Nyírfalvi Károly: A két Jack

Az időjárás tökéletesen alkalmas arra, hogy lüke kamaszok nyelvüket hűvös vasakra helyezve tapasztalják meg a hideg mértékét, hagyom is őket, kuckóm derűs félhomályában olvasmányaimmal foglalkozom inkább.
Nem ismerem elég mélyen mások olvasási szokásait, hogy is választják ki a soron következő regényt, nálam ez teljesen esetleges, véletlenszerű, bár mostanában keresek egyetlen aprócska szempontot, kapcsolódási lehetőséget.
Néztem a tévét, szoktam, fél szemmel, fél füllel, vagy egészen odafigyelve, s a film egyik karaktere Jack London volt, az író. S akkor beugrott, hogy olvastam tőle ezt-azt, s itt volna az ideje, hogy átrágjam magam a mások által már dicsért fő művén, megkerestem régen elrakott könyveink között a Martin Edent, s komótos tempóban el is olvastam röpke két hét alatt.
Beütöm a google keresőablakába a következő rövid kérdő mondatot: Van-e irodalmi kapcsolat Jack London és Jack Kerouac között? Mit dob ki a gép, na mit? Jó néhány oldalt, de az igazi találat szerint London első regényének címe: The road, Kerouac fő műve pedig: On the road címmel jelent meg. A téma, a stílus hasonlósága indított erre a gondolatra, de az internet nem igazolta vissza. Pedig mintha Kerouac megkésett kővetője lenne Londonnak, csak a körülmények mások, az életstílus, a mondatfűzés tekintetében sok az áthallás, a hasonlóság. Különböző korok csavargói ők, műveik teli életszerű motívumokkal, elszabadult fantáziával, romantikus körmondatokkal, s bár a cselekmény helyenként igen karcsú, sovány, a nyelvezet annál gazdagabb. Biztos feltűnt másnak is, csak én nem találok semmiféle komoly, egyszerű visszaigazolást a feltevéseimre.
Viszont visszavezet az eredeti kérdéshez: ezentúl úgy olvasok, hogy az egyes művek egyfajta ívet adjanak, valamilyen szempont szerint szinte egymásból következzenek, akkor ellenőrzésképpen újraolvashatom Kerouac Úton-ját? De annyi olvasás után már nincs kedvem hozzá. Most.
Újabb utakra indulok hát, keresek egy másik amerikai szerzőt, s meg is találom a homlokegyenest más stílusban, cafrangos nyelvezettel író Nathaniel Hawthorne legismertebb regényét, A hétormú házat. Lassan befejezem, s már töröm a fejem az újabb kihíváson.
Lássuk a lehetőségeket. Újabb amerikai szerző. Vagy Hawthorne kortársa. Esetleg ellenpontozásképpen nem regény, hanem novelláskötet is szóba jöhet. Továbbá A hétormú ház tizenhetedik fejezetének címe: Két bagoly kiröppen.
Itt vár a polcon egy vaskos puha kötésű regény, a borítón bagolyt ábrázoló rajz, ez is lehetne kapcsolódási pont. A regény központjában álló család Pyncheon névre hallgat. Az egyszerűség kedvéért, csak úgy ejtem magamban: pincson. Amúgy beszélő név, létezik egy ilyen baromfifajta, ki tudja Hawthorne ismerte-e? S az amerikai kortárs irodalom egyik legnagyobb figurájának neve is majdnem ugyanaz, egyetlen betű a különbség, tehát: Pynchon. Nincs tőle itthon semmi, talán néhány elbeszélés, s ha volna is testes könyveiből, nem férnek a táskámba, márpedig a táskában mindig kell lennie olvasnivalónak: ― kizárni a külvilágot, elterelni figyelmem a mindennap ismétlődő útvonalról, áthelyezni közben magam máshová, összefoglalva: eltölteni valahogy az utazással lassan múló időt.
Lassú terv születik, feltúrom a lakást a fejemben zsongó lehetséges Pynchon elbeszélések nyomában, aztán az egyéb szempontoknak megfelelve előveszem Eudora Welty elbeszélésekből és kisregényekből álló kötetét.
Később talán újraolvasom Kerouac könyveit, s találok valami egyértelmű utalást Jack Londonra. Mert hát tervnek lennie kell, különben csak állok tanácstalanul a könyvespolc előtt, és nincs ötlet a választáshoz.
Olvasónaplót kellene vezetnem, de kinek válna hasznára?