Vörös síkidomok a magas lugasban,
a város legalján láncos kuvasz nyüszít,
a járda kockakövein ordenáré alsók,
taplószáraz lepedők, takarók,
sóvárgó varrónők gyászos zokszavai
boncolgatják a ráfizetés fokozatait.
Én meg csak úgy, ahogy annak lenni kell,
szenvetlenül nyakalom az istenverte kólát,
látom, érzem, hogy mit, mennyit, miként
lehetne reparálni a köztes tisztaságon,
rögtönzöm a kódolt együttérzéseket –
(a kényszerű mosoly rendszerint lebiggyed).
Lófrálni kéne, rúzsos ajkú minőségellenőrök,
friss flörtöt rendelnék, sülve vagy főve,
az sem ízetlenebb, mint egy rossz közérzet.
Lám, milyen kár, hogy nincs bélyeggyűjteményem,
így jár, ki elherdálja kölcsönkért gyerekkorát.
Az étterem előtt jól képzett vaskatonák
sorakoznak, várják a parancsszavakat,
a vezérkapcsoló kattanását,
vihar közeleg, lángra gyúlnak a sipkák,
életre ragyogják a sápadt, gyapjú mellényeket.
A nyélbe ütött fátum végzetes beidegződés,
pókhálón csüngő, szikkadt kitinpáncél,
hűtőben horpadó, elfekvő plasztik pohár,
bizonyám, a flegma sem karizmatikus,
egykedvűen tűri az áramszünetet.
2017. október 24.
***
Keszthelyi György alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
Keszthelyi György alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások