Keszthelyi György: Látlelet

A kórboncnok hiába vagdos,
életben vagyok, nem érzek semmit.
Csak az emlékeket látom,
a lélek hagyományait.
Mi végre annyi rikácsolás,
acsarkodás, önmarcangolás,
hiszen jól ismert a legtöbb kórokozó.
A szív elkövesedésének is okai vannak,
jól kidolgozott véletlenek,
belső viharok, tudathasadás,
tünetmentes úrhatnámkodás,
a semmiközöd, a csukdbeazajtót
kívülről, a folytonos távozás,
passzív tünetek, szócsaták, ellentét.
Elkönyvelt járvány tizedel,
aki túléli, átadja hibbant fejét
a sokféle kábulat istenének.
Nekem csak ti fájtok, mezei virágok,
akiknek száraz élete is élmény
a sírhanton vagy egy kis szobában.
Ámde titeket sajnállak,
de lehet, hogy mellőzlek… lenézlek,
kaolinmártással etetett
dísztárgyak, csecsebecsék,
kristálytálcákon kérkedő
státuszszimbólumok,
porcelántörpék.
Mert látjátok, ezek a mesék
arról szólnak, hogy van aki
örökké csak Ádám, vagy Éva –
és van aki eredendően nagymenő.