(H. Tibi volt osztálytársamnak, aki viszont…)
A kaputelefon furcsán, élesen lüktető héjahangon vijjogott, ki tudja, mióta.
Percek telhettek el, mire lassan ocsúdó tudatába hatolt a hang, mégsem reagált. Egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy valaki éjnek idején arcátlanul álmába taposson.
A sivítás azonban kitartóan folytatódott, míg végül felborzolt idegekkel, izzadtan kikászálódott ágyából, elvánszorgott a kisszobáig és leemelte a falra rögzített telefonkagylót.
– Ki az!? – szólt bele rekedten, inkább felszólító, mint kérdő hangsúllyal.
– A végrehajtó – jött rövid szünet után a mély tónusú, unalomtól vontatott válasz.
– Hallott már rólam, bár nem hinném, hogy várt… engem tulajdonképpen nemigen vár senki. No, kinyitja már azt a kaput?
– Nem! Erre ne számítson ám! Miféle végrehajtó!? Ha nem szemetes, akkor valami részeg szélhámos vagy különc, de legalább ne szövegeljen annyit. Fejezze be ezt az idióta viccet és húzzon el, mielőtt elfogyna a türelmem és leereszkednék magához.
– Valóban hajlandó lenne lejönni? Igazán előzékeny, de nem kell fáradnia. Engedjen be, aztán, majd ha továbbállok, úgyis lehozzák. A többiek.
– Mi az, hogy levisznek? Miféle többiek? Maga egyszerűen őrült.
– Hát persze, hogy lehozzák. Azok, akiknek ez a feladatuk. De lehet, hogy erre a műveletre csak reggel kerül majd sor. Kérem, ne várakoztasson, ugyanis elég sok dolgom van még. És tudja… mind határidőre. Önnek magyarázzam? Hiszen vállalkozása van.
– Úristen! Honnan ismer engem? Csak nem a gazdasági rendőrséget zúdította valaki a nyakamra? Esküszöm, bűntelen vagyok, legalábbis pénzügyi téren. A minap járt nálam a finánc… mindent rendben talált. Egyszerű ember vagyok én, végrehajtó úr, higgye el, valami tévedés van a dologban. Egyetlen garassal sem tartozom senkinek, legyen az bank vagy magánszemély.
– Bűneinek nyilvántartása nem tartozik feladatkörömhöz és őszintén, nem is érdekel ez a téma. Megismétlem: én a végrehajtó vagyok. Hallgasson rám és tegye, amit mint mondok, meglátja, nem fogja megbánni. Hány éves is maga?
– Ötvenhárom. Bár valószínűleg ezt is ugyanolyan pontosan tudja, mint a többi velem kapcsolatos adatot.
– Ötvenkettő. Ne öregbítse magát. Augusztusig még szűk hét hónap lenne. Viszonylag hosszú idő. Viszonylag.
– Jézus uram… a tisztátalan…- suttogta reszkető hangon és elengedte a kagylót, amely,
mint valami falióra ingája, szabályos ütemben lengeni kezdett, időnként meg-megkoppintva a falat, és lengett lankadatlan kitartással, mintha valami bűvös energiából merített volna erőt.
– Sem tisztátalan, sem tiszta nem vagyok, uram – szólalt meg, mintha valahogy közelebbről a hang.
– Harmadszorra mutatkozom be: a végrehajtó vagyok, és azt tanácsolom, ne akadályozzon tevékenységemben. Ugye megígértem: nem fog csalódni bennem. Ajándékot hoztam, amelyet persze még nem tudna értékelni… de majd idővel, erről is biztosíthatom… nos?
– Nincs szükségem semmiféle ajándékra, tisztelt uram, a születésnapom csak augusztusban lesz esedékes, amint azt legalább olyan jól tudja, mint én. Egyszerűen csak élni akarok, ahogy eddig is… aludni, felébredni, megint aludni, megint felébredni… érti? Könyörgöm, menjen innen, hacsak nem az a célja, hogy ideg-összeroppanással valami intézetbe vitessen.
– Kár, hogy ön csak a felszínen lebeg. És még sajnálatosabb, hogy elégedett is ezzel az állapottal. Eszik, iszik, alszik, felébred és alighanem azt állítja magáról, hogy boldog… ha csak egy pillantást vetne az én ajándékomra… nekem azonban feladatom, mondhatnám úgy is, hogy küldetésem van és nem távozhatok dolgavégezetlenül, hacsak… várjon csak, szólítanak… egy pillanat… egy pillanat… egy pillanat… – mint egyre halkuló visszhang, aztán a testet-lelket enyhítő, hűvös CSEND.
A falnak támaszkodva várt még néhány percet, majd eszébe jutott, hogy vissza kellene jutni az ágyhoz, hát tántorogva elindult a sötétben, de hirtelen vakító fény öntötte el a szobát, ő már az ágyban feküdt, hófehér bútorok között, a béke mesés báltermében, körös-körül hívatlan vendégek nyüzsögtek.
Balra, a fal mellett álló csillogó polcon egy furcsa készülék képernyőjén lüktető, héjahangon vijjogó, zöld szinuszgörbék. Valaki, mintha megkönnyebbülten, a fülébe suttogott: ezt megúszta.
Elmosolyodott: – igen… a végrehajtó… más dolga is volt.
2008. február 16. — Tetőn – Szabadság
Legfrissebb hozzászólások