Első dinnyénket itt ettük két szóváltás között a hosszú, árnyas asztalnál, mígnem szokásunkká vált a rövidke öt napban, így aztán itt kezdem írni ezeket a nem egyértelműen vidám, de nem is keserű jegyzeteket, hiszen a dinnye édes volt, s csak a másodiknak tört fel a leve, mint a szökőkút, amikor meglékeltük.
Legyünk pontosak. Nem itt, nem így kezdődik.
Megbeszéljük, este hatkor találkozunk a Nyugati pályaudvaron. Fél hatkor már a közelben járok, csörög a telefonom, Jim hív, késni fog, a jegyeket már megvette, nekem csak annyi a dolgom most, hogy indulásig vegyek valahol négy liternyi ásványvizet, ami jó lesz majd kávéfőzéshez a pusztán, meg inni is kora reggel. Elintézem mindezt, de hatra így is odaérek, és megkezdődik a türelmes várakozás korszaka, egyik lábamról a másikra állok, gondolatban többször átellenőrzöm a felszerelésem, megvan-e minden.
Figyelem a kijelzőt, kiírták-e már a mi vonatunkat. S aztán kényelmesen, mintha lassított filmet forgatnánk, halkan becsörtet Jim. Hatalmas málha a hátán, aztán érkezik Báró úr is, a kötelező üdvözlések után felszállunk a vonatra, jegyünk két helyre szól, lazán ott maradunk, valami majd lesz. Most még nyár van, és világos, mire odaérünk besötétedik, Debrecenben várunk egy félórányit, az állomás elég néptelen, iszom egy forró csokoládét, Jim kávézik, hátha nem alszik el majd a puszta közepén. Bekocog a másik vonat, egyetlen kocsi az egész, azzal kocogunk Hortobágyig. A Hortobágy nevű faluig.
A félhomályos állomáson készül néhány csoportkép, majd következik a reménytelen szálláskeresés. Alvó gólyák, és kacagva brekegő békák közelében megágyazunk a szigorú kempingtől száz méterre. Nehezen alszom el, fogyó telihold világítja be az éjszakát, a Tejutat is látom, látni vélem. Pirkadattal ébredek, harmatos fűben gázolok egy fáig, azt megszentelem, készítek néhány fotót a telefonommal, jól esik a csend, egyelőre nem gondolok gyaloglásra, vagy hátizsákom konok, átkozott terhére. Eljön az ideje, mikor minden gondolatomat az foglalja le. Jim is megébred, ahogy nyílnak a környező kis üzletek, beüzemeli a hordozható kávéfőzőt, és próbálkozik. Végül vesz egy kávét, meg egy kólát, de a reggelinek még nyoma sincs. Én már ettem egy hot-dogot, ők bevásárolnak a falu határában, menet közben falatoznak, lassan haladunk, még bírható a tempó.
Mintegy 30 kilométernyi gyalogút áll előttünk, s felhág az égre a nap is, vizekkel gyomrunkban, és reménnyel a tagjainkban nekivágunk. Toronyiránt haladunk, úgy nehezebb eltévedni, az országút mentén pontosan látszik a haladási irány, s kissé távolabbra a cél. Mint három éve, most is szomorú, elhullott állatok tetemére bukkanunk az út szélén. Első baglyomat is ott találom, soha nem láttam ilyen közelről baglyot, kuviknak látszik, kicsi, fennakadt tekintete épp rám néz, lehajolok hozzá, nézegetem, aztán folytatom az utat. Az első méterek jól mennek, új a cipőm, de bejárattam már, túrazokni a lábamon, sikerülnie kell. Csak az a másra termett hátizsák ne nyomná a vállamat, ráadásul csak az egyiket, néhány kilométernyi nyavalygás után Jim elunja, és beállítja, miután közlöm vele, hogy nem vagyok egy gondmentes konfekcióméret. Darab ideig jól haladunk, de vagy a meleg, vagy a hátizsák folyton kifog rajtam, egyre gyakrabban állunk meg, egyre hosszabb pihenőkkel.
