Itt vagyok a világ másik felén, és élni tanítok egy 81 éves nénit, mert érzem, hogy élni akar. Nem is vérrokonom, a férjem anyja, nem is igazán szerettem soha, de nem is utáltam, amolyan távoli és kellemes kapcsolat volt közöttünk.
Mikor megtudtam, hogy végstádiumú gyomorrákja van, ami a máját is érinti, még Németországban tartózkodtam, akkor elsősorban a férjemet féltettem, tudom jól milyen egy szeretett szülő elvesztése, pláne, ha az odáig vezető út rögös és szenvedésekkel teli.
Hosszú várakozás után végül a saját édesanyámat biztonságba tudva kiutaztam Koreába, de előtte eluralt a pánik, vajon mit fogok tenni, vajon hogyan fogom kezelni a helyzetet, lesz e elég erőm és türelmem.
Kezdetben csak nézett maga elé, én kóvályogtam az időeltolódástól, ő még ülni is gyenge volt, mikor párnákkal felültettük, mint egy üres szemű rongybaba, csak úgy volt ott. Nem ismertem a gyógyszereket, hogyan kell etetni, mit ért meg és mit nem, mik az esélyei az életre, egyáltalán, ő maga mit akar.
Teltek a napok és lassan belejöttem, de az igazi áttörés akkor következett be, mikor a negyedik kemoterápiás kezelésre én mentem be vele a kórházba. Itt Koreában ez azt jelenti, hogy kap a felügyelő hozzátartozó egy pótágyat, én még párnát, meg paplant is, de azt mások nem, tehát vélhetőleg a szőkeségemnek szólt a gesztus, és rendelhet pót menüt magának, én nem rendeltem, a férjem minden nap hozott nekem enni.
Első éjszaka tízszer kellett pisilni menni. Tízszer rángattam végig a gurulós infúziós állványt a kemoterápiás adagoló géppel együtt a kórterem mosdójáig, ott átemeltem a valamiért domború bejárati részen, közben tartottam a mamát, és folyamatosan beszéltem hozzá, hogy gyerünk, menni fog, hogy jobb, bal, hogy emelje a térdét, és dicsértem szünet nélkül, mennyire ügyesen csinálja.
Másnap reggel ötkor volt az ébresztő, mert súlyt mértek. Villany fel, minden beteget roppant kedvesen, de kirángatnak az ágyból és megmérik, akinek szüksége van rá, adják a hajnali gyógyszereket is. Azt hiszem az első reggelen magyarul sem tudtam volna megszólalni, de aztán összekaptam magam, hiszen kivételesen nem én vagyok a főszereplő, és tettem a dolgom.
Másnap éjjel várni kellett a mosdóra és ő bepisilt kicsit, nagyon szégyellte. A világ legtermészetesebb módján mondtam neki, hogy várjon, szerzek tiszta ruhát, hozom a fehérneműt, nincs semmi baj. Megmosdattam, átöltöztettem, kértem inkontinencia betétet a nővértől, persze kaptam, pedig kiderült, hogy az nem jár, azt meg kellett volna vennem, de én nem tudtam, nekik meg kínos volt mondani, hát adtak tíz darabot, kedvesen és mosolyogva, utóbb sem engedték kifizetni.
Akkor felengedett. Látta, hogy nem fintorgok, nem undorodom, törődök, gondoskodom. Másnap majdhogynem büszkén mesélte a férjemnek, hogy ő bepisilt, de én rendbe hoztam, jót nevettünk.
Kókusz olajjal kenegettem kezét, lábát, etettem, mint egy babát, ő pedig nyelte, mert úgy gondolta élni szeretne. És lám a negyedik kemoterápia átütő sikert hozott. Persze, nyilván nincsenek csodák, de remény, szeretet és az élet minden percének megbecsülése bennem is megvan, ebben a kultúrában pedig alapvetés.
Vasárnap reggel kértem segítséget, átöltöztettük, hajat mostunk és mosakodtunk is. Megfésültem, illatos balzsammal kentem be a haját, csiganyálas, drága krémmel az arcát, egészen kivirult. Aznap istentisztelet volt, és ő Isten házába soha nem járt ápolatlanul. Oda persze tolókocsival mentünk, mert a központi kórház másik szárnyának ötödik emelete igen messze esik az onkológiától.
Aznap nemigen látott, hát én énekeltem helyette a dicsőítő énekeket, olvastam a Biblia passzusait. Egy sort a pap, egy sort a hívők. Egy önkéntes visszakísért bennünket a liftig, onnan már elboldogultam.
Feldagadt az arca, sárgás lett a bőre a méreg szerű folyadéktól, ami 72 órán át folyamatosan csepegett az infúzión át a vérébe, de nemigen panaszkodott. Mikor vége lett, azonnal kapott vitamin infúziót, de gyenge maradt. Szóltam az orvosnak, hogy kérek folyékony tápanyagot, azonnal adott. Később tudtam meg, hogy itt azért az orvostól nemigen rendelnek a betegek vagy a hozzátartozók, valahogy nekem mégis sikerült, ahogy minden más is, ami eszembe jutott, annak érdekében, hogy jobban legyen.
Csak csendesen figyelt végig, elnyertem a bizalmát. Harcoltam érte, ezért ő elkezdett harcolni önmagáért.
Kiengedték miután a vérképe rendeződött, nem akart hazamenni az apósomhoz, amit nem csodálok, ezért 4 órát autóztunk Ilsanig, ami Szöultól északra fekvő roppant kellemes és gazdag város, itt lakik ugyanis a sógornőm, azaz a lánya.
Második napja vagyunk itt, azóta jól eszik, ma én főztem, azt különösen szereti, és kétszer lent voltunk sétálni, gyakoroltunk járni.
Fogom a két kezét, kis segítséggel feláll a tolószékből, én lépegetek hátra, szorítja a kezem és lép előre. Beszélek hozzá, hogy tartsa a ritmust, hogy egyenesítse ki a térdét, hogy emelje amikor lép, hogy párhuzamosan álljanak a lábfejei, hogy én mindenre figyelek, ő csak a ritmusra koncentráljon. Mikor elkezd totyogni, megállok. Megvárom, míg megnyugszik és kezdjük elölről, ha százszor, hát százszor.
Néha leülünk egy padra és mesél. A fiatalkoráról, a rossz házasságáról, az akkori Koreában élő nők szenvedéseiről, az éhezésről és az édesanyjáról, lévén az apja a születése előtt meghalt. Aztán a gyerekiről, a férjemről, utána kérdez az unokáiról, az én gyerekeimről. Így lassan körbeérünk, olyan igazán szépen kirajzolódnak élet és halál dolgai, az elengedés és a harc ideje, az utódainkba vetett hiteink, közös dolgaink.
Ez itt egy másik világ, mint ahonnan én származom, de most valahogy az enyém egészen, mint eddig soha még.
A kórházban 24 óra alatt befogadtak, és bár kivételezett bánásmódban volt részem, azért napi 2 óránál én sem aludtam többet, masszíroztam, etettem, mosdattam pisis bugyit cseréltem, ezzel minden leomlott, ami elválaszt embert és embert egymástól. Nemcsak anyósom és köztem, de az ápolók, orvosok és a betegek, majd azok hozzátartozói is egynek tudtak maguk közül.
Nem tudom leírni mennyire felesleges embert és embert megkülönböztetni bármi alapján.
Születünk, meghalunk, és a kettő között igyekszünk boldognak lenni, ennyi vagyunk, mindannyian, se több, se kevesebb.
***
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások