Ha nagyon elfog minket az utazás vágya, elővehetjük az útlevelünket.
Nézem a pecséteket, az indiai hologramot, február volt akkor is.
Aztán beindul a belső képek áramlása. Amikor már túl voltunk a maharadzsa földrengés sújtotta palotájának bejárásán, hallottuk a lyukas tetőről becsapódó galambok zuhanórepülését, láttuk a hulladékhegyekben kotorászó gyerekeket, ahogy vidáman cipelték zsákmányukat, és ha nem találtak semmit, akkor is boldogan integettek a vonaton ülő európaiaknak, nekünk, akik ilyen nyomort akkor még nem láttak. A jóképű bombayi közgazdász azt mondta, hogy ez mindig így lesz az országában. Elhagytuk a Ráktérítőt, ahol végre négyünkön kívül nem bámészkodott senki más, csak pár gázlómadár. A poros országúton karcsú, szép rabari lányok vitték a fejükön hatalmas edényeiket, könnyű léptük nem mutatta, mekkora terheket cipelnek. Karpereceik, orrdíszeik ragyogtak a fekete, hímzett, földig érő kendők alól. Túl voltunk az állomáson, ahol senki sem szállt föl, se le, csak két majom bámulta az elhaladó szerelvényt közömbös arccal, bambán, emberi tekintettel. Elhagytuk Jaipurt is, ahol a gyönyörű szikh férfi patyolattiszta boltjában finom jazz szólt, és sokáig integetett utánunk, karkötője, amit ajándékba adott, itt lóg az íróasztalomnál. Felszálltunk egy olyan vonatra, ahol ragyogó fehér ingmellben, frakkban szolgálták fel az isteni ebédet, és az állomásokon transzvesztita táncosok furakodtak közénk, női viseletük sem tudta elfedni férfias izmaikat a festék alatt, a kékesen fénylő álluk férfias keménységét. Aztán egy idős bácsi jött, gadulkaszerű hangszerén csodás régi dallamokat játszott. Amikor leszálltunk, egy kicsi, nevesincs faluban találtuk magunkat, víz és villany sem volt a településen. Muszlimok voltak, érkezésünk híre pillanatok alatt elterjedt, körénk sereglettek, bementünk egy kis portára, leültünk egy lócára, egy bakkecske az ölembe fészkelődött, meg egy kicsi lány is, elővettem egy kis füzetet, és lerajzoltam őket. Ilyet még nem láthattak, amikor egy apró néni következett, és átadtam neki is a rajzomat, megölelt, és hálából nekem adta zöld indákkal díszített lila pamutkendőjét, hiába tiltakoztam. Azóta is itt van, jelképeként a barátságnak, ami váratlan, ajándékozó, és vallástól is független.
Aztán beindul a belső képek áramlása. Amikor már túl voltunk a maharadzsa földrengés sújtotta palotájának bejárásán, hallottuk a lyukas tetőről becsapódó galambok zuhanórepülését, láttuk a hulladékhegyekben kotorászó gyerekeket, ahogy vidáman cipelték zsákmányukat, és ha nem találtak semmit, akkor is boldogan integettek a vonaton ülő európaiaknak, nekünk, akik ilyen nyomort akkor még nem láttak. A jóképű bombayi közgazdász azt mondta, hogy ez mindig így lesz az országában. Elhagytuk a Ráktérítőt, ahol végre négyünkön kívül nem bámészkodott senki más, csak pár gázlómadár. A poros országúton karcsú, szép rabari lányok vitték a fejükön hatalmas edényeiket, könnyű léptük nem mutatta, mekkora terheket cipelnek. Karpereceik, orrdíszeik ragyogtak a fekete, hímzett, földig érő kendők alól. Túl voltunk az állomáson, ahol senki sem szállt föl, se le, csak két majom bámulta az elhaladó szerelvényt közömbös arccal, bambán, emberi tekintettel. Elhagytuk Jaipurt is, ahol a gyönyörű szikh férfi patyolattiszta boltjában finom jazz szólt, és sokáig integetett utánunk, karkötője, amit ajándékba adott, itt lóg az íróasztalomnál. Felszálltunk egy olyan vonatra, ahol ragyogó fehér ingmellben, frakkban szolgálták fel az isteni ebédet, és az állomásokon transzvesztita táncosok furakodtak közénk, női viseletük sem tudta elfedni férfias izmaikat a festék alatt, a kékesen fénylő álluk férfias keménységét. Aztán egy idős bácsi jött, gadulkaszerű hangszerén csodás régi dallamokat játszott. Amikor leszálltunk, egy kicsi, nevesincs faluban találtuk magunkat, víz és villany sem volt a településen. Muszlimok voltak, érkezésünk híre pillanatok alatt elterjedt, körénk sereglettek, bementünk egy kis portára, leültünk egy lócára, egy bakkecske az ölembe fészkelődött, meg egy kicsi lány is, elővettem egy kis füzetet, és lerajzoltam őket. Ilyet még nem láthattak, amikor egy apró néni következett, és átadtam neki is a rajzomat, megölelt, és hálából nekem adta zöld indákkal díszített lila pamutkendőjét, hiába tiltakoztam. Azóta is itt van, jelképeként a barátságnak, ami váratlan, ajándékozó, és vallástól is független.***
(Az illusztráció Maróti Ildikó fotóiból készült.)
Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára 2019-ben, tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik:„Tulajdonképpen csak megosztom a világban látott-tapasztalt dolgokat, ebben rejlik némi nevelői szándék.
Alapélményem, hogy a világ nagyon gazdag, és a hozzá fűződő gondolatok, érzések artikulációja során sokat tanulhatunk magunkról. Ezeket a finoman hangolt érzéseket mindenkinek meg kellene tanulni megfogalmazni, ez segít hozzá tudatosodásunkhoz. Számomra az irodalom a legfontosabb érzékenyítő erő, a leglényegesebb. Olyan szellemi termék, ami erőt ad a mindennapok tompító hatásának elviselésére. Ezért sokat olvasok, és rengeteg filmet nézünk barátaimmal. Voltaképpen az lenne az ideális, ha mindenkinek lenne saját naplója.”
Legfrissebb hozzászólások