Mondják, hogy az író mindig önmagát írja. Ez talán teljesen igaz, vagy még inkább részben. Kételkedni szoktam ezekben a kategorikus kijelentésekben. Például hogy értsem azt, hogy Kosztolányi önmagát írta meg az Édes Annában…?
Na jó, mondok egy eredeti történetet, velem történt meg, illetve Vadmalaccal, aki az alteregóm lenne a fenti szemlélet szerint. Szóval ez a Vadmalac félperceseim hőse, történik vele a világ, mint velünk, húsvér emberekkel: él, bámul, csodálkozik, hol Kéknefelejcs, hol angyal szeretne lenni, néha még Jézussal is összeméri magát. Makkoson él, de néha a Káféban, máskor a Lenolajban, a zEtnában, az Üveghegy kiadó kiadásában, és újra csak a Lenolajban jelenik meg.
És ott vagyok én: Erdélyből elszármazott, mégis Bukarestből dobbantó, ’87 óta Svédországban élő magyar író, újságíró, akivel saját koszorúere kibabrált. Eldugódott, meg addig fájt, míg kórházi ágyba fektették, próbálták kinyitni az erét, de nem sikerült nekik, sőt, szívinfarktust idéztek el, amitől ő, mármint a Vadmalacok írója majdnem ”megmurált”, majdnem a műtőasztalon fejezte be pályafutását. Tíz nap után azonban annyira felerősödött, hogy a Facebook-oldalát is kinyitotta, és egy kurta szöveget tett közzé: ”Szívinfarktus miatt a ’bolt’ bezárt.” Csak egy ilyen rövid közleményre futotta, azt viszont cifrázta az időmértékes verselés szabályai szerint.
És akkor érkeztek a hozzászólások: gyógyulást, egészséget kívántak a Facebook-barátai, aggódásuk fejezték egyesek. Szerzőnknek jól esett a viszonyulás, feltűnt mégis, hogy nem mindenki ”kondoleált”. Hogy körülbelül két hét múlva jöjjön rá a hiány okára: többen azt hitték, hogy ez csak vicc, hogy nem az író, hanem a hőse, Vadmalac szenvedett el, amit elszenvedett. Vagyis összetévesztették íróját vele, Vadmalaccal….
Legfrissebb hozzászólások