Nyírfalvi Károly: Szépek, büdösek?!

A poloskák természetrajzának is szentelhetne valaki néhány hozzáértő szót. Miért költöznek be épp hozzánk, miért esnek hanyatt a kredencre, hogy aztán lábukat rángatva megforduljanak, csápjukkal irányt vegyenek a napfényes foltok felé, mintha bizony a szabadba vágyakoznának, de mégse.
Neveltetésem során mindig azt hallottam, hogy büdösek, meg rám fröcskölnek valami maró anyagot, egyszerűbb eltaposni, vagy arrébb menni, minél messzebbre, mintha nem lennének.
Kártékonyak, szaporák, némelyik erőszakos, némelyik nem, s van egy csomó, melyről nem is tudjuk, miképp vélekedjünk róla.
Idén nyáron igen sok példánnyal találkoztam, s nem éreztem késztetést a közelebbi kapcsolatra, de megölni eszembe sem jutott, egyiket sem. Inkább gyakrabban szellőztettünk otthon, a könyvtárban is, de ezek ritkábban ismerték az utat kifelé, mint befelé. Nem szabadságra vágytak, hanem búvóhelyre előbb a pőre meleg, majd később a lassú, ám határozott hideg elől. Azt sem tudtuk kifürkészni, hogy mikor jönnek be, ha egyébként tartósan zárva tartjuk az ablakokat, és vajon véletlen tévednek-e be, vagy az ösztönük rendeli őket az árnyékos, meleg, ám száraz könyvek közé, netán tápláléknak tekintik azokat is, hiszen a papír, a kötés lehet mind növényi eredetű.
S amikor úgy tűnt, elmúlt a szezonjuk, jönnek a hidegek, s talán elfagytak, megjelent kettő az ablakpárkányon, futkároztak, repkedtek, mászkáltak, majd megálltak hosszan, s mintha napoztak, sütkéreztek volna a delelő őszi nap lanyha meleg fényénél.
Olvastam róluk, a mezei poloska, vagy más néven talán a karimás bencepoloska véletlen téved be egy-egy házba, s akkor szeret az ablakpárkányon sütkérezni. Szó se róla, mintás hátának alapszíne barna. Ez a kettő is ilyen volt, nem sok vizet zavartak, hagytak dolgozni, néha kicsit elterelték a figyelmem, nagyon nem zökkentettek ki a munkából, meg olykor jót tesz a szemnek felpillantani a képernyőről, s elkalandozni valami addig kevésbé tapasztalt jelenség irányába.
Néhány nap múlva egyikük belegabalyodott egy pókhálóba, szemtanúja lehettem hát, ahogy a pók megközelíti, sűrű hálót von köré, s egyidejűleg foglyává teszi. Másnapra eltűnt az incidens minden résztvevője, de még a pókháló is.
Lassan napirendre tértem az eset felett, hogy csúnyán itt hagyott mindkettő, amikor megjelent a másik, fenyegető pózt vett fel, majd csápjait az ég felé fordította, mint aki erősen eltökélte, most a napba néz. Sokáig maradt ebben a helyzetben. Egy ideig olyan munkám akadt, hogy szemet sem vetettem rá, nem foglalkoztam vele. Nem is szóltam hozzá. Meglett az eredménye. Úgy két nap múlva fektében találtam rá az ablakpárkányon, mozdulatlanul, mereven, közben a napsütés is alábbhagyott, tréfát félre téve az volt az érzésem, mintha halálra napozta volna magát. Vagy megfagyott. Kihűlt. Tudom, csak egy poloska. De már kezdtem megszokni, szagát sem éreztem, igaz, nem adtam rá okot, hogy védekezve elengedje állítólag bűzös nedveit.
Lefényképeztem, közelről, távolabbról, eltüntettem a szemétben, olvastam még néhány oldalnyi szakirodalmat, és ezzel letudtam a poloskát. Hiszen itt a tél, bár otthon előkerül néhány sunyi kis példány, de gyengéden kiterelgetjük a sápatag udvarra, s ott a sorsukra hagyjuk őket, ha lehet ilyet mondani.
A másféle poloskákról sem tudok többet, főleg egyetlen kérdés foglalkoztat: miféle gondolat mentén esik egybe a rovar és a lehallgató-készülék eme elnevezése? Mindketten rejtőzködnek? Hasonló alakúak? Féligazságok.
S mi közük a lengyelekhez? Véletlen hasonlóság a két szó között, vagy van valami fedőtörténet, s megtudom egyúttal azt, mi közük van szegény sváboknak a pincebogárhoz?
S miért pont bence a nép nyelvén?
Már megint egy halom gyermeteg kérdés, amire csak keresem a választ? Vagy csak nincs türelmem utána járni? Vagy tévedek.
Mélázva írok, s akkor megmozdul a fotelre terített takaró, és megint elfelejtem az összes fontos kérdést, mert tetszik vagy nem, evakuálnom kell egy magáról megfeledkező, álmatagon ébredező poloskát. Segítek neki távozni.