Amikor a hátizsákot, mint olvadó, nehéz párától terhelt csomagot, sokadszor ejtem lazán a földre, eszembe jut egy korábbi kép valamelyik álmomból. Az országúton rójuk köreinket, akárcsak most, s az aránylag sík terep megengedi, hogy szokatlan módon ne hátizsákkal bíbelődjek, hanem hatalmas kerekes bőröndöt húzok magam után, mintha bizony a cirkuszból szöktem volna meg, vagy oda igyekeznék. Aztán a semmi közepén az éppen nem üzemelő Meggyes csárdánál hosszabban pihenünk. Hátizsák a földön, hátam nekivetem a gémeskút tövénél, s már majdnem álmodni kezdek, mikor jön a vezényszó, az erdőn át, még vár ránk egy szakasz, de a Patkós csárdánál megvendégelhetjük magunkat.
Igazán egyikünk sem éhes, a vizünk viszont lassan elfogy, a csárdáig már vánszorgunk, Jim még bírja, Báró úr már lankad, a gyenge láncszem én vagyok, egy szakaszon megvalósítom az álmot: hátizsákom a földre helyezem, lábra állítom, és barázdát húzva a porló talajba húzni kezdem magam után. Végül a Patkós csárdánál meglátok egy buszmegállót, gyalog már csak hat kilométer Tiszafüred, de elegünk van melegből, gyaloglásból, főleg hátizsákból, szerény és gyors ebédvacsoránk elfogyasztása után még épp elérjük az utolsó járatot este hét óra körül, és busszal elvergődünk Tiszafüredig, ott meg elszállásoljuk magunkat egy lakókocsis, családias kempingben. Ágyban alszunk, nem beszéljük meg a másnapot, csak az biztos, az eredeti terv szerint vízre szállunk, s úgy folytatjuk az utat. Már majdnem mélyen alszunk, álmodunk is talán, erős kopogásra ébredünk. Házigazdánk, s az édesanyja közlik, kis gond van, vizsgáljuk át a kint hagyott csomagjainkat, nem tűnt-e el valami érték, mert az előbb láttak négy suhancot átugrani a hátsó kerítésen, tehát a közelünkben jártak. Lázas vizsgálódás a félhomályban, mindenünk megvan, s több sem lett a cuccunk, alszunk tovább, mintha mi sem történt volna. A fáradtság még a félelmet, vagy a természetes ijedtséget is kilúgozta belőlünk.
Szombat van. Hétvége. Házigazdánk, szállásadónk felajánlja, hogy rendel kenut a számunkra, s el is visz autón minket a megfelelő kikötőbe. Nosza, pedig most volna kedvem sétálni egyet odáig, strandpapucsban, szellőző lábbal, könnyedén. Az idő viszont sürget, s erőnket inkább az evezésre tartalékoljuk, indulunk kocsival a kikötőbe. Lassan szertartásosan vízre szállunk, mentőmellényt és evezőket vételezek, beevickélek a kenuba, még viszonylag száraz a bőröm a verítéket nem számítva. Pőrén öltöztünk, Jim fején kalap, rajtunk nem, s még csak az evezésre gondolok, a tűző nap a nyílt vízen nem olyan erős, legfeljebb a fénye, amit visszatükröz a víz. A skacok megmutatják, hogy is kell evezni, nem olyan boszorkányos, kormányoznom nem kell vele, csak húzni egyik oldalon, ahogy kézre esik. A víz nem mély, a mentőmellény büszkén feszül kappanhájamon, én szorgalmasan merítem, húzom az evezőt a vízbe, mi bajunk lehetne. Mögöttem Báró úr ül, halkan dörmögve biztat, dicséri az egyensúlyérzékemet, amit én nem is érzek, csak az jár a fejemben, hogy élvezni, lazítani. Leghátul Jim kormányoz eszelősen az evezővel, de jól haladunk, igyekszünk felfedezni a tó összes útvonalát, s már az sem számít, ha utat vesztünk, mert majd csak visszatalálunk