Ez éppen Berci bátyó, motorján ülve
(Imreh Albert képei nyomán)
Az erdélyi Papolc a híres Zágon községnek egyik kis, eldugott faluja, bár egy futamodásra van a hajdan neves, de ma is ismert székely fürdőhelytől, Kovásznától.
Zágon: Mikes Kelemen szülőhelye, ahonnan aztán az élet ura és parancsolója, II. Rákóczi Ferenc fejedelem oldalán Rodostóba vetette.
No de Papolc – az csak Papolc marad…
Valahol a falu közepén, egy szerény házban lakott Berci bátyó (Imreh Albert), mozgásképtelenül.
Valamikor vegyésznek tanult s az ágyhoz kötve, unalmában nekilátott fotografálni. Vegyszert, szerszámot – nagyítógépet, másolót, de még fényképezőgépet is – saját maga fabrikált: használt dobozokból, bádogból, lécből. Ami egy falusi porta körül található. Minden elérhető közelségben állt, az ágya körül. Már csak fotografálnia kellett.
Sorban készültek a falu életéből vett életképei, legtöbbjük tavasszal-nyáron, amikor több a látni- és láttatni való, s amikor Berci bátyó is könnyebben felkapaszkodhatott rokkantaknak átalakított motorbiciklijére, s a határban, ahol fényképezésre alkalmas témát talált, szafari-vadászként lehorgonyzott.
Egyre-másra készültek a papolci fotók a természetről, a tű befűzésével bajlódó, rövidlátó anyjáról, a favágni induló szomszéd István bácsiról, a seprűt kínáló, alkudozó vándorkereskedőről, a szénacsináló ember után lépegető gólyáról, a játékos fekete macskákról, a Rétyi Nyírről, a gombaszedésből hazaigyekvő asszonyról, kakasviadalról, mogyoróbarkára szálló méhről, gyümölcsfán rikoltozó harkályról, jégvirágról a konyhaajtón, a téli kútnál vizet merő anyóról, a patakon csórén fürdőző gyermekekről…
Mindarról, ami az Imreh-portáról viszonylag könnyen befogható: a falu és lakói mindennapi életének eseményeiről. A kísérletező kedvű ember mindenre talál műszaki megoldást, s maga gyártotta fotóskellékeire tréfából márkajelzés is kerül: “Made in Papolc”…
Többször felkerestem, akkoriban nehezen beszerezhető konzerveket, apró ajándékokat vittem, de főként olvasnivalót, ő meg elhalmozott fotóival, történeteivel, rámtukmálta könyvkéziratát, amely az amatőr fotózás ábc-jét foglalta össze saját tapasztalatára alapozva, s amely végül meg is jelent a Kriterionnál, de utána már csak egy pár évet élt: elvitte a szíve.
Emlékét egy nyomtatott könyv őrzi, továbbá használatuk vesztette, poros újságok, melyekben megpróbáltam ismertté tenni a nevét. Nem igazán sikerült. Jellegtelen című (Fényképezés. Kriterion, 1991) munkája kényszerű ágyhoz kötöttségében jó érzékkel és türelemmel átolvasott és ügyesen összedolgozott fotós kézikönyvek sajátos elegye, amit az egyéni tapasztalat fonadéka sző át. Megvan még könyvtárak polcain, hol egy, hol két vagy három példányban, de ott, ahol élek, már évek óta nem volt egyetlen kikölcsönzője sem. A fotózás technikáját ma már divatos szaklapokból, internetről vagy baráti tanácsok alapján sajátítja el az ember. Én is inkább azért kölcsönöztem ki, hogy újra kézbe vehessem a rég nem látott szöveget, felidézhessem azokat az éveket, amikor még sűrű sorokkal írt, tömött levelei szinte hetente érkeztek, mindegyre lelkiismeretfurdalást ébresztve bennem, hogy ilyen ütemben nem tudom viszonozni érdeklődő közeledését.
2007-2008 között aztán váratlanul felbukkant egy Papolcról származó fiatalasszony, aki elhatározta, megmenti Berci bátyó filmjeit az enyészettől. Valaki azt tanácsolta neki, velem beszéljen, mitévő legyen. Berci bátyóval szembeni korábbi mulasztásaim fejében elvállaltam a hagyaték átnézését és rögzítését. Varázsos, bár munkával terhes hónapokat töltöttem a béna fotós szellemi társaságában. Fotóiból számomra kedves, általam kitalált történetek – amolyan nyári mesék – születtek a fotókon látható, azóta mesévé szelídült mindennapokról. Talán igaz se volt…
*
Forrás:
Legfrissebb hozzászólások