***

Barta Zsolt alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Barta Zsolt. Miskolcon született de Budapesten él. Végzettségére nézve orientalista, múzeumpedagógus, no meg újságíró, de dolgozott már műtőssegédként, tejipari raktárosként, tanszéki könyvtárosként és főiskolai rektorként is. Általában sokat ír, mégis keveset, bár tudja, hogy nem kilóra megy. Írásai az ÉS-ben, a Holmiban, a Kalligramban, a Spanyolnáthában, az Irodalmi Jelenben és a Napkútban jelennek meg. Könyvet is írt. Eddig egyet.

Dr. Barta Zsolt: A mongol tűzkultusz

A tűz az emberiség egyik legelemibb élménye, és szinte minden kultúrában számtalan hiedelem, szokás, illetve vallási és profán képzet kapcsolódik hozzá. A tűz a hagyományos mongol kultúra egyik központi szimbóluma is, és sokrétű szerepkörrel bír a kultúra különböző szféráiban. A szerző neves mongolista, aki sokéves egyetemi oktatói tapasztalattal is rendelkezik. Doktori disszertációjának továbbdolgozott változatában tudományos alapossággal ismerteti, hogy milyen szerepet játszik a „tűz” a mongol kultúrában. Ennek keretében a szimbólumok világától a tűzhöz kapcsolódó szokások ismertetésén át a tűz rituális jelentőségéig a társadalmi és kulturális jelentések sokaságát elemzi. Sok olyan vallási és folklórszöveget közöl, amelyek a tudományos vizsgálatot élővé, érthetővé teszik. A mongol kultúra számunkra azért is fontos, mert a magyarság múltjával is összekapcsolódó hajdani lovas nomád világban gyökerezve, a jelenkorra egy sajátos, sokszínű hagyományt teremtett. Sok szempontból egzotikus jellege ellenére sok más sztyeppei eredetű vagy szibériai nép világképével, szokásaival a mongolokat többek között éppen a tűzkultusz több eleme kapcsolja össze. A kötet sokéves kutatómunka eredménye, amelyben egy konkrét kulturális jelenség vizsgálatán keresztül nyerhetünk bepillantást e távoli nép gondolkodásmódjába, szokásaiba, vallásába. Azoknak ajánljuk e munkát, akik hiteles forrásból kívánnak megismerkedni az emberi kultúra egyik legősibb elemét jelentő tűz sokrétű szimbolikájával és ennek a mongol kultúrában megjelenő változataival.

***

Gergely Tamás író, újságíró, szerkesztő. 1952-ben született Brassóban, ott végezte középiskolai tanulmányait, majd Kolozsváron szerzett magyar-francia szakos diplomát. A Szatmár megyei Tamásváralján tanárkodott, Bukarestben volt újságíró nyolc éven át. 1987-tõl Svédországban él.

Forrás-kötete a Kriterionnál jelent meg, második könyve a Mentornál Módosítás címmel, már a ’89-es változás után. Az utóbbi években az Üveghegy közli gyermekeknek írt meseregényeit illetve felnőtteknek szánt prózáját. Tíz éve publikál a Lenolajban, elsősorban félperceseket.

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás alkotásai megvásárolhatók itt.

*

***

A nevem PARA OLGA, Sepsiszentgyörgyön születtem 1948-ban. Azt hiszem, igaza van Wass Albertnek : Az érzések és hangulatok fontosak, melyek lelkünket színezik s lelkünkön keresztül a világot is, amelyben élünk. Számomra az írás legtöbbször öngyötrő kényszer volt, életem elviselhetetlenül nehéz korszakában igazi Mankó, Mentőöv, csak minél hamarabb kiírni önmagamból az elviselhetetlen Fájdalmat és Gyászt, hogy újra élni tudjak a pótolhatatlan veszteség és sok nehézség ellenére.
Úgy szeretném én is : „megörökíteni, drága / arany és kék szavakkal” (Dsida Jenő ) vallani a halállal sem megszakadó szeretetről és hűségről a végzet hatalma elleni tiltakozásul.
Publicisztikai írásokkal voltam jelen a hazai sajtóban : többnyire álnéven – mert a diktatúra éveiben az államvédelmi hatóság megfigyelte a családunkat, próbálták ellehetetleníteni az életünk- : a Hét, Új Élet, Szilágyság, Romániai Magyar Szó, Szatmári Friss Újság , Zámoly Hírei, Erdélyi Napló, Európai Idő, Székely Hírmondó, Kovakő, Háromszék.
1994-ben elhunyt kisebbik fiam, véletlen általi tragikus körülmények között; ez megbetegített végképp, idő előtt nyugdíjba vonultam. 1994-től már szépirodalmi írásaimból is kezdtem közölni különféle lapokban, irodalmi folyóiratokban : Árva Tövishát, Európai Idő, Szatmári Friss Újság, Az Aranypor-térségi, irodalmi folyóirat Mosoni-síkság, Hanság, Szigetköz -2010- től rendszeresen jelennek meg írásaim. – Az utóbbi években sok írásom jelent meg internetes irodalmi portálokon is, a legtöbb a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lapban és a Lenolaj irodalmi és művészeti portálokon, Arthur Gondola Összművészeti Magazinban, a Porcelánszív Irodalmi Magazinban, a SzékelyHírmondó irodalmi rovatában, a Hintaszékben, az erdely.ma.ro-n, a Magyar Nemzetben, MNO.hu., a Magyar Irodalmi Lapban, xx.század. -CD –én dokumentumpróza.
Megjelent kötetek:
1. A Sepsiszentgyörgyi Parnasszus Irodalmi Kör aktív tagja vagyok. Indulása óta támogattam és segítettem a kör működését. 2007-ben a Kézdivásárhely székhelyű Syculus Kiadónál jelent meg a Parnasszus Irodalmi Kör alkotóinak műveit tartalmazó Visszapillantó tükör című antológia, melyet Sepsiszentgyörgy Kulturális Tanácsa hivatalos pályázat útján támogatott.
2.  2016-ban jelent meg az Első versem költészet napi antológia Cseke Gábor szerkesztésében.
3.  és a Csillag és a Lant című verskötetem az elhunyt fiam emlékére Cseke Gábor szerkesztésében.
4. 2017-ben Így költök én költészet napi antológia Cseke Gábor szerkesztésében.
5. 2018-ban Valakinek megmaradni – egyfajta napló Cseke Gábor szerkesztésében.
6. 2020-ban A Csillag és a Lant című, második verseskötet bővített kiadása Cseke Gábor szerkesztésében.

Pedig János pont erre gondolt. Az igazság az volt, hogy még az ő novellásköteteit sem olvasta végig. János ezt is sértésnek fogta fel, pedig nem kellett volna…
Júlia tisztviselő volt. János pedig egy ügyvédi irodában dolgozott. Gyermekük nem volt. Júlia pedig szeretett volna. Kettejük fizetéséből megéltek szerényen. János néha elment a színházba, Júlia meg inkább könnyűzenei koncertekre. Jánosnak nagy kedvence volt Shakespeare. Főleg a Hamlet és a Macbeth. Bár utóbbi időben már maga sem olvasott semmit, de azért többet, mint Júlia.
Másnap, mikor ismét ágyba bújtak, János egy novelláskötetet adott Júlia kezébe.

