***

Plavecz László
rovatvezető

– Mi jut eszedbe? Töltetlen puskával menni az ellenségnek? – mondá az egyik nemzetőr a másiknak a szabadságharcban.
– Csitt! Hisz az ellenség nem tudja!

*

A fenti rövid kis anekdota Farkas Emőd: Az 1848-49-i szabadságharc anekdotakincse című könyvéből való.

*

Plavecz László
rovatvezető

Szülei földművesek voltak. Édesapja anyagi áldozatra is kész volt, amikor tehetséges gyermekének neveltetéséről volt szó. Hároméves otthoni tanulás után tízéves korában Nagyszombatba küldte a bencések gimnáziumába. A gimnázium negyedik osztályát azonban már Pozsonyban végezte a bencéseknél, mert apja ide vitte át, hogy németül is megtanuljon. Három nyelvet is ismert, a magyar mellett folyékonyan beszélt és írt németül és szlovákul.

Pozsonyi tanára, Gácser Leó befolyásának köszönhető, hogy a hatosztályú gimnázium elvégzése után Pannonhalmára ment, hogy a bencés rendbe való felvételét kérje. Példáját követte másod-unokatestvére, Czuczor István, aki osztálytársa is volt. A két jól tanuló, tehetséges fiút szívesen fogadták Pannonhalmán, és 1817. október 25-én léptek be a Szent Benedek-rendbe. Ekkor kapta Jedlik az Anianus, magyarosan az Ányos, Czuczor pedig a Gergely nevet.

A próbaév kitöltése után a rend győri filozófiai tanfolyamán folytatta tanulmányait, ez akkor az akadémiák bölcseleti fakultásának felelt meg, majd Pesten szerzett doktori címet. Matematikákból, fizikából, filozófiából és történelemből szigorlatozott. 1825-ben szentelték pappá. Ezután folyamatosan tanított és kutatott. Czuczor Gergely unszolására elkezdte megalkotni a magyar műszaki és természettudományos nyelvhez szükséges szakszavakat.

1846-ban magyarul és e szavakkal szólt az egyetemi évnyitóra összesereglett hallgatósághoz: „…Nincs egyéb hatalom tehát e földön, mint a tudományok varázsereje, mely mind egyeseknek, mind köztársaságoknak annyira óhajtott jóllétét eszközölhetné és biztosíthatná.”

Hazafias érzéseinek sugallatára 1848-ban beállt nemzetőrnek. A szabadságharc után nehéz idők következtek, nehezen találta helyét. Bár újra taníthatott, de csak német nyelven. Megmaradó idejében egyetemi tankönyvének kéziratát rendezgette. Az első kötetnek, amelybe mechanika, hangtan és kémia került, a „Súlyos testek természettana” címet adta.

1878-ban egyetemi professzori helyét az akkor 30 éves Eötvös Loránd vette át. A győri rendházba vonult nyugdíjba, ahol szellemi frissességét megőrizve folytatta a munkáját, amennyire egészsége és a szűk hely engedte. 1895-ben, hosszú és sikeres élet után hunyt el, majdnem 96 évesen.

Fontosabb találmányai:
Villanymotor
Forgony
Dinamó
Szódavíz
Hullámtan, optika
Galvánelemek és villanyvilágítás
Csöves villámfeszítő
———————————————————————————-
Jedlik Ányos kedvenc itala a saját termékével hígított bor volt. Egy sokat mesélt, versben is megörökített anekdota szerint Vörösmarty és Jedlik Ányos egy borozgatás alkalmával, Jedlik szódájával felspriccelt borát kóstolva jegyezte meg: “Spritzer? Túl németes. Legyen inkább fröccs!”

FÓTI DAL

Oct. 5. 1842.

Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.

Testet éleszt és táplál a
Lakoma,
De ami a lelket adja,
Az bora.
Lélek és bor két atyafi
Gyermekek;
Hol van a hal, mely dicső volt
És remek?

Víg pohár közt édesebb a
Szerelem.
Ami benne keserű van,
Elnyelem.
Hejh galambom, szőke bimbóm,
Mit nevetsz?
Áldjon meg a három isten,
Ha szeretsz.

Érted csillog e pohár bor,
Érted vív,
Tele tűzzel, tele lánggal,
Mint e szív;
Volna szívem, felszökelne
Mint a kút,
Venni tőled vagy szerelmet,
Vagy bucsút.

