„Csak jószerencse kell, semmi más!” – ez volt a jelmondata Zrínyi Miklósnak. Nincs mindenkinek szerencséje. Az a baj, hogy nem tudjuk, mi lett volna, ha. Mi lett volna, ha abban az iskolában maradsz, ha abban a városban élsz, vagy azon a földrészen, abban a korban? Szerencsésebb lettél volna? Jót tett volna a sok pénz, a másik ország, a fél világ, a fele királyság?
Nézem a könyvet, amit a kislány cipelt be nekem, van vagy három kiló, a táskája súlya pedig húsz is lehet. Nem tanítok az osztályában, csak párszor helyettesítettem náluk. Kevés szerencsétlenebb összetételű csoportot ismerek, mint az ő osztálya. Sok figyelemzavaros, agresszív, beszédhibás, rossz családi körből kikerülő gyerek jár oda. A kislány, aki okos, csöndes gyerek, becipelte a könyvét, mert kedden mellém csapódott, és állatokról beszélgettünk, semmi előnyhöz nem jut ezáltal, nem vagyunk hivatalos kapcsolatban sem, mégis boldog, átszellemült arccal mutatja a különös állatok gyűjteményét. Egy évfolyamtársa alig várja, hogy befejezze az ismertetést, minden képhez hozzáfűz valami poénosat, amíg a lány meg nem elégeli:
– Mondták már neked, hogy fölöslegesen sokat fecsegsz?
– Nem, feleli a srác. – Nem, mert olyan osztályba jár, ahol konfliktusok ritkán fordulnak elő, jó kudarctűrő képességű, vidám gyerekek a közösség tagjai. Szerencsésebb-e, mintha a másik csoportba járna? Igen, mert nyugodtabb közegben tanulhat. Nem szembesítik viszont a hibáival a kortársai. Amit a osztálytársak visszajelzésként kapnak egymástól, azok tapasztalataim szerint sokszor mélyebb nyomot hagynak és jellemformálóbbak, mint amit mi, felnőttek küldünk nekik.
Ki tudja, mitől lesz egy ember olyan, amilyen, milyen erők hatottak rá, és mik voltak azok az események, amelyekkel mindenképpen szembesülnie kellett? Csak jószerencse kell, és semmi más, igen, de ami az egyiknek szerencse, a másiknak nem biztos, hogy az.
(Az illusztráció Maróti Ildikó fotóiból készült.)
Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára tavaly tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik:„Tulajdonképpen csak megosztom a világban látott-tapasztalt dolgokat, ebben rejlik némi nevelői szándék.
Alapélményem, hogy a világ nagyon gazdag, és a hozzá fűződő gondolatok, érzések artikulációja során sokat tanulhatunk magunkról. Ezeket a finoman hangolt érzéseket mindenkinek meg kellene tanulni megfogalmazni, ez segít hozzá tudatosodásunkhoz. Számomra az irodalom a legfontosabb érzékenyítő erő, a leglényegesebb. Olyan szellemi termék, ami erőt ad a mindennapok tompító hatásának elviselésére. Ezért sokat olvasok, és rengeteg filmet nézünk barátaimmal. Voltaképpen az lenne az ideális, ha mindenkinek lenne saját naplója.”
Legfrissebb hozzászólások