– Azt akarom, hogy ezt elolvasd! – mondta neki.
Júlia egy nagyot sóhajtott aztán azt mondta:
– Jó ezt elolvasom, de többet ugye nem adsz a kezembe?
– Nem. Csak ezt olvasd el! – kérte János.
– Rendben. – s olvasni kezdte.
Kezdte megszokni a novellák ágas-bogas tépett csavart fogalmazásmódját. De sietett vele. Némely mondatot átugrott. Aztán egy félóra múlva letette a könyvet.
– No milyen volt? – kérdezte a férje.
– Igazán érdekes. Csak volt egy novella, amit nem értettem.
–Melyiket? – kérdezte kíváncsian az író.
– Amikor Pista bevallja, hogy ő lopta el a tyúkot.
János nevetett.
– Így volt neki csattanója.
– Most hagyj aludni!
– Rendben.
Júlia falnak fordult s hamar elaludt. Másnap fáradtan tért haza a munkából. Este ismét egy könyvet vett a kezébe. Ez János második novelláskötete volt. János szíve majd kiugrott az örömtől és a boldogságtól.
– Na, ennek igazán örülök!
– Kedvet kaptam az olvasáshoz! Jók a novelláid!
–Ugye? Tudtam én, hogy jó író vagyok!

Júlia majd egy óráig bújta a könyvet. Tetszett neki valóban. Szinte ki is olvasta az egészet. Mikor letette, azt mondta:
– Ez tényleg izgalmas és érdekes volt!
János még el is pirult.
– Köszönöm! – mondta aztán zavartan.
Majd mindketten elaludtak. S napra ismét nap következett, s este különös dolog történt. Júlia egy könyvvel bújt az ágyba. Ám rátekintett János is, s nem volt a dologgal megelégedve. Ki nem állhatta Kosztolányit.
– Drágám! Én nem szeretem Kosztolányit! Miért olvasol ilyeneket?
– Kosztolányi nagy költő volt!
– Nekem nem!
– Az a te bajod! Nagyobb író, mint te!
János egyenesen megsértődött.
– Hogy az én feleségem Kosztolányit olvas! Ez felháborító!
Majd falnak fordult s frusztráltan zuhant álomba.

Dinók Zoltán vagyok 1981-ben születtem Kecskeméten. Voltam hírlapárus és könyv-kereskedő. Leginkább novellákat írok. Több mint harminc lap közölte írásaimat. Ezek a Partium, a Kapu, Várad, Kláris, Látó, HM magazin, Újnautilus, Ezredvég, Palócföld, Nappali Menedékhely, Bécsi Napló stb… Most a járvány miatt nem dolgozom, hanem itthon vagyok és írok.

***

Barta Zsolt alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Barta Zsolt. Miskolcon született de Budapesten él. Végzettségére nézve orientalista, múzeumpedagógus, no meg újságíró, de dolgozott már műtőssegédként, tejipari raktárosként, tanszéki könyvtárosként és főiskolai rektorként is. Általában sokat ír, mégis keveset, bár tudja, hogy nem kilóra megy. Írásai az ÉS-ben, a Holmiban, a Kalligramban, a Spanyolnáthában, az Irodalmi Jelenben és a Napkútban jelennek meg. Könyvet is írt. Eddig egyet.

Dr. Barta Zsolt: A mongol tűzkultusz

A tűz az emberiség egyik legelemibb élménye, és szinte minden kultúrában számtalan hiedelem, szokás, illetve vallási és profán képzet kapcsolódik hozzá. A tűz a hagyományos mongol kultúra egyik központi szimbóluma is, és sokrétű szerepkörrel bír a kultúra különböző szféráiban. A szerző neves mongolista, aki sokéves egyetemi oktatói tapasztalattal is rendelkezik. Doktori disszertációjának továbbdolgozott változatában tudományos alapossággal ismerteti, hogy milyen szerepet játszik a „tűz” a mongol kultúrában. Ennek keretében a szimbólumok világától a tűzhöz kapcsolódó szokások ismertetésén át a tűz rituális jelentőségéig a társadalmi és kulturális jelentések sokaságát elemzi. Sok olyan vallási és folklórszöveget közöl, amelyek a tudományos vizsgálatot élővé, érthetővé teszik. A mongol kultúra számunkra azért is fontos, mert a magyarság múltjával is összekapcsolódó hajdani lovas nomád világban gyökerezve, a jelenkorra egy sajátos, sokszínű hagyományt teremtett. Sok szempontból egzotikus jellege ellenére sok más sztyeppei eredetű vagy szibériai nép világképével, szokásaival a mongolokat többek között éppen a tűzkultusz több eleme kapcsolja össze. A kötet sokéves kutatómunka eredménye, amelyben egy konkrét kulturális jelenség vizsgálatán keresztül nyerhetünk bepillantást e távoli nép gondolkodásmódjába, szokásaiba, vallásába. Azoknak ajánljuk e munkát, akik hiteles forrásból kívánnak megismerkedni az emberi kultúra egyik legősibb elemét jelentő tűz sokrétű szimbolikájával és ennek a mongol kultúrában megjelenő változataival.

– Ez baj. – mondom magamban, vagy legalábbis nagyon halkan. – De amikor majd az egész alsó állkapcsa leesik, akkor mi lesz? Mit tehetnék például én ilyen esetben, ha éppen jelen lennék? Egyáltalán, hogyan kerültem ide, ebbe a bolondokházába, az elmúlás várótermébe?
Talán nem volt, hol aludnom. Igen, valaki ajánlotta azt a portást. Vele rendeztem el aprópénzért. Ivott. Meghúzta mohón az üveget, aztán elvezetett az ágyig. Két üveg, két éjszaka, hét üveg, hét éjszaka. Rendben volt.
Rossz alvó vagyok. Iszom némán a neszt, elmélkedem, lesem a témát, ízlelgetem a lesújtó ihletforrást.
Lám, itt ez az öreg, aki még él, de annyira merev már, annyira túlvilági, hogy átvilágít testén a távozni készülő lélek.
Ki tudja, mennyi az átköltözés valószínűsége? Szóval, mennyi ebben az egészben a látszat? Mert esély az van. Nem is sejti, de van.
Én figyelem, ő nem tudja, hogy figyelem. Elméletileg lehetetlen csukott szemmel figyelni valakit. Elméletileg nem lehetséges… ó, pedig mennyi adat, megérzés rejtőzik ott. A szem mögött.
Ezek szerint, ha feléled, ösztönösen teszi, gátlások nélkül, ha meghal, ugyanúgy, diszkréten, egymagában. Szerinte.
Így nyúlik lassan az idő, az öreg előtérbe toluló körvonala eltakarja a szemközti háztető szögeit, határozott, mérnöki görbületeit.
Elfedi támpontomat, kilátásaimat. Lehet, hogy voltaképpen ő is figyel engem. Meglehet. Ő itt a veterán, én csak újonc vagyok.
Csupa átmeneti tényező, de nem lényegtelen. Biztosan jártak itt mások is – gondolom. Hozzám hasonló tévelygők, célkeresők. Jöttek-mentek ők is.
Az élet ilyen. A portás is ilyen: rendező, színfaltologató.
Nem mozdulok. Az öreg sem. Ő viszont megszakított félmozdulatban vár, én egyszerűen alvást mímelek. Óvatosan.
Úgy érzem, az öreg, mint ájtatos manó lesi első rezdülésemet. Akkor fog majd lecsapni. Most már bizonyos, hogy szerepet játszik. Esze ágában sincs eltávozni, meghalni úgymond.
Véreb ő. Ragadozó. Maga a halál. És nem mozdul. Az istennek sem mozdul.
Kikészülök, nem bírom tovább. Kiugrom az ágyból, összekapkodom a cuccaimat, elrohanok.
Az öreg kaján nevetése végigkísér a sötét folyosón. Lohol utánam.
Hallom a portás horkolását. Ő látszólag él még.

