Keszthelyi György: Homlokszemcsék [ 1. ]

( a lírikus definíciója )

Egy borús, töprengő arc mögött óhatatlanul költőt sejt az ember.
A fekete kalapkarima árnyéka a keskeny orrnyergen úgyszintén rímgyanút kelthet.
Ámde megtörténhet, hogy korabeli szépiafotó sajátos patinája
Kubikost,
Írnokot,
Hullaszállítót
lényegít át eminens gondolkodóvá, hiszen voltak idők, amikor,
ahogy mondani szokás : Számított a külső. Adott magára az ember.
Hogyan emelhetjük ki mégis a megtévesztő álcavilágból a költőt ?
Erre csak egy mód van : várunk, míg eltűnik.
Mert, míg:
a Hullaszállító,
az Írnok,
a Kubikos
látványosan tevékenykedik, társaságba jár, családot tart el, szeretőt pénzel –
a mindenkori költő bizonyíthatóan magányos.
Még tevékenység közben is.
Még társaságban is.
Még akkor is, ha nem visel fekete kalapot.
Hát még, ha felköti magát.