Valamikor szép volt. A Jolánunk, mondták rá. Hosszú fekete haj és barna szemek, mindehhez hibátlan bőr és a férfiak hódolata. Nem olvasott, nem csinált semmit, mert akkor elhasználódik. Elhasználódott így is, úgy is. Kéjes élvezettel vette a ruhákat, télen-nyáron ugyanabban járt. Nem merte hordani őket. Reggel felkelt, bevette a gyógyszereit, letipegett az újságért. A halálozási rovattal kezdte, mert az volt érdekes. Aztán megivott egy fél liter teát kiflivel. Tíz órakor kezdődött a szappanopera, amit mindig elmesélt nekem. Alvaró kit csalt meg, és szegény vad angyalnak ma sem nőttek szárnyai. Jobb napjain elővette a fényképeit, és nézegette magát. Ezerszer látott doboz. Észrevettem, hogy a férjéről nincs képe. Amikor rákérdeztem, derűsen közölte, nincs. És? Nem tudott az semmit, fel sem állt neki. Irigyelte a nevetésem, azt mondta hirtelen robban ki belőlem. Szeretett volna olyan lenni, mint én. Nem értette, miért jók a lábaim. Nem értette sportszatyornyi könyveim, nem értette, miért nem hízom. A Jolánunk rendre fizette az egyházadót, a Jolánunk erényt kovácsolt magának. A Jolánunknak a Nóta tévén kérni kellett valami „szép” számot. A hideg is kirázott tőle, de ő kéjes gyönyörűséggel csapta össze kezét, bemondták a nevem! A tévében. Az egyik fiáról azt mondta, figyeld meg, elkésik a temetésemről. Fogadtam vele. A Jolánunk meghalt. Bosszantásomra a nyár legmelegebb napján. A kocsi lerobbant. Megállt. A temetésről elkéstünk. Elharapott nyelvvel álltam, legszívesebben felröhögtem volna, hé, Jolán, tartozol egy szilvapálinkával! Anno ezerkilencszázhuszonötből, amikor születtél. Később végrendeletéhez csatolta, hogy a szilvapálinka az a Krisztié. A Jolánunk. 56-os otthonkát hordott és 42-es papucsot. Rondán öregedett… De a pálesz az enyém.
2024-11-14
Legfrissebb hozzászólások