Cserenkó Gábor: Az alkotó működése

Keresem az első mondatot, de ebben a nagy jövés-menésben, ebben a zsibongásban nem jön elő, talán túlságosan nagy itt a zaj, és sok minden bekavar, így nincs meg a kellő harmónia, amire szükségem van, ugyanis már megint nem találom azt a valamit, ami ahhoz kell, hogy mondatokat leírjak, hiszen nem megy az magától, semmi nem megy magától, magamtól kellene, hogy menjen, de nem tud létrejönni, kipukkadt és elhagyott az az erő, ami képessé tett volna arra, hogy kigondoljam az első mondatot, hiszen fontos az a kezdődő néhány szó, aminek olyannak kell lennie, hogy letaglózza azt, aki olvassa, és mivel mindenhez idő és energia kell, méghozzá pozitív töltetű, én akkor tudok csak továbbmenni, ha ez megadatik, ha a harmónia megvan, ha egyfajta béke összejön, és megfelelő nyugalmi idegállapottal párosul, akkor, és csakis akkor lehet majd elkezdeni dolgozni, csakis akkor tud elindulni a munka, ugyanis ráhangolódás nélkül semmit sem lehet igazán elkezdeni, teljes szívvel elindítani, és ha már ez megvan, akkor lehet majd építkezni, rakosgatni egymáshoz a többi mondatot, és jó lenne egy olyannal kezdeni, mint a mennydörgés, egy olyannal, amire mindenki felkapja a fejét, ami szokatlan, ami felkelti a figyelmet, és érdeklődést vált ki az olvasóból, olyannal, ami azt sugallja, hogy olvassa tovább, mert érdemes azt, olyannal, ami odaszögezi az olvasót, ami lecövekeli, odaragasztja a székéhez, amiben ül, odatapasztja ahhoz, és közben késztetést érez, hogy minden egyes betűt behabzsoljon, befaljon, hogy minden egyes betűt magáévá tegyen, de most ez mégse sikerül, mert nem megy, várom, hogy bevillanjon valami, várom, hogy jöjjön, de nem jön, ilyen zajban képtelenség bármit is csinálni, itt ma is fúrnak és faragnak, beleszédül az ember feje, képtelen vagyok másra figyelni, csak ezt hallom, ezeket a tébolyító zörejeket, amik folyamatosan zavarnak, elhatároztam pedig, hogy ma menni fog a dolog, korán keltem ma, Eszterrel együtt, ő dolgozni indult a szokásos mókuskerékbe, én meg ebbe, remélem ma írsz valamit, mondta, ma már muszáj lesz, feleltem erre, mert tudom, hogy azt várja, amit én is, hogy elkezdjem végre, később hallom, hogy fogat mos, majd kattan a zár, ilyenkor néha még pihentetem a szemem, ki sem nyitom, visszaalszom, vagy csukott szemmel gondolkodom, és amikor újból ébredezem, akkor már a fejemben van, hogy mit, meg, hogy hogyan fogok leírni, valószínű álmodok is vele, mert folyton azon kattog az agyam, hogy kéne valami, de mire odaülök a gép elé, mire betölti, mire megjelenik, mire elkezdhetem az írást, addigra a hajnali gondolat már elszállt, és az előbbinek is nyoma vész, pedig hányszor megfogadtam, hogy jegyzetfüzetet teszek az ágyam mellé, hogy legalább megmaradjon valami, de mindig elmarad ez, elfelejtem, aztán jönnek a reggeli teendők, ami nélkül nem indul be a nap, a kávé, a reggeli, ilyenek, közben ott az az állandó görcs, hogy ezt az időt elfecsérlem ilyen konvencionális ökörségekre, mikor írni is lehetne, ezért ténylegesen odaülök a gép elé, mire az az átkozott üres monitor, mint valami fehér lap, ott tátong nekem, az a rettenetes, amit meg kell tölteni, de mivel áthallatszik a szomszéd monoton dörmögése, az írás nem kezdődik el, átdatálódik valamivel későbbre, csúszik, önhibámon kívül, a szomszéd miatt, ugye, illetve az öblös baritonja miatt, illetve a papírvékony falaink miatt, és most mindent megtudok, azt, hogy mi volt a műszakban, és, hogy ki, kivel és hányszor és egyéb, valamint, hogy mennyit ittak éjjel a műszakban és, hogy mennyit ittak máskor nappal a műszakban, és, hogy ezt a művezető mégsem vette észre, és, hogy ez a csaj, meg az a bula, és hogy azok ketten az anyjával, meg még nem tudom mi, és, hogy azok és, hogy amazok, és érzem, hogy most sem lesz az írásból semmi, azon gondolkodom, hogy leállok ezzel az agyalással míg be nem fejezi, hátha hamar elmegy, aztán később a dörmögés