Roskó Gábor alkotása
Ha megpróbáljuk visszaidézni életünkben azokat a pillanatokat, amelyekben majdnem rajtavesztettünk, a szerencsés véletlennek tulajdonítjuk, hogy túléltük.
Kintről most behallatszik a madarak éneke, mintha május lenne. Nem volt ez így mindig. Egyszer még, amikor rendes telek voltak, egy ilyen februári napon elindultunk és nem sokon múlt, hogy örökre ott nem maradtunk mindhárman a kiránduláson. A hóesésben iránytű, térkép nélkül kezdtünk el mászni, meggondolatlanul. Nem lehettünk többek tizenhatnál. A hófúvásban saját nyomainkat sem láttuk, a viharos szélben a hó hamar térdig ért, szürkült, aztán már sötétedett, akárhová néztünk, utat nem láttunk, átázott a csizmánk, kabátunk, hosszú hajunk jéggé fagyva csapódott az arcunkba.
Játsszuk azt, mondtam, hogy elképzeljük a legszebb helyeket, ahol életünkben jártunk. Soroltuk kedvenc városainkat, kis erő költözött így belénk. Nem adhatjuk fel, gondoltam, de minden kezdett már nagyon távolinak tűnni, lassultunk az álomszerű csöndben, amikor a srác meglátott egy kis fényt a messzeségben és, akár a mesékben, egy kedves asszony befogadott bennünket éjszakára. Megvacsoráztatott, forró teával megitatott, és vastag gyapjúzoknikkal indított útnak másnap reggel.
A kalapos férfit attól a fiútól kaptam, aki meglátta a fényt a hófúvásban. Rézkarc. Rég hallottam felőle, legutoljára fiam egyetemi vizsgabizottságában ült. A kirándulás másik résztvevője, első barátnőm, a legszebb hajú lány már nem él, halála felkészületlenül ért, ahogyan minden halál.
Hány ember segített bennünket életünkben?
Hányan voltak, akik meglátták, amit mi nem, a fényt a sűrű sötétben, egy jobb ösvényt, éjszakai szállást, életlehetőséget?
Belegondoltatok már? Van itt valami, amit nehéz megfogalmazni, mert „Amit szavakkal bekerítenek, az mindig innét marad a teljesség határán.„- jól írta Mészöly. Talán, ha hálának nevezném, nem tévednék nagyot, ilyesmit érzek, ha arra a sok lehetőségre gondolok, amit másoktól kaptam, és kapok.
***
Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára tavaly tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik:„Tulajdonképpen csak megosztom a világban látott-tapasztalt dolgokat, ebben rejlik némi nevelői szándék.
Alapélményem, hogy a világ nagyon gazdag, és a hozzá fűződő gondolatok, érzések artikulációja során sokat tanulhatunk magunkról. Ezeket a finoman hangolt érzéseket mindenkinek meg kellene tanulni megfogalmazni, ez segít hozzá tudatosodásunkhoz. Számomra az irodalom a legfontosabb érzékenyítő erő, a leglényegesebb. Olyan szellemi termék, ami erőt ad a mindennapok tompító hatásának elviselésére. Ezért sokat olvasok, és rengeteg filmet nézünk barátaimmal. Voltaképpen az lenne az ideális, ha mindenkinek lenne saját naplója.”
Legfrissebb hozzászólások