***

Keszthelyi György alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
Keszthelyi György alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

Keszthelyi György  költő, író, grafikus, festőművész

“Kolozsváron jöttem a világra 1955. augusztus 20-án, másodmagammal. Elsőszülött vagyok negyvenöt perc előnnyel, ezért szabályszerűen talán elsőhalott is leszek. Gyermekkoromban csodálattal bámultam a Házsongárd hős-részlegét; ma már annyi a névtelen (élő)halott hős, hogy nem csodálok semmit. Harmincöt évet éltem az első bolondokházában, most számolom, megérek-e ugyanannyit a másodikban. Írtam, írok, versekben élek, furcsa módon első kötetem mégis kisregény. Rendszeresen és feltúrázott motorral dolgozom, mert úgy érzem, késve indultam el ezen a vándorúton. Van, aki pesszimistának tart, tudj’ Isten, mi vagyok. Dominus vobiscum.”

Kötetei:
Keszthelyi György: Bárány kalasnyikovval (Magyar Elektronikus Könyvtár, 2010)
Keszthelyi György: Csendéletmezsgyén – Versek 2010-2013 (Magyar Elektronikus Könyvtár, szerkesztő Cseke Gábor; illusztrátor Keszthelyi György, 2013)
Keszthelyi György: Lélekzárka (2014, Bookart)
Keszthelyi György: Lódenes embermadár (2015, Kriterion Könyvkiadó)
Beszámoló a látszatokról (versek). Várad, Nagyvárad, 2018.

***

Barta Zsolt alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Barta Zsolt. Miskolcon született de Budapesten él. Végzettségére nézve orientalista, múzeumpedagógus, no meg újságíró, de dolgozott már műtőssegédként, tejipari raktárosként, tanszéki könyvtárosként és főiskolai rektorként is. Általában sokat ír, mégis keveset, bár tudja, hogy nem kilóra megy. Írásai az ÉS-ben, a Holmiban, a Kalligramban, a Spanyolnáthában, az Irodalmi Jelenben és a Napkútban jelennek meg. Könyvet is írt. Eddig egyet.

Dr. Barta Zsolt: A mongol tűzkultusz

A tűz az emberiség egyik legelemibb élménye, és szinte minden kultúrában számtalan hiedelem, szokás, illetve vallási és profán képzet kapcsolódik hozzá. A tűz a hagyományos mongol kultúra egyik központi szimbóluma is, és sokrétű szerepkörrel bír a kultúra különböző szféráiban. A szerző neves mongolista, aki sokéves egyetemi oktatói tapasztalattal is rendelkezik. Doktori disszertációjának továbbdolgozott változatában tudományos alapossággal ismerteti, hogy milyen szerepet játszik a „tűz” a mongol kultúrában. Ennek keretében a szimbólumok világától a tűzhöz kapcsolódó szokások ismertetésén át a tűz rituális jelentőségéig a társadalmi és kulturális jelentések sokaságát elemzi. Sok olyan vallási és folklórszöveget közöl, amelyek a tudományos vizsgálatot élővé, érthetővé teszik. A mongol kultúra számunkra azért is fontos, mert a magyarság múltjával is összekapcsolódó hajdani lovas nomád világban gyökerezve, a jelenkorra egy sajátos, sokszínű hagyományt teremtett. Sok szempontból egzotikus jellege ellenére sok más sztyeppei eredetű vagy szibériai nép világképével, szokásaival a mongolokat többek között éppen a tűzkultusz több eleme kapcsolja össze. A kötet sokéves kutatómunka eredménye, amelyben egy konkrét kulturális jelenség vizsgálatán keresztül nyerhetünk bepillantást e távoli nép gondolkodásmódjába, szokásaiba, vallásába. Azoknak ajánljuk e munkát, akik hiteles forrásból kívánnak megismerkedni az emberi kultúra egyik legősibb elemét jelentő tűz sokrétű szimbolikájával és ennek a mongol kultúrában megjelenő változataival.

Szinte éreztem azt, amit ő érezhetett, úgyhogy Isten nevében mégis elmehetett.

***

lkotásai a Lenolaj.hu oldalán
Keszthelyi György alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán

Keszthelyi György  költő, író, grafikus, festőművész

“Kolozsváron jöttem a világra 1955. augusztus 20-án, másodmagammal. Elsőszülött vagyok negyvenöt perc előnnyel, ezért szabályszerűen talán elsőhalott is leszek. Gyermekkoromban csodálattal bámultam a Házsongárd hős-részlegét; ma már annyi a névtelen (élő)halott hős, hogy nem csodálok semmit. Harmincöt évet éltem az első bolondokházában, most számolom, megérek-e ugyanannyit a másodikban. Írtam, írok, versekben élek, furcsa módon első kötetem mégis kisregény. Rendszeresen és feltúrázott motorral dolgozom, mert úgy érzem, késve indultam el ezen a vándorúton. Van, aki pesszimistának tart, tudj’ Isten, mi vagyok. Dominus vobiscum.”

Kötetei:
Keszthelyi György: Bárány kalasnyikovval (Magyar Elektronikus Könyvtár, 2010)
Keszthelyi György: Csendéletmezsgyén – Versek 2010-2013 (Magyar Elektronikus Könyvtár, szerkesztő Cseke Gábor; illusztrátor Keszthelyi György, 2013)
Keszthelyi György: Lélekzárka (2014, Bookart)
Keszthelyi György: Lódenes embermadár (2015, Kriterion Könyvkiadó)
Beszámoló a látszatokról (versek). Várad, Nagyvárad, 2018.