a kiindulópontra. Eljutunk egy nyugvópontig, kikötünk, megfürdünk, megmártózunk, megyünk tovább. Pár korty ásványvíz felfrissít, irány az ismeretlen útvonal, s bennem növekszik a gyanú, kiértünk a folyóra, ez itt alattunk a Tisza, s én nem vagyok nagy úszó, Jim észrevesz a parthoz közel egy víz fölé nyúló erősebb ágat, közli, álljunk meg, mert neki dolga van, nem bírja tovább. Enyhe a víz sodra, de kezdőnek azért kihívás. Megragadjuk az ágat, Jim feláll, a csónak kis híján vízbe fordul, vagy csak én pánikolok nyeretlen kétévesként. Túl vagyunk a nehezén, haladunk tovább, egyensúlyozva evezünk, szembeállítjuk a csónak orrát a motorcsónakok fodrozta víz hullámával, olykor mondok egy-egy csúnyát hátra, Báró úr nyugtatgat, Jimet némi fegyelemre inti, hiszen ő a kicsit idősebb, tapasztaltabb jogán nyugodtan gyakorolhatja a békebíró szerepkörét. Egy kutya hiányzik még a csapatból, akkor eljátszhatnánk a Három ember egy csónakban című, bájos, vidám regény modern kori változatát.
Haladunk tovább, keresve a visszautat, itt-ott megállva és tájékozódva, végül is visszajutunk, ahonnan indultunk. Kedélyesen fáradt vagyok, lábam és alkarom vörös a naptól, jól esik kiszállni a kenuból, aztán jöhet a strand, a klasszikus strandi hangulat, valami étek, könnyű és tápláló, s végül elvonulni most már gyalog a szállásunkra. Ideje jő a kötelező esti dinnyének, közben egymás szelíd zrikálásának, Jim kinevez tévéfelelőssé, így aztán Mr. Beant szemléljük a hatvan csatorna közül, amint éppen Maigret felügyelő szerepében tévelyeg egész ügyesen, de mindegy is, szóljon valami, ami elnyomja a szúnyogok zümmögő hangját. A vízen már úgyis megvívtuk csatánkat néhány bögöllyel, enyhén borulásveszélyes módszerrel, most már csak elfeküdni kíván a test és kiürülni a lélek.
Vasárnap ismét a feszült kikapcsolódás napja. Az már korán kiderült, hogy a kenuzás után gyalog nem folytathatjuk az utat. Nemcsak, mert nincs hozzá kedvünk, utáljuk a hátizsákot, legalábbis Báró és én, de a kenut vissza kell vinni az eredeti helyére. Tehát, leevezhetünk mi végig a tavon, de nem köthetjük ki, s hagyhatjuk ott bárhol, hanem vissza kell juttatnunk, az eredeti terv dugába dőlt. Jim, a rögtönzés nagymestere kitalálja, akkor maradjunk ott legalább három napot, pihentessük tagjaink, és a hátizsákot, és addig múlassuk másképp az időt. Megvolt a kenuzás, jöjjön valami izgalmasabb, és pihentetőbb. Motorcsónakot bérelünk pár órára, s azzal járjuk be a tó minden zegzugát. Még felveti, hogy kormányozhatnék én is, de elhárítom, tekintve, sem jogosítványom, sem vakmerőségem nincs velem, egyik sosem volt, másikat meg óvatosan terelgetem alacsony mederben. Szóval az intő szóra hallgatva, pólóinget terítek a lábamra, fejemet meg törölközőbe bagyulálom, s így ülök a csónakba, hogy egy váratlan pillanatban modellt üljek a leégett szerencsétlen motorcsónakázó fényképéhez. Ülök hát középütt fegyelmezetten, ahol nem veszélyes, kilógatom a csónakból a lábamat a vízbe, jólesik a hűs habok csiklandása, s elnéző tekintettel figyelem, ahogy a két hős meg-megáll, navigál, helyet cserél a kormánynál. Jim aztán előremerészkedik a csónak orrába, először csak ott ücsörög, lógatja lábát a vízbe, majd mikor lassulunk, s tán meg is állunk egy pillanatra, óvatosan feláll, a csónak újraindul, ott egyensúlyoz a végében, szelíden arra int, készítsek róla néhány fotót. A nap persze majdnem szemből süt, alig látok, egyensúlyozok a géppel, égnek áll a maradék hajam, nem szeretnék Jim helyében lenni, a kép elkészül, kétségkívül Ő a nap hőse, aztán visszaül a kormányhoz, lazán bevezeti a csónakot úgymond a csalitosba, hátha az a sekély csatorna vezet valahová, ha létezik a vízen zsákutca, ő biztosan megtalálja, s amikor kicsáklyázzuk magunkat végre a hínártengerből, közli, hogy a tegnapi produkcióját szeretné megismételni, mert a dinnye, a reggeli dinnye hatása megérkezett. Vagy tán azé a szörpé, amit az első kikötéskor ivott egy hajtásra, jó néhány korttyal, ne tódítsunk. Lényeg, a csónak megáll, Ő felugrik, és elereszti a szélbe, közönség rajtunk kívül nem akad. (Sosem növünk fel.) Közben az esti dinnyére gondolok, melynek elfogyasztása közben megbeszéljük a holnapot. És lőn, ők még strandolnak a kikötés után, nekem lángol amúgy becsomagolt bőröm, hazasétálok a strandról, és otthon nyalogatom nemes magányomban a sebeimet. Egyszer talán én is vezetem majd azt a motorcsónakot. S az este valóban dinnyével köszönt be, és kiderül az is, nem megyünk tovább, hisz még nem kajakoztunk, meg van itt egy kalandsziget is, azt is meg kellene nézni, aztán majd meglátjuk, mire telik az amennyi időnkből. Lassan elalszunk, a szúnyogokat nem hallom, ventilátor dönög a fülem mellett. Egyenletes ritmusát felveszi megfáradt szuszogásunk.
Félálomban tervezem a másnapot. Kajakozást emlegettünk este, de kajak csak egy, és két beülős van, egyedül pedig nem vállalom, oda a biztonságérzetem, meg jó volna kicsit egyedül lenni. Reggelinél felajánlom, hogy menjenek ketten kajakozni, én fényképezni szeretnék néhány érdekes épületet a városban, meg sétálok egy jó nagyot. Az első vásárlás napján korán indultam, s a másik irányba, a kicsit távolabb fekvő kis boltba, közben felfedeztem egy talán malomnak látszó elhagyott épületet, akkor nem mentem a közelébe, de ez a magányos délelőtt jó alkalomnak bizonyul, s más útvonalak is bizsergetik a fantáziámat. Ott áll a Pepsi torony, azt is lencsevégre lehetne kapni, a reggeli vásárláskor veszem észre, Jim valami lökött sztorival traktál a tornyot illetően, megvesszük eközben Báró úr napi, vagy többnapi cigarettáját, egy doboz a visszaúton megszökik a zsebemből, tehát azt pótlandó vissza kell majd mennem, lassan össze is áll a napi terv. Ők kajakoznak, én járom a magam kis útjait, s valamikor elébük megyek a strandra, aztán együtt megostromoljuk a kalandszigetet. S mert csak szelíden elképzelni tudom, mi történt kajakozás közben, s mit értenek marcona útitársaim kajakozás alatt, most inkább arról, amit egyedül végeztem. A tervezett úton tehát eljutok az általam malomnak titulált épülethez, körbejárom, lefényképezem, s bár pusztul rendesen, ahogy az ilyen elhagyott gazdátlan emlékek szoktak, azért még így is elégedett vagyok a látvánnyal.
Gyorsan fordulok, jöhet a Pepsi torony a másik irányban, s a cigaretta bűntudatos, ám acélos beszerzése, ha már így alakult. Vásárolok, s hozzá még egy Top Joy márkájú csatos üdítőt is veszek.