Hejh barátom, honfi társam,
Bort igyál.
Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
Csak igyál.
Borban a gond megbetegszik,
Él a kedv.
Nincs a földön gyógyerőre
Több ily nedv.

Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyar ember már busúlt sok
Századig.
Ideje hogy ébredezzen
Valaha:
Most kell neki felvirúlni
Vagy soha.

Bort megissza magyar ember,
Jól teszi;
Okkal-móddal meg nem árthat
A szeszi.
Nagyot iszik a hazáért
S felsivít:
Csakhogy egyszer tenne is már
Valamit.

No de se baj, máskép leszen
Ezután;
Szóval, tettel majd segítsünk
A hazán.
Ha az isten úgy akarja
Mint magunk,
Szennyet rajta és bitor bűnt,
Nem hagyunk.

Rajta társak hát, igyunk egy
Húzamost;
Bú, szerelmek, házi gondok
Félre most:
A legszentebb -, legdicsőbbért
Most csak bort,
De ha kellend, vérben adjunk
Gazdag tort!

A legelső magyar ember
A király:
Érte minden honfi karja
Készen áll.
Lelje népe boldogságán
Örömét,
S hír, szerencse koszorúzza
Szent fejét!

Minden ember legyen ember
És magyar,
Akit e föld hord s egével
Betakar.
Egymást értve, boldogítva
Ily egy nép
Bármi vésszel bizton, bátran
Szembe lép.

Ellenség vagy áruló, ki
Hont tipor,
Meg ne éljen, fogyjon élte
Mint e bor.
Áldott földe szép hazánknak,
Drága hon,
Meg ne szenvedd soha őket
Hátadon!

S most hadd forrjon minden csep bor
Mint a vér,
Melyet hajdan frígyben ontott
Hét vezér;
S mint szikrája a szabadba
Felsiet,
Úgy keresse óhajtásunk
Az eget.

Légyen minden óhajtásunk
Szent ima,
S férfikeblünk szent imáink
Temploma.
És ürítsük a hazáért
E pohárt:
Egy pohár bor a hazáért
Meg nem árt.

Érje áldás és szerencse
Mindenütt,
Ahol eddig véremésztő
Seb fekütt.
Arca, mely az ősi bútól
Halavány,
Felderűljön, mint a napfény
Vész után.

Hű egyesség tartsa össze
Fiait,
Hogy leküzdje éjszak rémes
Árnyait:
Künn hatalmas, benn virágzó
És szabad,
Bizton álljon sérthetetlen
Jog alatt.

S vér, veríték vagy halál az,
Mit kiván,
Áldozatként rakjuk azt le
Zsámolyán,
Hogy mondhassuk csend s viharban:
“Szent hazánk:
Megfizettük mind, mivel csak
Tartozánk.”

Galiani abbéra szerettünk volna kilyukadni, nem a föntiekre. Ő ugyanis megírta valami várostrom történetét. Hosszú éveken át búvárkodott a levéltárakban, könyve elkészült, és ekkor egy fiatalember – társaságában, tanúk előtt! – szerényen megjegyezte, olyan adatok birtokában van, melyek szerint ama bizonyos várostrom döntő mozzanatai egészen máshogy történtek, mint ahogy Galiani papírra vetette őket. Az abbé gőgösen felcsattant- így vágva ki magát -: Mon sičge est fait!, amit így fordíthatnánk: “Ostromomat véghezvittem!” A szalonban ülő úriemberek mind elégedetten bólogattak, akkoriban ugyanis nem az volt a lényeg, hogy mi a történelmi igazság, hanem az: megfelelőképpen elegáns-e az elkészült munka.

Bő kétszáz éve ugyanis a történetírás még szinte szépirodalmi műfaj volt, képzelt beszédekkel, amint a római Liviusnál, sőt egy névtelen francia odáig ment a nemtörődömségben, hogy kijelentette: bár Pharszalosznál (Thesszáliában) Julius Caesar i.e. 48-ban döntő csapást mért vetélytársa, Pompeius hadaira, ő azért el tud képzelni egy olyan elegáns történelmi dolgozatot, amelynek lényege: Pompeius győzte le Caesart, aki holtan maradt a csatamezőn – amennyiben ezt tömörebben és elegánsabban írja meg valaki.