Azok a szellemi tulajdonságok, amelyeket elemzőnek szoktak nevezni, önmagukban véve nehezen elemezhetők. Igazában csak hatásukban tudjuk értékelni őket. Többek közt azzal is tisztában vagyunk, hogy akikben megvan ez a képesség, ha az rendkívüli, nagy örömüket lelik benne. Amint az erős ember is szereti kifejteni testi képességeit, és élvezi a testmozgást, amint izmait gyakorolja, úgy lelkesíti az “elemző” lelket a megfejtés lelki feladata. A leghétköznapibb időtöltésben is örömét leli, ha az működésbe hozza e képességét. Szereti a rejtvényeket, a szójátékot, a titkosírást – és megoldásai olyan sziporkázók és ötletesek, hogy az egyszerű ember szinte természetfeletti csodát lát bennük. Az elért eredmények, amelyekhez szigorú módszeresség és következtetés útján jutott, a valóságban pusztán az intuíció szülötteinek látszanak.

Az ilyen megfejtőkészséget valószínűleg élénkítik a matematikai tanulmányok, különösen a magasabb matematika amelyet helytelenül, és pusztán regresszív műveletei miatt neveztek el voltaképpen “analízis”-nek, holott a számolás önmagában véve még nem elemzés. Például a sakkjátékos műveli az egyiket, anélkül hogy a másikra ügyelne! Éppen ez az oka annak, hogy a sakkjátéknak az észre gyakorolt hatását nagymértékben tévesen ítélik meg.

De most nem írok értekezést, hanem csak egyszerűen bevezetést egy javarészt véletlen megfigyelésen alapuló furcsa történethez, éppen ezért felhasználom az alkalmat, és kijelentem, hogy a következtető elme legjobb képességét sokkal inkább próbára teszi és hasznosabb munkára serkenti a színtelennek tetsző ostábla, mint a sakkjáték mesterkélt léhasága. Az utóbbiban a különböző alakú és értékű figurák eltérő és bizarr mozgásukkal bonyodalmat okoznak, s ezt sokan (gyakori tévedés) a mélységgel tévesztik össze. A sakk feszült figyelmet követel. Ha ez a figyelem csak egy pillanatra is ellankad, vagy a játékos valamit elnéz, az már hátránnyal vagy éppen vereséggel jár. A lehetséges lépések nemcsak sokfélék, hanem bonyodalmasak is, ezért az efféle elnézés valószínűsége megsokszorozódik – és tíz eset közül kilencben a kitartóbb figyelmű játékos győzi le a tehetségesebbet. Az ostábla figurái egyformák, mozgási lehetőségeik azonosak, a játék nem olyan változatos, kevesebb az elnézés eshetősége, nincs is akkora szükség figyelemre, s a sikert az élesebb, a tehetségesebb elme vívja ki. Hogy példával is éljünk, tegyük fel, hogy az ostáblajátékban négy “dáma” kivételével minden figuránk elveszett. Ugyanígy áll ellenfelünk is. Elnézéstől, figyelmetlenségtől tartani nem kell – világos tehát, hogy a győzelmet csak valamilyen keresett mozdulat döntheti el; az elme valamilyen rendkívüli erőfeszítésének eredménye. A rendes és megszokott lépéseket megkerülve, az analitikus elme behatol ellenfelének gondolatvilágába, azonosítja magát vele – és megtörténik az a gyakori eset, hogy felvillanásszerűen megtalálja az egyetlen lehetőséget (sokszor milyen hihetetlenül egyszerű!), amellyel ellenfelét megtéveszti, vagy téves lépésre szorítja.

A whistjáték már régtől híres arról, hogy mennyire kifejleszti a számító képességet – és sok ragyogó eszű emberről jegyezte fel a fáma, hogy boldog szenvedéllyel hódolt és hódol a whist látszólag megmagyarázhatatlan élvezetének, míg a sakkot léhának tartja, és kerüli. De kétségkívül nincs is más játék, amely annyira próbára teszi a játékos elemző képességét. A földkerekség legjobb sakkozója alig valamivel jobb a kiváló sakkozónál – de aki a whistben kiváló, az bizonyára kitűnik minden vállalkozásban, és sikert is ér el mindenütt, ahol csak ész ütközik ésszel. Kiváló! – ha ezt mondom, azt értem rajta, aki a tökéletesség biztonsága mellett tisztában van a játék minden fogásával, amellyel megengedett előnyökre csak szert tehet. Oly sokféle s oly bonyolult ilyen fogás van, s ezek gyakran a gondolkozás olyan zugaiban húzódnak meg, hogy a köznapi értelem talán fel sem éri őket. Feszülten figyelni annyi, mint tisztán és pontosan emlékezni! Eddig a pontig a figyelmes sakkjátékos a whistben is derekasan megállja a helyét, különösen, ha Hoyle szabályai szerint játszik, amelyek (mert a játék gépies módját adják meg) mindenki számára megfelelőek és érthetőek. Ezek alapján azokat a whistezőket, akiknek meglehetős emlékezőtehetségük van és “a könyv” szerint játszanak, általában tökéletes játékosnak tartják. De van, ami túllépi a közismert és betanulható szabályokat, és itt mutatkozik meg, hogy ki a legény a gáton, ki az igazi analitikus játékos! Hallgat, gyűjti a megfigyeléseket, következtet. Meglehet, hogy ezt teszi ellenfele is. S a szerzett tudás terjedelmének különbsége nem annyira a következtetés helyes voltában, mint inkább a megfigyelés minőségében rejlik. Azt kell tudni, hogy mit figyeljen meg az ember. Játékosunk nem állít maga elé korlátot, s bár a játék a cél, nem hagy figyelmem kívül egyetlen következtetést sem, amely a játékon kívülről származik. Megfigyeli a partnere arcát, és gondosan összehasonlítja ellenfelei arcjátékával. Mérlegeli, hogyan tartják kézben a kártyát, hogy számolgatja pillantásuk a trükköket és honnőröket. Amint a játék kibontakozik, megjegyzi az arcok valamennyi rezdülését, és tőkét kovácsol a nyugalom, meglepetés, győzelem vagy bosszúság kifejezéseiből. Abból, hogy az ellenfél mint visz haza egy ütést, megítéli, hogy üt-e még. A cselből kihívott lapot felismeri arról, milyen arckifejezéssel csapták az asztalra. Közönyös vagy elejtett szó; egy véletlenül elhullajtott vagy megfordított kártya s az azt kísérő aggodalmaskodó vagy gondtalan pillantás; a trükkök számolgatása, elrendezése; habozás, kapzsi mozdulat, nyugtalanság – látszólag “intuitív” érzékelése számára mind-mind a való helyzetről árulkodik. Az első két-három hívás után tisztában van vele, ki mit tart a kezében, s olyan halálos biztonsággal hívja ki lapjait, mintha a többiek mind kiterített lappal játszanának.

