellett dolgozni, azok az egyetemek nem erről szólnak, ott a maximumot is túl kell teljesíteni, ha bent akarnak maradni, nekünk, és most már úgy érzem, hogy nekem is elő kell teremtenem a rávalót, hogy ők gondtalanul tudjanak a tanulásra koncentrálni. Másrészt a férjem iránti lojalitásból is dolgozom. Neki sem könnyű, ő sem lesz fiatalabb, és hiába nagyon erős, nem fizikai munkás, nincs ehhez a tempóhoz szokva. Eleinte roppant mód tiltakozott, hogy vele menjek. Egyszer aztán azt mondta, hogy nézzem meg mit is csinál valójában. Gyorsan melegítőt húztam, felkaptam egy seprű-lapát kombót, és lementem a kocsihoz, már várt. Elvitt egy lakásba, magára csatolta a szerszámövet, rögtön megállapítottam, hogy kimondottan szexis benne, elpirult. Néztem a munkát, az ismeretlen szerszámokat, az eltérő technikát, amit itt alkalmaznak, közben hullottak a levágott darabok, hát összesöpörtem. Találtam egy zsákot, belegyömöszöltem a hulladékot. Mire kész lett, fel is mostam. Nevetett. Azóta együtt járunk. Hetekig nem engedett tapétához nyúlni, az állványt is csak messziről nézhettem, igaz ki sem tudtam volna nyitni. Ma már… A főnökasszony, elismerése jeléül vett nekem szerszámövet, kaptam bele szerszámokat is, mindenki más ezt maga vásárolja meg, én ajándékba kaptam tőle. Eleinte, ha hibáztam, a férjem leszedte, újrarakta, elmondta, mi volt a baj, közben persze én is figyeltem mit, hogyan tesz. Most mi vagyunk a cégnél a TOP 1 csapat. Nincs nálunk pontosabb, gyorsabb és tisztább, mi több olyan, aki le tudja nyűgözni a megrendelőt is adott esetben. Nagy elismerés ez két embernek, aki soha még hasonlót sem művelt, engem kimondottan motivál, úgy tűnik mégiscsak lapul bennem is valami versenyszellemféle, sosem tudtam róla.
Nem tudom meddig tart ez a munka, életem ezen időszaka, de most minden fájdalom ellenére nagyon jó. Rettentő nehéz, hajnalban kelünk, éjjel végzünk, és mégis. Nagyon sok az új tapasztalat, és az érzés, hogy megteszek mindent, ami tőlem telik, olyan, mint a kábítószer, az ember ha egyszer megkóstolta, nemigen mond le róla többet.
***
EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai
“Magyar vagyok, ami nem érdem, nem átok, egy állapot. A férjem, és így a családom fele viszont dél-koreai. Napjaim egy részét a német/holland határvidéken élem, másik felét itt Dél-Koreában. Ez alkalommal anyósom súlyos betegsége okán hosszabb időre rendezkedem be itt, a többi pedig majd kiderül. Apró jegyzeteim az itteni mindennapjaimról szólnak, ebben a városban amit Cheongju-nak neveznek, magam is most élek először.”
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások