Keszthelyi György: Visszafordult gondolat

Vissza tudod-e csalni a buja parkot,
a filagóriát, a fúvószenekart,
az elektronikus túltengéstől mentes
szigetet – amely még gyógyítható volt?
Megemészthető, szabályos városszelet.
Összeragasztott, szürke játékkockák
ropogós magvában, ha csak mint embrió:
összekucorodva – de élet is adatott…
s az álomutazást visszahozod-e?
hát egyetlen stabil, hűséges helyedet
(talán semmit érő aprópénz árán?)
Emléked egy pár disznóbőr bakancs,
mint spártai harcos kemény saruja,
ha mezítláb kényszerül gyalogolni.

A barom szőrén drága testápoló.
Felemelkedett, mint szappanbuborék,
épp vakarja magáról a bűzlő ganét –
szarv helyett most büszke agancsot visel,
járom? az mi volt?- bőg emelt fővel,
mint akit nem rémít sem hajtóvadászat,
sem kiontott bél, bendő: a vágóhíd szaga.

Laza szerkezet: híg vágy, oxigénhiány –
számonkérést a rontás nem ismer.
Maradt még néhány vázon csüngő test,
hús- vérépület, mi összeomolhat.
Összefognak mind az állványok ellen,
pörög a láncfűrész láthatatlanul,
csapkod veszettül a démoni fejsze.

Abba hal bele az ember, amit megtanul…
Csak az a fullasztó nyomás a mellen,
csak az mutat néha a cementkeretre.