Az elemző készséget ne tévesszük össze a találékonysággal, mert míg az analitikus elme szükségképpen találékony, sok találékony ember gyakran képtelen az elemzésre. A szerkesztő vagy kombináló készség – amelyben a találékonyság rendszerint megnyilatkozik, de amelynek a frenológusok szerint (azt hiszem, hogy ez a megállapításuk téves) az agyban, mint minden ősi képességnek, külön központja van – igen gyakran félkegyelműséggel határos embereken ütközik ki, amint ahogy ez lelki jelenségekkel foglalkozó íróknak már gyakran fel is tűnt. A találékonyság és az analitikai képesség közt nagyobb a különbség, mint a köznapi értelemben vett képzelet és a tulajdonképpeni képzelőerő között, pedig jellegzetes tulajdonságaiban milyen hasonló a kettő! Annyi tény, és ezt megállapíthatjuk, hogy a találékony embernek mindig van fantáziája, és a valódi képzelőerő mindig analitikus.

Ennek a rövid fejtegetésnek szolgáljon mintegy magyarázatául az alábbi történet.

Az 18.. év tavaszát és nyarának egy részét Párizsban töltöttem el. Ott megismerkedtem Monsieur C. Auguste Dupinnel. Igen kiváló, sőt nagy hírű család gyermeke volt ez a fiatalember, de különböző sorscsapások olyan nyomorúságba döntötték, hogy feladta a harcot, visszavonult a társadalmi élettől, és meg sem kísérelte elveszett vagyonát visszaszerezni. Hitelezői jóvoltából maradt egy kis pénzecskéje hajdani örökségéből, és ennek szűkös kamatából a legaprólékosabb beosztással eléldegélt. Lemondott minden felesleges kiadásról – csak egyetlen fényűzést engedett meg magának. Rajongott a könyvekért, és ezt a szenvedélyét Párizsban könnyen kielégíthette.

A Montmartre utca egy homályos könyvesboltjában ismerkedtünk meg; a véletlen, hogy mindketten ugyanazt a ritka és fontos művet kerestük, közeli kapcsolatot teremtett közöttünk. Újra meg újra találkoztunk. Nagyon érdekelt családja rövid története, amelyet a franciákra, ha önmagukról beszélhetnek, oly jellemző nyíltsággal mesélt el nekem. Elámultam, hogy mit és mennyit olvasott – de különösképpen képzelőerejének vad láza és élénk frissessége hatott rám. Minthogy akkoriban meghatározott célú kutatást folytattam Párizsban, úgy véltem, hogy az ilyen ember társasága számomra fölbecsülhetetlen kincset jelent. Ezt nem is titkoltam előtte. A vége az lett, hogy arra az időre, amelyet Párizsban szándékoztam eltölteni, összeköltözködtünk, és mert anyagiak dolgában valamivel jobban álltam, mint ő, beleegyezett, hogy én béreljek és rendezzek be egy lakást, amely megfelel mindkettőnk furcsán mélabús kedélyének. Találtam is egy időrágta, fura házikót, amely régóta lakatlan volt, bizonyos babonás hírverés következtében, amelyet mi nem firtattunk. A roskatag lak a Faubourg St. Germain egy félreeső, elhagyatott részén állott.

Ha a világ tudta volna, milyen életet folytatunk az elhagyott házban, bizonyosan azt mondja rólunk, hogy őrültek vagyunk – ha mindjárt ártalmatlan őrültek is. Magányunk tökéletes volt. Látogatót nem engedtünk be. Remeteségünk helyét még ismerőseim előtt is gondosan eltitkoltam. Dupin pedig már esztendők óta nem ismert senkit, és őt sem ismerte senki Párizsban. Csak magunknak éltünk.

Barátomnak volt még egy bogara (mi másnak is nevezhetném?): magáért az éjszakáért szerelmes volt az éjszakába; és mint a többi különcségét, a legnagyobb lelki nyugalommal, minden meggondolás nélkül követtem ezt a fantasztikus szeszélyét is. Az éjsötét istenség nem részesíthetett kegyeiben egész nap, de mi magunk köré varázsoltuk jelenlétét. A hajnal első sugarainál már bezártuk ódon házunk nehéz ablaktábláit: meggyújtottunk egypár erősen beillatosított viaszgyertyát, melyekből kísérteties, halavány fény áradt. Így álomba ringattuk lelkünket – olvastunk, írtunk, társalogtunk, amíg csak az estharang szava nem figyelmeztetett, hogy leszállt a valódi éj. Kart karba öltve rögtön az utcára siettünk, tovább folytattuk nappal megkezdett vitáinkat, vagy pedig minden cél és értelem nélkül kóboroltunk késő éjszakáig, hogy a népes város vad fény- és árnyékzuhatagában megtaláljuk azt a végtelen szellemi izgalmat, amelyet csak a nyugodt megfigyelés kelthet.

Így kóborolva, önkéntelenül is hányszor kellett tudomásul vennem és megcsodálnom (bár ismerve gazdag szellemét, nem volt számomra váratlan) Dupin ritka analitikai tehetségét! Ő maga sem tagadta, milyen örömet szerez neki ez a játék, és milyen nagy kedvét leli, ha nem is éppen kiteregetésében, de gyakorlásában. Halk, visszafojtott nevetéssel dicsekedett, hogy a legtöbb ember úgy tűnik fel neki, mintha ablakot hordana a mellén – és ezt az állítását meglepő és közvetlen tényekkel nemegyszer rajtam bizonyította be. Viselkedése ilyenkor hűvös és teljesen személytelen volt, szeme üres, máskor oly árnyalt tenor hangja fülsértően magas, és ezt csak állításainak meggyőző tisztasága és szabatossága enyhítette. Ha ebben a hangulatában láttam, el-elgondolkoztam a “kettéhasadt lélek” régi elméletén, és azzal szórakoztam, hogy Dupint két embernek képzeltem el: egy alkotónak és egy elemzőnek.

De mindazok után, amiket itt elmondtam, nehogy azt higgyék, hogy holmi rejtélyt akarok boncolgatni vagy regényes történetet akarok írni. Amit francia barátomról elmondok, nem más, mint egy feszült vagy talán beteg szellem megnyilvánulása. De jobb lesz, ha magyarázat helyett példával jellemzem akkori észjárását és megjegyzéseit.

A Palais Royal szomszédságában meghúzódó egyik hosszú és piszkos utcában bandukoltunk egy éjszaka. Mindegyikünk annyira elmélyedt gondolataiba, hogy legalább tizenöt percig egy szót sem szóltunk. De egyszerre csak Dupin azt mondja:

– Az igaz, hogy nagyon kicsi a fickó, és jobban illenék a Théâtre des Variétés-be.

– Ehhez kétség sem fér! – válaszoltam rá önkéntelenül, és az első pillanatban észre sem vettem (annyira elmerültem önmagamban), hogy Dupin megjegyzése milyen rendkívüli módon vágott egybe gondolataimmal. De észbe kaptam, és mélységesen elcsodálkoztam.

– Dupin – mondtam komoly hangon -, ez meghaladja értelmemet. Nem röstellem kijelenteni, hogy roppantul meg vagyok lepve, és alig hiszek a fülemnek. Hogy lehet, hogy úgy beleláttál gondolataimba? Hogy tudhattad…?