Közbevetőleg: ősidők óta nyoma van a labdaütőnek, hiszen a Pireneusok baszk népi labdajátéka, a pelote sem nélkülözheti az ütőt, a labdát itt – komplikált szabályok szerint – egy falnak pofozzák az alsókarra lehúzható, fogásra és hajításra egyként alkalmas kesztyűféle valamivel.

Azért kerülgettük annyira a forró kását, mert a teniszjáték elnevezésének eredete homályba vész, a nyelvészek pedig annyit huzakodnak a tenisz szó etimológiáján, akár a trójai háború hősei Patroklosz holteste fölött. A franciák a tenir (tartani, „fogni”) ige valamely – talán felszólító módban értendő – szóalakját vélik fölfedezni a teniszben: nem lehetetlen, hogy amint a vívók felszólítják egymást: En garde!, ami arra utal, vigyázzon immár az ellenfél és védje magát, a középkori francia úrfik és úrhölgyek is az mondhatták a szemben álló partnernek: tenez!, vagyis fogadja! A játékot már valóban igen korán, a 13. századtól teney néven említik írásos francia forrásaink.

Ezen a ponton lép a nyelvtudomány porondjára a nemzeti elfogultság, szerencsére meglehetősen szelíd formában. Az angolok szent meggyőződése, hogy a tenisz elnevezése mögött a tíz jelentés számnév, a ten bujkál – talán tíz pontig játszották valaha? Nem addig a’ – vélik a németek: az ősi falusi, paraszti eredetű játékot hol is játszották volna, ha nem a szérűn, lévén a szérűskert németül die Tenne. Az arabok ugyan szerényen hallgatnak, de egyfajta elmélet szerint ősidők óta ismerték a tenisz egy kezdetleges fajtáját a Nílus deltavidékén, ahol a textilszövésről nevezetes Thinisz városa bukkan elénk a térképen. Ha tehát a rakett arab eredetű szó, a Thiniszből is lehetett tenisz – a labdát bizonnyal az innen származó hulladékkal tömték ki jó feszesre.

Eleget beszéltünk arról, amit végül is nem tudunk fülön csípni. Ami bizonyosság: a mai teniszhez hasonló játékot a 13-14. században sokfelé űzik Angliában (tenetz, tenys a közép-angol neve), azután, mint mondottuk, francia földön is, a német államokban és Itáliában, de nem ám a szérűn, hanem zárt csarnokokban. Vagyis egy népi eredetű játékból lett már a korai középkorban a feudális urak és hölgyek sportja. Régi metszetekről derül ki, hogy valóban nem rakett üti ide-oda a labdát, hanem a játékosok tenyere, mert az ütő csak 1500 táján bukkan fel az ábrázolásokon. De már a 15. században, Mátyás korában két részre osztják a játékteret egy hálóval.

A 18. században, angol földön lesz igazán divatos úri sporttá; a paloták játéktermeiből ismét az Isten szabad ege alá, kikerült labdát kimért pályán csapkodják, előbb csak amúgy a réten (field-tennis), később gondosan nyírt gyepszőnyegen (lawn-tennis). A sznobizmus világrekordja, hogy a Feneketlen-tó melletti budai teniszpályán a második világháború előtt Lawn-Tennis néven emlegették, holott nem gyep zöldellt ott (lawn), hanem salak vöröslött.

Végül egy anekdota a lawn-tennis történetéből. 1894-ben a koreai Min királyné és Ko-Dzsong király megjelenésével tisztelte meg a brit követség bemutató mérkőzését. Rekkenő meleg volt. A királyné nem értette pontosan, miért verejtékeznek ennyire lelkesen az „idegen ördögök”. Odaszólt a férjének: „Ezek a bolond angolok megizzadnak. Miért nem szolgáikat ugráltatják?” Ha nem igaz, akkor is hihető.