A fotók elkészültek, de mert útba esik a szállás, gondolom, beugrom, megiszom ezt a kis valamit, és megyek tovább a strand felé, ott is van még fényképezni való. Szomjas vagyok, hirtelen a mozdulat, a kupak felsérti az ujjam, és csorog szépen a vér. Valahogy bekötözöm, és indulok fényképezni, mosolygok azon, hogy megint hozom a formám, a megtalált furcsa épület azonban helyreráz. Körbejárom, megörökítem, irány a strand a rekkenő melegben. Érdeklődöm Jim és Báró holléte felől. Állítólag kajakozás közben mennek a kalandszigetre. No, akkor cselekedjünk, tárgyaljunk, felhívom őket. Szó nincs ilyesmiről, még kajakoznak, Poroszlónál járnak, az a tó másik vége, úgy három körül érnek vissza. Közlöm velük, visszasétálok a szállásunkra, s ha hívnak, elébük megyek a kompkikötőbe, s mehetünk együtt a kalandszigetre. A visszaúton megállok a kikötőnél, szemre vételezem az információs táblákat, kiderül, délután négykor indul az utolsó komp a kalandszigetre, s ahogy barátaim az időt kezelik, ennek ma lőttek. Fel is hívom őket úgy három óra körül a szállásról, hogy ha lehet, tegyük át a kalandozást másnapra, s átadom magam a punnyadásnak, közben megy a hősugárzó, bíbelődöm még kicsit a fényképekkel, babusgatom elvágott ujjam, s eszembe jut, mennyire mást terveztünk, de nem mindegy, így is történik ez-az, nincs rajtam hátizsák, múlik az idő, és még jól érezzük magunkat. Érkezésük előtt még olvasok, jegyzetelek, s ennek, és némi csevegés jegyében telik-múlik az utolsó esténk. Báró bejelenti, holnap egy kora délutáni vonattal elindul Pest felé, ott átszáll, és irány Szentlőrinc. Mi még ráérünk. Az már biztos, nem folytatjuk a gyalogtúrát, Jim kissé kedveszegett, bár jól leplezi, figyelmét lekötik az egyéb lehetőségek, én meg alkalmatlan vagyok a hátizsákos gyaloglásra. A hátizsák a hibás, nincs betörve, nincs jól beállítva, mélázok még ezen jó darabig, aztán mikor végre eljutok az ágyig, azon töröm a fejem, mire is leszek képes a kalandparkban. A szigeten.
Csomagolunk, hárman háromfelé megyünk, kipakoljuk a lakókocsit, hátizsákjaink a szabadban, Báró már nem mozdul, innen csak az állomásra indul, majd valamikor, nélkülünk. Eszünk még egy adag dinnyét, reggelizünk, a maradékot a hűtőben hagyjuk, minél kevesebb csomaggal vágjunk neki az utolsó gyaloglásnak az állomásig. De még előttünk a kalandpark eddig ismeretlen élménye. Jimnek úszhatnékja támad, én eleve kalandparkhoz öltözöm, bár rajtam a fürdőgatyó, fölötte hosszúnadrágot viselek, ne akadjon el semmiben, ha mászni támad kedvem, vagy bátorságom. Jim el, lassan készülődünk, megbeszéltük, 11 körül találkozunk a kompkikötőben, és megyünk a kalandszigetre. Írhatnám nagybetűvel is, elvégre ez a hivatalos neve, de így félek tőle még. A kompkikötőt megtalálom, korán érek oda, körbejárom a terepet, fényképezek, és türelmesen várok. Jim sehol, rátelefonálok néhányszor, megveszem a kompjegyet, várok. Már csak őrá, más utasokkal együtt.