Itt egy kis szünetet tartottam, mert kíváncsi voltam, hogy valóban tudja-e, mit akartam mondani.

– … hogy Chantillyről van szó – de mért tartasz szünetet? Arra gondoltál, hogy kis termete alkalmatlanná teszi arra, hogy tragédiában lépjen fel.

Pontosan erre. Chantilly valaha foltozó varga volt a rue St. Denis-ben, de magával ragadta a színpad őrülete, és próbaképpen fel is lépett Crébillon tragédiájának, a Xerxes-nek címszerepében. Köztudomás szerint csúfosan megbukott.

– Az isten szerelmére! – kiáltottam fel. – Áruld el módszeredet, ha ugyan van valamilyen módszer erre, amellyel képes voltál lelkem mélyébe látni?!

Valójában még sokkal jobban meghökkentem, mint amennyire mutattam.

– A gyümölcsárus – felelte barátom – adta meg az utolsó lökést, hogy azt a következtetést vond le: a varga nem elég magas Xerxes és más ilyesféle szerepekre.

– A gyümölcsárus? Hogy értsem? Semmiféle gyümölcsárust nem ismerek!

– Dehogynem! Nincs egy negyedórája sem, hogy neked szaladt, amikor az utcába befordultunk.

És most eszembe jutott, hogy csakugyan nekem jött egy gyümölcsös ember, fején nagy kosár almával, és majdnem fellökött, amikor a rue C.-ről ebbe a sikátorba befordultunk – de mi köze ennek Chantillyhez?… Sehogy sem értettem.

Pedig Dupin szavaiban nem volt semmi szemfényvesztés.

– Megmagyarázom – szólt -, hogy világosan megértsd. Nyomon követjük visszafelé gondolataid sorát, attól a pillanattól, amelyben kiejtettem Chantilly nevét, egészen addig, amikor összeütköztél a gyümölcsös emberrel. A lánc fontosabb szemei: Chantilly, Orion, dr. Nichols, Epikurosz, a stereotomia, utcakövek, a gyümölcsárus.

Kevés olyan ember van, aki ne kísérelte volna meg néhanapján, hogy visszafordítsa gondolatai menetét, és így vizsgálja meg, hogyan jutott bizonyos következtetésekre. Ez mulatságos és gyakran igen érdekes játék; és aki először kíséreli meg, elcsodálkozik, hogy milyen határtalan a távolság és milyen laza az összefüggés a kiindulási és a megérkezési pont között. Mekkora volt hát ámulatom, midőn hallottam barátom szavait, s el kellett ismernem, hogy igazat beszél! Ő tovább folytatta:

– Ha jól emlékszem, éppen lovakról beszélgettünk, mielőtt elhagytuk a rue C.-t. Ez volt az utolsó közös témánk. Befordultunk ebbe az utcába, és egy gyümölcsárus, fején jókora kosárral, amint elsietett mellettünk, nekilökött egy kupac utcakőnek, amelyet járdajavításra készítettek oda. Az egyik kövön megbicsaklott a bokád, arcodon bosszús, kicsit fájdalmas érzés kifejezésével megfordultál, a kőre néztél, néhány szót mormogtál magadban, azután némán továbbmentél. Ne hidd, hogy különösképpen ügyeltem volna rád, de az utóbbi időben a megfigyelés életszükségletemmé vált.

Szemedet a földre szegezted – haragos arccal nézted a járdán levő lyukakat és gödröket (ebből arra következtettem, hogy még mindig a kövekre gondolsz), amíg el nem érkeztünk a Lamartine közhöz, amelyen most próbálják ki az újfajta, összeragasztott fakockákból álló útburkolatot. Itt földerült a tekinteted, és ajkadról, ha mindjárt mormolva is – de mégis tisztán érthetően – ez a szó hallatszott: stereotomia! Ezt az útburkolási módszert hívják elég nagyképűen így. Ismerve téged, tudtam, hogy a stereotomiáról az atomokra ugrik gondolatod, s így Epikurosz elméletére, amelyről nemrég annyit beszélgettünk. Beszélgetésünk kapcsán – emlékezz csak vissza – én azt mondtam, milyen furcsa dolog, ha nem is említi senki, hogy a nagy görög bizonytalan tapogatózásait mennyire igazolta napjainkban a ködfolt-kozmogónia. Ha mindez eszedbe jutott, lehetetlen volt, hogy ne jusson eszedbe az Orion csillag nagy ködfoltja, és biztosra vettem, hogy felnéztél az égre. Így is történt. Ebből azt láttam, hogy minden pontban helyesen következtettem. Emlékszel még, abban az éles kirohanásban, amely a Musée tegnapi számában jelent meg Chantilly ellen, a szatíra írója néhány kellemetlen célzás után a “foltozó vargára”, aki a papucsot felcserélte a kothurnusz-szal, egy latin sort idézett, amelyet mi is sokszor citálunk. Ez a sor: Perdidit antiquum litera prima sonum. (Az eredeti betű is elvesztette már ősi hangzását.)

Említettem már, hogy ez a sor Orionra vonatkozik, ezt régebben Urionnak írták, és biztosra vettem, hogy nem felejtetted el, mert néhány tréfás megjegyzést is fűztem hozzá. Most már majdnem természetes volt, hogy gondolatod Orionról Chantillyre ugrik. Hogy valóban ez történt, azt az ajkadon elsuhanó mosoly árulta el. Szegény foltozó varga csúfos bukása jutott eszedbe. Eddig görnyedten mentél, most láttam, hogy kihúzod magad, s erről arra következtettem, hogy Chantilly apró termetére gondolsz. Ekkor zavartam meg gondolataidat, és mondtam, hogy: “Az igaz, hogy nagyon kicsi a fickó, és jobban illenék a Théâtre des Variétés-be.”

Nem sokkal ez után az eset után a Gazette des Tribunaux egyik esti kiadásában a következő cikk keltette fel figyelmünket:

RENDKÍVÜLI KETTŐS GYILKOSSÁG!

“Ma, hajnali három órakor, a Quartier St. Roch lakóit álmukból rettenetes ordítozás zaja verte fel. A rémes hangok a Morgue utca egy négyemeletes házának legfelső emeletéről hallatszottak. A házban tudvalevően csak madame L’Espanaye és leánya, Mademoiselle Camilla L’Espanaye lakik. A szomszédok közül nyolcan-tízen két zsandár kíséretében rögtön fel akartak sietni az emeletre, de a kapu el volt reteszelve, és csak miután feszítővassal kinyitották, sikerült némi késedelemmel a házba behatolni. Időközben az ordítozás és sikoltozás megszűnt, de amikor a társaság az első emeletre ért, két vagy több nyers, veszekedő hang hallatszott újra, alighanem a ház legfelső emeltéről. A második emeletre érve ez a zaj is megszűnt, és a felsiető embereket teljes némaság fogadta. A kis csoport szétoszlott, és szobáról szobára sietve keresték, hogy mi történt. Így érkeztek a negyedik emelet egy nagy hátsó szobájához, amelynek ajtaja belülről kulccsal volt bezárva, és ezért fel kellett törni. A szemük elé táruló látvány minden jelenlevőt megdöbbenéssel és rémülettel töltött el.

