Hol is kezdjem? Van egy kisápadós történetem, nem hittem, hogy el fogom mesélni. Azt reméltem, nem kell, vagy még nem, ám most, harminc évvel megtörténése után úgy érzem, muszáj valamiféle fogódzót adnom azoknak, akik meg szeretnék érteni, miben is éltek. Megsegíteni őket abban, hogy válasszanak szét dolgokat, majd rakják azokat újra össze.
Szóval kisápadni a főszerkesztőm, Varga elvtárs, Varga Jóska sápadt ki. Pedig nem volt különösebben félős, de az arcából aznap, attól a telefonhívástól a vér kiszaladt, egészen feketés szürke lett. Én tőle nem messze ültem, közelről láttam tehát, sőt, hallottam is azt az utált hangot:
“Varga elvtárs! Mit csináltak maguk?! Kettévágták az Elvtársat!”
Az ”elvtárs”-at nagy ”E”-vel mondta az illető, az volt a zsarnok neve ilyen összefüggésben. Másképp Ceausescu elvtárs néven szerepelt. Kissé viccesen és közöttünk volt még bece munkaneve is az idiótának: a ”Nagyfőnök”, az eléggé hivatalos volt, azért senkit nem lehetett feljelenteni.
Egy szerkesztőségi szobában ültem, ott játszódott le említett jelenet, egy bukaresti magyar szerkesztőségben. Az Ifjúmunkás című lapot a román fővárosban szerkesztettük és nyomták, akik olvasták vagy akiknek szántuk, azok tőlünk többszáz kilométerre, a Kárpátokon túl, Erdélyben éltek. Nem volt az normális, de nekik, a párt ideológiai osztályának jó volt, közelről ellenőriztek minket. Be lehetett idézni – többnyire – a főszerkesztőt a ”C” épületbe. Ahol értünk “feleltek”.
A mi “felelősünk” Kopándi elvtárs volt, egy kezdetben KISZ-vonalon futó, s állítólag onnan kiemelt káder, képtelen volt egy ép mondatot magyarul megfogalmazni. Lehet, nem is értett meg mindent, gondolom, nehezebb elméleti szövegekkel meggyűlt a baja, de nagyon érezte, hogy mit nem szabad. Illetve, hogy felettesei a kommunista sajtótól – volt más is a sztalisnista Romániában? – mit várnak el. Hogy azt a vonalat, amivel “elvágtuk” az Elvtársat ő fedezte fel vagy valamelyik cenzora, esetleg felülről ráripakodtak, számára sem lehetett könnyű az élet, sose tudtuk meg. Hogy ezen sorok olvasója is értse végre, miről van szó, megpróbálom értelmesen elmesélni az abszurd helyzetet:
Valami ünnepe volt a román diktátornak, születésnap, ilyesmi, nem a szokásos megyei látogatás, amikor rövidke nap alatt beutazott, berepdesett a helikopterén két-három megyeszékhelyt, s azt mi a hetilapban le kellett reagáljuk, nem, ez az ünneplés a hivatalos képpel kezdődött a lap első oldalán. Nem akármilyennel, hanem amelyiken mosolyog, és két füle látszik. Közülük az egyik festett, úgy értem: a fotóra festett, ugyanis létezik egy olyan román mondás, hogy akinek egy füle van, az futóbolond.
Nos, a második oldalon a három cikket vékony 2 pontos vonallal választottuk el egymástól. Mert úgy szokás. Ne folyjanak egybe a szövegek, bár azokat soha senki nem olvasta. A cenzorokat kivéve… Szóval az egyik vonal keresztülszaladt a Ceausescu pofáján – ha az ab-lak-ü-veg-hez e-mel-te va-la-ki! Ha valaki nem lapozta az újságot, hanem azt kereste, hogy a szerkesztőség milyen módon csúfolta meg a diktátort… Az ablaküveghez, azaz a fényhez emelve a 2-pontos vonal “elvágta” a hőn utált diktátor arcát!!!
Szegény főnököm! Ez a jámbor, aktivistából – a mi szemünkben – újságíróvá avanzsált vékonydongájú szerzet akkor már sokat látott és sokat elszenvedett: a három négyzetcentiméteres magyar zászlót ábrázoló jelvénye miatt, ami szerkesztőségünk kerékpáros versenyén résztvevő magyar állampolgárnak a caglájára volt erősítve, meghurcolták, egy marosvásárhelyi nacionalista igazgatóról szóló cikk miatt úgyszintén, amiért én a vajdasági Symposion szerzőinek az alkotásaiból egy &-oldalt készítettem, irredentizmussal vádolták, szóval most azzal lett meggyanúsítva, hogy szándékosan kicsúfolta a Kárpátok Géniuszát….
És nem számíthattuk ki, mi lesz a következménye. Bármi bekövetkezhetett, tudtuk – tudta ő, tudtam én, az oldal szerkesztője, senki sem volt boldog a szerkben a hír hallatán. Olyan időket éltünk. Sztálinista diktatúrának is lehet nevezni, azokat, költői megfogalmazásban: “csonthideg”, naponta éreztük a kegyetlenül hűvös leheletét.
És hát azok voltunk mi, a “káderek”. Akik mindezt végigcsinálták, akiket még a barátaik is el képesek marasztalni, harminc évvel a történtek után…
Legfrissebb hozzászólások