A komp ladikforma motorcsónak, több üléssel a két oldalán, vagy tucatnyian utazunk a röpke ötperces úton. Kikötünk, kiszállunk, és különösebb ötlet, vagy elképzelés nélkül nekiállunk bejárni a szigetet. Mint kiderül, néhány szolgáltatás nem működik, nem is nagyon bánom, úgyis csak sétajegyet vettem. Végül elszánjuk magunkat, és megmásszuk, végigjárjuk a lombkorona tanösvénynek titulált függőhídrendszert. A hidak inognak, viszont magas az oldalfaluk, van mibe kapaszkodni gazdagon, s nem is reszket a lábam, ahogy lassan végigsétálok. Jim egy ponton megállít, hogy akkor most ő lefényképez, mosolyogjak, meg minden, nem lelkesedem az ügyért, de hát ez az ember képes oldani bennem a félszet, ennyivel tartozom neki. A kép elkészül, de nem nézem meg. Végül a lombkoronák szintjén, és alacsonyabban kialakított mászórendszeren megyünk végig. Beöltöztetnek minket, elmondják a szabályokat, teljesítenünk kell egy rövid gyakorlópályát, és már mehetünk is önállóan. Óvatos duhaj lévén az alacsonyabban fekvő szintet választom, Jim is onnan indul, de egy ponton másfelé vesz irányt, így aztán nem zavarjuk egymást. Figyelek, és lazítok egyszerre, igyekszem szabályosan és ésszerűen mozgatni, használni a felszerelést és a testemet. Félelmet nem érzek, olykor zuhanok, de megtart a heveder, sikerül visszakapaszkodnom, lilafoltjaimról csak később szerzek tudomást. Hosszúnak tűnik a pálya, s a közben eltelt idő is. Egyesek 6 perc alatt teljesítik, ilyesmivel biztatnak az animátorok, de én csak végig akarok menni, az idő nem számít. Már az elején megmondtam, a teljesítménytúra fogalmát ezennel száműzöm, az óra is csak józan miheztartás végett lóg a karomon. Célba érek, elégedett vagyok, leszedik rólam a biztonsági eszközöket, szabad vagyok, leülök egy padra, várom Jimet. Lassan érkezik, természetesen ő felment a magasba is, teljesítette a másik, veszélyesebb pályát is, én a fokozatosság elvével elhatározom, majd, legközelebb, jövök én még ide, egyelőre ennyi elég volt. S mintha szűnne a tériszonyom, vagy inkább nevezzük mélységiszonynak.
Megvolt ez is. Ebédelünk, aztán irány a strand, nekem nincs már kedvem, elmegyek a szállásunkra, útközben veszek valami kis emléket, jelesül hűtőmágnest a kompkikötőben, otthon átnézem még elraktunk-e mindent, összecsomagolok, elrendezem a dolgaink, és várok. Jót beszélgetek a többi vendéggel, befut Jim, elbúcsúzunk mindenkitől, s időben magunkra öltve az utált hátizsákot elindulunk az állomásra. A megtett mintegy félórás gyalogúton vagy háromszor állok meg, nyomja az alkalmatlanság a vállam, és megfogadom, soha többé gyalogtúra hátizsákkal. Vagy csak kicsivel, oldaltáskával, benne néhány szendvics, itóka, és kész. S akkor lemegy simán a napi 30 kilométer. Máskülönben csak a test sanyargatása az egész, leszegett fejjel rovod a métereket, a tájból sem látsz sokat, minek mentél hát oda. A hátizsákos gyaloglásnak számomra tehát nincs filozófiája, csak miértje? Valahogy így.
A vonatra várni kell, fülledt, álmosító a délután. Még Jim sem zizeg. Az automatából iszik egy pocsék kávét, és szó nélkül várunk. Befut a vonat, megtaláljuk a helyünket. Csak arra emlékszem, hogy a kádban ülök, a víz egyre szürkébb, és nem gondolok a jövőre, csendesen szuszogva elengedem az elmúlt néhány nap esendő pillanatait, és tudván tudom, megtettem valamit, bár mást terveztem. Egyedül alszom a nagy ágy felén, tervezve a másnapot, vagy a jövő évi túrát…
Legfrissebb hozzászólások