A szobában borzasztó rendetlenség, a bútorok összetörve, szétdobálva. Az ágyból az ágynemű a földre szórva, a szoba közepén hevert; egy széken pedig véres borotvát találtak. A kandallóhoz két-három, vérrel átitatott, hosszú ősz hajtincs tapadt, amelyeket nyilván gyökerestől téptek ki. A padlón szétdobálva négy Napóleon-arany, egy topáz fülbevaló, három nagy ezüst kanál, három kisebb kanál pakfonból, és két zacskó, amelyben majdnem négyezer arany frank volt. A sarokban álló íróasztal fiókjai kiráncigálva és szemmel láthatóan kifosztva, bár még sok holmi maradt bennük. Az ágynemű (és nem az ágy) alatt egy kis vasládikára bukkantak, a kulcs a zárban, a ládika nyitva, de csak néhány régi levelet és más jelentéktelen írást találtak benne.

Madame L’Espanaye-nek sehol semmi nyoma nem volt, de a kandalló tűzlapján szokatlanul sok volt a korom. Ez gyanússá vált, és arra indította a kutatókat, hogy közelebbről megvizsgálják a kéményt. Rettenetes leletre bukkantak! A lány holttestét úgy kellett kicibálni, mert fejjel lefelé jó magasra begyömöszölték a kandalló szűk kéményébe. A hulla még egészen meleg volt. A vizsgálat során igen sok horzsolást találtak rajta, amit nyilván az okozott, hogy erőszakkal szorították be a kéménybe, és erőszakkal húzták ki onnan. Az áldozat arcán több mélyebb karmolás volt, nyakán, a torok táján, sötét foltok és körmök bemélyedt nyoma, ami arra vallott, hogy a lányt megfojtották.

Az egész házat alaposan átkutatták, de sehol másutt nem találtak semmit, csak mikor a ház mögötti szűk, kikövezett udvarba értek, bukkantak rá Madame L’Espanaye holttestére. Teljesen átvágott nyakkal, vértócsában feküdt a kövezeten; mikor a testet fel akarták emelni, a fej egyszerűen levált róla. A test, akárcsak a fej, annyira össze volt zúzva és nyomorítva, hogy szinte elvesztette minden emberi formáját.

Értesülésünk szerint a szörnyű rejtély megfejtésére mind ez ideig semmi nyomot nem találtak.”

Másnap az újság a következőket írta:

A MORGUE UTCAI TRAGÉDIA

“A Morgue utcai rendkívüli és szörnyű esettel kapcsolatban igen sok embert hallgattak ki, de a titok megoldásához egy lépéssel sem jutottak közelebb. Az alábbiakban ismertetjük az összes fontosabb tanúvallomást:

Pauline Dubourg, mosónő, kijelenti, hogy három éve ismeri mind a két áldozatot. Ennyi ideje mos rájuk. Az öreg hölgy és leánya békésen éltek, nagyon szerették egymást. Kitűnően fizettek. Életmódjukról, megélhetésükről bővebbet mondani nem tud. Az hiszi, hogy Madame L. jövendőmondással foglalkozott. Azt beszélik róla, hogy megtakarított pénze van. A házban sosem találkozott idegennel, akárhányszor járt ott a fehérneműért. Annyi bizonyos, hogy szolgálót nem tartottak. A negyedik emelet kivételével sehol sem volt bútor a házban.

Pierre Moreau, trafikos, tanúsítja, hogy Madame L’Espanaye körülbelül négy év óta vevője. Kisebb mennyiségben dohányt és tubákot vásárolt nála. Tanú ott született a ház szomszédságában, és mindig is ott élt. A meggyilkolt asszony és leánya több mint hat éve lakott a házban, ahol holttestüket megtalálták. Előttük egy ékszerész lakott ott, aki az emeleti szobákat különböző személyeknek adta ki. A ház Madame L. tulajdona volt. Megelégelte bérlőjének visszaéléseit, és maga hurcolkodott a házba, az üresen maradt lakásokat senkinek sem adta ki. Az öreg úriasszony különben gyermekes természet volt. Tanú a hat év alatt alig ötször-hatszor látta a hölgy leányát. Rendkívül visszavonult életet éltek – híre járt, hogy van pénzük. A szomszédok azt rebesgették, hogy Madame L. jósolni is szokott – ő nem hiszi. Sohasem látta, hogy az öreg hölgyön és leányán kívül bárki is járt volna a házba, legfeljebb olykor-olykor egy-egy kihordó és nyolc-tíz esetben az orvos.

Több más tanú, szomszéd is hasonló értelemben nyilatkozott. Senki nem tudott olyan emberről, aki a ház gyakori vendége lett volna. Nem tudják, hogy Madame L.-nak és lányának van-e élő hozzátartozója. Az utcai ablakok fatáblái ritkán voltak nyitva, a hátsó ablakok mindig be voltak zárva, a negyedik emeleti nagy hátsó szobáénak kivételével. A ház jó karban van, nem nagyon régi.

Isidore Muset, zsandár, azt vallja, hogy hajnali három óra felé hívták a házhoz. A kapunál húsz vagy harminc ember szorgoskodott, hogy bemehessen. A kaput végül szuronnyal és nem feszítővassal nyitotta ki. Nem volt nehéz munka, mert szárnyas, kettős kapuról van szó, amely sem alul, sem felül nem volt bereteszelve. Míg a kaput kifeszítették, bentről állandó sikoltozás hallatszott, de ez egyszerre megszűnt. Halálos veszélyben forgó személy (vagy személyek) kiáltozása volt ez, hangos és elnyújtott, nem rövid és szapora. Amint tanú felsietett a lépcsőn, az első emeletre érve hangos és dühös kiáltozás, kétféle hang ütötte meg a fülét. Az egyik durva, a másik sokkal rikácsolóbb – különös, idegenszerű hang. A durva hangnak néhány szavát meg tudta érteni, franciául beszélt. Bizonyos benne, hogy nem volt női hang. Az átkozott és ördögbe szavakat tisztán hallotta. A rikácsoló hang idegen nyelven beszélt. Nem tudja határozottan, női vagy férfihang volt-e. Az értelmét nem tudta kivenni, de azt hiszi, hogy spanyolul beszélt az illető. A szoba és a holttestek állapotát a tanú ugyanúgy írta le, mint tegnapi cikkünk.

