Nyírfalvi Károly: Kérdezd a szelet…

Amikor néhány nappal ezelőtt felnéztem a Facebook-ra, s megláttam a bejegyzést, első reflexként úgy gondoltam, ez vicc, a korábbi találgatások során tudomásom szerint fel sem merült a neve, más írások szerint évek óta ott szerepel a titkos jelöltek még titkosabb listáján.
Berzenkednek a magukat vesztesnek érző szerzők, egyebek, hogy egy dalszerzőt? A dal, vagy mondjuk a népdal szövegét tekintve az irodalom elidegeníthetetlen része, s mert irodalmi Nobel-díj felmerül a díjazott személye kapcsán, hogy irodalom-e, sőt költészet-e amit ő művel.
Az első kérdés: mi az irodalom? Mit is jelent pontosan ez a kifejezés?
“Valamely közösség, korszak, nyelvi formát öltő (írott) termékeinek összessége.”
Miért ne lehetne hát egy irodalmi értékkel és igényességgel megírt dalszöveg az irodalom része? Ha lefejtjük róla az énekelt dallamot, a hangszeres kíséretet, ráadásul kotta nélkül, nyomtatásban olvashatjuk, akár egy verset, akkor máris irodalomról kell beszélnünk. A többi ízlés, és szubjektív ízlés kérdése.
Egyszerű ez, elég, ha végiggondoljuk, legalább olyan nyitottan, akár tette ezt a bírálóbizottság. Lazán, nyitottan, alaposan, a szabadság, az egyéniség tiszteletben tartásával.
A hivatalos indoklás szerint Dylan azért lett irodalmi Nobel-díjas, mert újszerű költői megoldásokkal gazdagította az amerikai dalszerzői hagyományokat.
Attól tartok nemcsak az amerikai hagyományokat gazdagította, s ettől még indokoltabb az ítélet. Huszadik századi forradalmár, spontán igric, akinek munkássága minden egyéb szempontnak megfelel, ahhoz, hogy irodalmi Nobel-díjat kaphasson érte. Aki nem vágyott erre, nem nagyon hangoztatta feltételezetten titkos vágyát, csak tette a dolgát egyetemes, érthető módon, érthető formában.
Több lexikon is felsorolja Dylan tevékenységi területeit, s mindannyiszor ott áll: költő.
Az amerikai költészet előadói formájában mélyen gyökerezik az ő stílusa, a beat irodalom is, mások is keresték az utat a közönséghez, s nem feltétlenül könyvízű irodalomban gondolkodtak. Mindemellett Dylan dalszövegei mindig is versként jelentek meg a köztudatban, vagy mást ne mondjak, tágítsuk már egy kicsit a költészet fogalmát. Írásai, egyéb művei nyomtatásban, önálló kötetekben elérhetők, mi más indokolná, minthogy költőként aposztrofálva, csöndesen részt vehessen az irodalmi Nobel-díjért vívott “nemes” versengésben, a dacos olvasó meg vegye szépen tudomásul, olykor az a befutó, akire nem is gondolnánk, talán épp, mert nem akarja annyira, s talán épp ezért is lehet méltó rá. Furcsa logika, de nekem tetszik.
Összefoglalva: Bob Dylan ismert, egyszerre népszerű, költészete látszólag a tömegkultúra része, mégis igényes. Nem a sznob elefántcsonttorony-lakók egyikét, és nem a sekélyesedő írók másikát díjazták, hanem a sok szempontból legitim Bob Dylant váratlan, fiatalos húzással.
Lehet rágódni rajta sokáig, bár sok év áll még előttünk, sok lehetséges Nobel-díj, ha a szerzők sokáig élnek, alkotnak gáncsoskodás helyett, lesz itt esélye bárkinek. S létezik még a jótékony felejtés tudománya, meg hol van már a tavalyi hó.
Érdemes talán az lehet a Nobel-díjra, aki a tegnap “hőse” is volt, jelenleg is alkot, s mondandója talán érvényes holnap is.
Vagy tévedek. Vagy tévedek?