***

Gergely Tamás erdélyi magyar író, újságíró, szerkesztő 1952. augusztus 19-én született Brassóban. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar–francia szakos tanári diplomát (1975). Mint egyetemi hallgató részt vett a Stúdió 51 színi mozgalmában; tanári pályára lépve, előbb Tamásváralján, majd Halmiban tanított, 1979-től az Ifjúmunkás művelődési rovatának és irodalmi mellékletének szerkesztője volt.
1987-ben elhagyta Romániát és Svédországban telepedett le. A Ceaușescu-diktatúra bukása után felvette a kapcsolatot szülőföldjével, újra bekapcsolódott az erdélyi irodalmi és művészeti életbe. Újra publikál romániai magyar nyelvű lapokban (Brassói Lapok, Látó, Szabadság, Romániai Magyar Szó stb.). A stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület (EMKES) munkáját is figyelemmel kíséri, ezen egyesület elsősorban az erdélyi és az Erdélyből elszármazott képzőművészek kiállításait támogatja. Részt vállalt az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm című kötetet megírásában Tar Károllyal (Lund), s Takács Gáborral (Kolozsvár), s a másik Takács Gáborral (Szentendre).

Gergely Tamás első írása az Utunkban jelent meg (1978), itt s a Korunk, Igaz Szó, Ifjúmunkás hasábjain szerepelt, közben az Igazság és Szatmári Hírlap azóta megszűnt ifjúsági oldalain (Fellegvár, Jelen) közölt. Mívesen szerkesztett és logikailag megfejthető groteszk novelláiban a beat-nemzedék elidegenedettségét és csalódottságát fejezi ki, ötletessége mögött mély emberséggel s a dolgok művészi érzékelésével.

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

*

Gergely Tamás KI ETETI A SIRÁLYOKAT 99+1 anekdota című kötetéből

*

GERGELY TAMÁS BÓDOG című szatirikus kisregénye a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Csortos Gyula
(1883. március 8. – 1945. augusztus 1.)

Csortos Gyulának, a színésznek egyszer ellopták a kabátját a kávéházban. Amikor a pincér megkérdezte, értesítse e a rendőrséget és a sajtót, a színész csak ennyit mondott:

***

A nap anekdotája rovatban megjelent írások

Barta Zsolt alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Barta Zsolt. Miskolcon született de Budapesten él. Végzettségére nézve orientalista, múzeumpedagógus, no meg újságíró, de dolgozott már műtőssegédként, tejipari raktárosként, tanszéki könyvtárosként és főiskolai rektorként is. Általában sokat ír, mégis keveset, bár tudja, hogy nem kilóra megy. Írásai az ÉS-ben, a Holmiban, a Kalligramban, a Spanyolnáthában, az Irodalmi Jelenben és a Napkútban jelennek meg. Könyvet is írt. Eddig egyet.

Dr. Barta Zsolt: A mongol tűzkultusz

A tűz az emberiség egyik legelemibb élménye, és szinte minden kultúrában számtalan hiedelem, szokás, illetve vallási és profán képzet kapcsolódik hozzá. A tűz a hagyományos mongol kultúra egyik központi szimbóluma is, és sokrétű szerepkörrel bír a kultúra különböző szféráiban. A szerző neves mongolista, aki sokéves egyetemi oktatói tapasztalattal is rendelkezik. Doktori disszertációjának továbbdolgozott változatában tudományos alapossággal ismerteti, hogy milyen szerepet játszik a „tűz” a mongol kultúrában. Ennek keretében a szimbólumok világától a tűzhöz kapcsolódó szokások ismertetésén át a tűz rituális jelentőségéig a társadalmi és kulturális jelentések sokaságát elemzi. Sok olyan vallási és folklórszöveget közöl, amelyek a tudományos vizsgálatot élővé, érthetővé teszik. A mongol kultúra számunkra azért is fontos, mert a magyarság múltjával is összekapcsolódó hajdani lovas nomád világban gyökerezve, a jelenkorra egy sajátos, sokszínű hagyományt teremtett. Sok szempontból egzotikus jellege ellenére sok más sztyeppei eredetű vagy szibériai nép világképével, szokásaival a mongolokat többek között éppen a tűzkultusz több eleme kapcsolja össze. A kötet sokéves kutatómunka eredménye, amelyben egy konkrét kulturális jelenség vizsgálatán keresztül nyerhetünk bepillantást e távoli nép gondolkodásmódjába, szokásaiba, vallásába. Azoknak ajánljuk e munkát, akik hiteles forrásból kívánnak megismerkedni az emberi kultúra egyik legősibb elemét jelentő tűz sokrétű szimbolikájával és ennek a mongol kultúrában megjelenő változataival.

