Amikor csavargásaiból hazaért, és nem találta a kulcsot, hátul bemászott a kerítésen. Ha jó idő volt, elfeküdt a napozóágyon a diófa alatt, és tudta jól, ez most a világ közepe. A mókus ilyenkor soha nem került elő, a késő őszi napokon pedig ő nem ült a fa alá.
A kulcsot aznap sem találta, esett az eső, a diófa csorgatta magáról az ég szennyes levét, és a mókus sem mutatkozott. Leült az asztalhoz terveket kovácsolni, fejébe húzta mélyen a kapucnit, és erősen igyekezett elképzelni, hogy tavasz van, a kulcs megvan, ő mégsem megy be a házba, leül a diófa alá, akár a földre is, vagy egy székbe, keresztrejtvényt fejt, a diófa árnyékot ad, átöleli, jön majd a mókus is, mert eltévedt, dióval kínálja, és tényleg a diófa lesz a világ közepe egy pillanatra, mielőtt újabb csavargásba kezdene.
Csak ült ott, kicsit magába gubózva, várva, elálljon az eső, hazaérjen valaki, s majd teával a kezében a konyhaablakból lesse a mókust.
Csak ült ott, semmi nem jutott az eszébe, már sem telkekre, sem kertre, sem udvarra nem gondolt, lassan elernyedt, szinte kihűlt, és akkor egyszerre kezdte lombját rázni a diófa, és nyikorgott a rozsdás kapu minden patinás díszével együtt.
2024-11-14
Legfrissebb hozzászólások