abbamarad, úgy látszik az öblös elment, csend van, írok is valamit, a reggeli gondolat még valamilyen szinten a fejemben van, illetve maradt ott belőle valami, még nem szállt el minden, ezért írok, írok, de aztán törlöm majdnem az egészet, majd megint írok, lázasan gépelek, és még vagy háromszor ugyanez, van olyan, aki azt mondja képtelen lenne erre, mármint a törlésre, a teljes megsemmisítésre, merthogy úgy tanul, úgy fejleszti az íráskészségét, hát én meg így, nekem ez a módszerem, ez jött be, amióta számítógépen dolgozom, azóta csak ez van, a törlés, ez a kedvenc gombom, aztán, ha mégis valami sikerül, valami megmarad, akkor az pihen egyet, és ha másnap is jó, értelmes és megfelelő, akkor meghagyom, de az, hogy nekem tetszik, még nem jelenti azt, hogy másnak is fog, nem is szeretem megmutatni senkinek, még Eszternek se, nehogy valamit mondjon, hogy így, meg úgy, hiába, önző és magányos foglalatosság ez, amit űzök, de csinálom, mert néha elérek vele kisebb-nagyobb sikereket, és az jó, de ez a kutyaugatás, ez idegesítő, ugyanis hosszú percek óta mást se hallok, mint a felettünk lakó hölgy kehes pincsijét, akit ismét kizárt a lodzsájára, ezt szokta csinálni, egész napra úgy hagyja, és szegény állat megugat minden neki nem tetsző dolgot, haragban van a világgal, nem csoda, hiszen így nőtt fel az a szerencsétlen pára, idegbeteggé nevelte a gazdája, és az a helyzet, hogy ezáltal idegbeteggé változtat körülötte mindenkit, egyébként írás közben meg-megállok, néha felállok, járok kettőt, olyankor kinyújtóztatom a tagjaim, rettenetesen idegesítő ez a kiskutya, nem lehet tőle megmaradni, mindjárt beszarik, annyira erőlködik, annyira ugat, nem hiszem, hogy nem fáj neki valami, mindjárt megfullad, annyira darálja a hangját, abbahagyom az írást, már koncentrálni sem tudok, a legváratlanabb pillanatokban vakkant fel ez a négylábú, nem lehet ezt így, korábban próbálkoztam már sok mindennel, füldugóval, zenehallgatással, egyik se ment, és rájöttem, hogy a csend, a legjobb, amikor nincsenek hangok az a nekem tetsző, mert akkor nem terelődik el a figyelmem, alkotóház kéne vagy alkotószoba, ahol minden külső tényező ki van zárva, de hát cseszhetem, most is alkotószobában vagyok, sőt alkotólakásban, mégis megzavar minden, kutya mindenhol van, idegbetegek is előfordulnak ma már egyre több helyen, közben gépelek, egyre vadabbul, végre megfogtam valamit, már elindultam egy úton, már több olyan sor is van, amit nem töröltem ki, vigyázni kell, vigyázni, hogy olyan maradjak, mint, amikor kezdtem, nem szabad, hogy érződjön az, hogy egy fél nap telt el, korog a gyomrom, de nem érdekel, muszáj ezt csinálnom, amíg nem zavar meg senki, muszáj, hogy gépeljek, mert végre van mit, csengetnek, nem érdekel, nem nyitom ki, muszáj, hogy végre leírjam azt, amit akarok, ismét berreg a csengő, nem igaz, akkor is leírom, most végre megy, most le tudom gépelni értelmesen azt, amit akarok, amit már reggel óta óhajtottam, megint megszólalt a csengő, de most jó hangosan, mintha odaragasztották volna az illetőt, fel kell állnom, hogy megnézzem ki az, ó, hát Eszter jött, a munkahelyén hagyta a kulcsát, ő érkezett meg, remek, mondom fancsali képpel, remek, s gépiesen elkezdek pakolni, s hallgatni ezerrel, hallgatni, hogy mit mesél, a novellámnak annyi, mert jön a vacsorakészítés: az edénykocogtatás, a tojásfelverés, majd a tévé neszek, telefonálás hangjai a másik szobából, ja, meg a fogmosás, az ő fejfájása és az alvás.

***

Cserenkó Gábor (1978) Kalocsán született. A bajai Eötvös József Főiskolán szerzett könyvtáros képesítést. Dolgozott iskolában, könyvtárban, kulturális újságíróként. Tevékenykedett rendezvényszervezőként, újságszerkesztőként, vezetett filmklubokat. Novellái, kisprózái rendszeresen jelennek meg online fórumokon és nyomtatott irodalmi folyóiratokban is. Eddigi kötetei: Talán a dalok (2012), Nem veled nevetek (2015), Egy megfigyelő feljegyzései (2017).