***

A nap anekdotája rovatban megjelent írások

Barta Zsolt alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Barta Zsolt. Miskolcon született de Budapesten él. Végzettségére nézve orientalista, múzeumpedagógus, no meg újságíró, de dolgozott már műtőssegédként, tejipari raktárosként, tanszéki könyvtárosként és főiskolai rektorként is. Általában sokat ír, mégis keveset, bár tudja, hogy nem kilóra megy. Írásai az ÉS-ben, a Holmiban, a Kalligramban, a Spanyolnáthában, az Irodalmi Jelenben és a Napkútban jelennek meg. Könyvet is írt. Eddig egyet.

Dr. Barta Zsolt: A mongol tűzkultusz

A tűz az emberiség egyik legelemibb élménye, és szinte minden kultúrában számtalan hiedelem, szokás, illetve vallási és profán képzet kapcsolódik hozzá. A tűz a hagyományos mongol kultúra egyik központi szimbóluma is, és sokrétű szerepkörrel bír a kultúra különböző szféráiban. A szerző neves mongolista, aki sokéves egyetemi oktatói tapasztalattal is rendelkezik. Doktori disszertációjának továbbdolgozott változatában tudományos alapossággal ismerteti, hogy milyen szerepet játszik a „tűz” a mongol kultúrában. Ennek keretében a szimbólumok világától a tűzhöz kapcsolódó szokások ismertetésén át a tűz rituális jelentőségéig a társadalmi és kulturális jelentések sokaságát elemzi. Sok olyan vallási és folklórszöveget közöl, amelyek a tudományos vizsgálatot élővé, érthetővé teszik. A mongol kultúra számunkra azért is fontos, mert a magyarság múltjával is összekapcsolódó hajdani lovas nomád világban gyökerezve, a jelenkorra egy sajátos, sokszínű hagyományt teremtett. Sok szempontból egzotikus jellege ellenére sok más sztyeppei eredetű vagy szibériai nép világképével, szokásaival a mongolokat többek között éppen a tűzkultusz több eleme kapcsolja össze. A kötet sokéves kutatómunka eredménye, amelyben egy konkrét kulturális jelenség vizsgálatán keresztül nyerhetünk bepillantást e távoli nép gondolkodásmódjába, szokásaiba, vallásába. Azoknak ajánljuk e munkát, akik hiteles forrásból kívánnak megismerkedni az emberi kultúra egyik legősibb elemét jelentő tűz sokrétű szimbolikájával és ennek a mongol kultúrában megjelenő változataival.

A történet szerint a naiv vagy ittas Makó nevű magyar lovag keresztes hadjáratra indulván, amikor álmából felriadva megpillantotta a dalmáciai Spalato (ma Split) városát, áhítatosan térdre hullott és hálaimát rebegett, azt hívén, hogy az Úr városához, Jeruzsálemhez érkezett. Jeruzsálemtől pedig valóban messze volt még ekkor Makó. Mármint a lovag. Csakhogy Makó lovag sohasem élt, a mondásban szereplő Makónak pedig semmi köze a hasonló nevű, hagymájáról ismert kedves magyar városhoz. Annál több Akkon szentföldi kikötőhöz, a keresztesek utolsó hídfőállásához, amelyet sokféle névalakban ismernek az európaiak: Akko, Acco, Accho. Francia neve még dallamosabb: St. Jean d’Acre. A várost 1291-ben vette vissza a keresztény lovagoktól Malik al Ashraf mameluk szultán, végleg felszámolva így, a palesztinai keresztény hídfőt.

Az ősi városról már az i. e. II. évezredben hallunk; akkoriban egyiptomi birtok volt. Később a föníciai Tir (Tyros) hajtotta uralma alá, a hellenizmus korában pedig az egyiptomi Ptolemaiosz-dinasztia uralkodói neveztél el Ptolemaisznak. A római uralom idején is Colonia Ptolemais volt a város neve. A bizánciaktól az arabok már 638-ban visszavették Akkont. Még az iszlám uralmi idején ebben a kikötőben léptek partra leggyakrabban a Szent Sírhoz igyekvő zarándokok, akiknek gyalogszerrel vagy szamárháton még hosszú utat kellett megtenniük a nagy hőségben Jeruzsálemig. Bizony mondogatták is panaszosan: “messze van, mint Akkon Jeruzsálemtől”. Makónak tehát, amely még messzebbre esik innen, semmi köze a szentföldi zarándokutakhoz vagy keresztes hadjáratokhoz.

Ahol a Vág folyó kettészeli Bergengóciát, és ahol a jégcsapot cincúrként nyalogatják a falánk gyerekek, élt egy kisfiú. A kisfiút Sulkónak hívták a szülei. A sulkó vágaiasan a ki nem pattogott kukoricaszemet jelenti. Szóval ez a Sulkó mesélte nekem a következő történetet, amelyet még a dédapjától hallott. Azóta jár szájról szájra, mint a kulacs, vagy mint a fogadós céda felesége.

Vága falu nagygazdája, Józsa Elek, húsvét utáni kedden elindult, hogy megünnepelje a szerencséjét. Hát azt ugyan hol lehet megünnepelni? A kajali csárdában bizonyosan! Be is ült Józsa Elek ebbe a csárdába, és nagy élvezettel múlatta az időt. A benn ülők meg addig noszogatták, hogy üljön le közibük kártyázni, míg egyszer csak meggondolta magát, és közibük ült. Máriásoztak a legények. Hogy hogyan történhetett, nem tudom, csak sejtem, de a nagygazda minél többet vedelt, annál többet kasszírozott. Úgy is mondhatnánk, nem tudott veszíteni. Jókedvében megeredt a nyelve. Még kérdezni sem kellett, kukorékolt az magától.

– Halljátok, cimboráim, nagy örömre virradtam. Ha úgy akarom, holnapra megvehetem ezt a csárdát is. Tegnap kiásattam a szolgáimmal a vén eperfacsököt, és találtam alatta egy rozsdás ládikát. Hát nem tele volt Lajos arannyal! Aztán meg nem panaszkodom, e nélkül is van mit a tejbe aprítanom. Az istállóimban alig férnek el a lovaim meg a tehénkéim. No, csak egészség legyen, meg pénz, és hozzá egy szép asszony csókja – kacsintott a kocsmárosnéra. Közben nem vette észre, hogy két ravasz legény fölkelt az asztaltól és kisurrant a csárdából. Elmentek a nagygazda házába, megtalálták az aranyat; a tehénkéket meg a lovakat a töltés árnyékában elhajtották egészen Deákira. Ott jó pénzen eladták őket. Mire a rablók visszatértek, a vágai nagygazdának már megfordult a szerencséje. Minél többet kacsingatott a kocsmárosnéra, annál több pénze bánta a kártyán. Ráment a kabátja meg az órája is. Végül már a házáért, vagyonáért, birtokáért, jószágaiért játszott. És elveszítette azokat is!
Sírt, rimánkodott a kártyacimboráknak, hogy jöjjenek vele, megad ő mindent. A kártyások mindjárt előkerítettek egy prókátort is, hogy szedje a dolgokat írásba. Ahogy déltájban a házhoz értek, azok, akik már kirabolták azt, elkezdtek kiabálni.
– Józsa Elek uram, hát hol az aranya, a lovai meg a tehénkéi? Biztosan csak áltatott vele bennünket.
A kártyacimborái megvigasztalták.
– Tudja, jó emberek a kajaliak, becsületesek, nagylelkűek, ezt ön is láthatja. Eltekintünk az aranytól és a jószágtól. Mégsem akarjuk, hogy a cimboránkat vasba verve vigyék Galántára. Ez a kend igazi szerencséje.
Hajlongott meg hálálkodott Józsa Elek uram. Nem is sejtette, hogy ezek a gazemberek voltak az egész rablás kiötlői. Először hagyták nyerni, hogy kedvet kapjon s előjöjjön a játékszenvedélye, utána meg jól elbántak vele.

Hogy aztán mi lett Józsa Elekkel? Bánatában világgá ment szegény feje. Mikor a falu végéhez ért, találkozott egy paraszttal, aki adott neki egy zacskó pukancit, hogy megvigasztalja. Hát nem még abba is beletörött a foga! A majszolásban sulkóra harapott.
Hej, ez a Józsa Elek! Most már ugyan mehetett. Ha nem is megünnepelni, de megkeresni a szerencséjét. Így mesélte Sulkó. Most már tudod, hát add tovább, lurkó.

***

Fellinger Károly további alkotásai a Lenolaj.hu oldalán.

*

Fellinger Károly Ilka vára című mesekönyve megrendelhető itt.

Fellinger Károly Csigalépcső – Válogatott gyermekversek című kötete megrendelhető itt.

Fellinger Károly: Köti a sötétséget című verseskötete (2017) megrendelhető itt.