Henri Duval a szomszédban lakik. Ezüstműves. Az elsők között volt, akik a házba hatoltak. Általában megerősíti Muset vallomását. Amikor benyomultak a házba, bezárták maguk mögött a kaput, hogy kirekesszék a tömeget, amely odakint a kora hajnali óra ellenére is összeverődött. A rikácsoló hangról azt hiszi, hogy olasz volt. Hogy nem francia, az biztos. Azt nem tudja, hogy férfihang volt-e. Lehetett női hang is. Nem tud olaszul. A szavakat nem tudta megkülönböztetni, de a hangsúlyról és a kiejtésről biztosra veszi, hogy csak olasz lehetett. Ismerte Madame L.-t és leányát. Mindkettőjükkel gyakran beszélt. Azt biztosan tudja, hogy a rikácsoló hang nem volt egyik áldozat hangja sem.

Odenheimer, vendéglős. Önként jelentkezett. Nem tud franciául, tolmács útján hallgatták ki. Amszterdamban született. A sikoltozás idején ment el a ház előtt. A lárma néhány percig – talán tíz percig is – tartott. Elnyújtott, hangos kiáltások voltak – borzasztó, kétségbeejtő hangok. Ő is bent járt a házban. Ugyanazt vallja, mint az előbbiek, egyetlen pont kivételével. Biztos benne, hogy a rikácsoló, éles hang férfihang volt – francia férfié. Az egyes szavakat nem tudta megkülönböztetni. Gyorsan, egyenetlenül hangzottak, egyszerre a félelem és a harag hangjai. A hang érdes – nem annyira rikácsoló, mint inkább érdes volt. Semmi esetre sem rikácsoló. A durva hang azt ismételgette: átkozott, ördögbe, és egyszer: Istenem.

Jules Mignaud, bankár, a Mignaud & Fils (rue Deloraine) cég tagja. Idősb. Mignaud. Madame L’Espanaye-nak van némi vagyona. Nyolc évvel ezelőtt, tavasszal, folyószámlát nyittatott az ő bankjában. Gyakran helyezett letétbe kisebb összegeket. Nem vett ki sohasem pénzt, csak most, halála előtt három nappal, személyesen, négyezer frankot. Az összeget aranyban fizették ki, és egy bankalkalmazott kíséretében küldték haza.

Adolphe Le Bon, bankhivatalnok a Mignaud & Fils cégnél. Elmondja, hogy a kérdéses napon délben hazakísérte Madame L’Espanaye-t a két zacskó arannyal. Mikor az ajtót kinyitották, a kisasszony lépett ki rajta, és átvette tőle az egyik zacskót. A másikat az idősebb hölgy vette el. Tanú köszönt, és elment. Az utcán senkit sem látott, senkivel sem találkozott. Mellékutca, nagyon elhagyatott.

William Bird, szabó, szintén egyike azoknak, akik a házba hatoltak. Angol. Két éve lakik Párizsban. Az elsők között volt, akik a lépcsőn felértek. Hallotta a feleselő hangokat. A durva hang francia volt. Több szót megértett, de már nem emlékszik rájuk. Egészen biztosan hallotta a sacré és a mon Dieu szavakat. Olyan volt a zaj, mintha több ember veszekedett volna – dulakodás, taszigálás zaja. A rikácsoló hang nagyon hangos volt – sokkal hangosabb, mind a durva. Annyi bizonyos, hogy nem volt angol beszéd. Németnek hangzott. Lehet, hogy női hang volt. Nem ért németül.

A fent nevezett tanúk közül négyet újra kihallgattak, és mind a négyen azt vallották, hogy mikor felértek, annak a szobának ajtaja, amelyben Mademoiselle L. holttestét megtalálták, belülről be volt zárva. Odabenn néma csönd – sem nyögés, sem másféle zaj. Mikor felfeszítették az ajtót, a szobában semmit sem láttak. Az utcai és a hátsó szoba ablakai be voltak húzva és belülről gondosan elzárva. A két szoba közt levő ajtó be volt csukva, de nem volt bezárva. Az első szobából a folyosóra nyíló ajtó be volt zárva, a kulcs benne volt a zárban. A negyedik emeleten a folyosó végén van egy kis szoba, amelynek ajtaját félig nyitva találták. Ez a szoba az utcára néz. Amolyan lomtárféle lehetett, mert régi ágynemű, ládák és más ilyesmi volt benne összezsúfolva. Minden egyes darabot gondosan elmozdítottak és megvizsgáltak. Egyáltalán, nem volt egy talpalatnyi helye a háznak, amelyet a legnagyobb gonddal át ne kutattak volna. Minden kéményt kéménykotróseprűvel végigtisztítottak. A ház négyemeletes, padlásszobája is van. A tetőről csapóajtó nyílik, de láthatólag évek óta nem nyitották ki, be is volt szögezve. A tanúk vallomása arra az időre vonatkozólag, amely a veszekedő hangok észlelése és az ajtó feltörése között eltelt, nem egységes. Van, aki szerint három perc volt, másik szerint öt perc is lehetett. Az ajtót nehéz volt kinyitni.

Alfonozo Garcio, temetkezési vállalkozó. A Morgue utcában lakik. Spanyolországban született. Szintén bent járt a házban, de nem ment fel a lépcsőn. Ideges ember, és nem akarta magát izgalmaknak kitenni. Mégis hallotta a civakodó hangokat. A durva hang francia volt, az egyes szavakat nem értette. A rikácsoló beszéd angol volt – egészen bizonyos, hogy angol. Ő maga nem tud angolul, de a hangsúly és kiejtés angol volt.

Alberto Montani, cukrász. Egyike azoknak, aki elsőnek értek fel a lépcsőn. Hallotta a kérdéses hangokat. A durva hang franciául beszélt. Néhány szót meg is értett. A beszélő feltétlenül korholó hangon szólott. A rikácsoló beszédet nem értette meg. Gyorsan, hadarva, egyenetlenül hangzott. Azt hiszi, hogy orosz lehetett. Különben úgy vall, mint a többiek. Tanú olasz születésű, sohasem beszélt orosz emberrel.

Több tanút újra kihallgattak, és mindegyik azt vallotta, hogy a negyedik emelet valamennyi szobájának kéménye oly szűk, hogy azon ember nem fér át. Kéménykotróseprűn olyan henger alakú kefét értettek, amilyennel a kéményseprő tisztítja a kéményeket, a kéményben fel-le húzogatva. Semmiféle hátsó lejárat nincs, amelyen valaki elhagyhatta volna a házat, mialatt a tanúk felmentek a lépcsőn. Mademoiselle L’Espanaye teste olyan szorosan volt begyömöszölve a kéménybe, hogy négy-öt ember megfeszített, egyesült erejébe telt, hogy kihúzhassák.

Paul Dumas, orvos, azt mondja, napkeltekor hívták át, hogy megvizsgálja a holttesteket. Akkor már mind a kettő az ágy derékalján feküdt, abban a szobában, amelyben a lányt megtalálták. Mademoiselle L. teste zúzódásokkal és horzsolásokkal volt tele. Ez magától értetődő, ha meggondoljuk, milyen erővel gyömöszölték a kéménybe és húzták ki onnan. A torka körül volt legfőként elkínozva. Álla alatt mély karmolások éktelenkedtek, meg egy csomó ólmos, kékes folt – kétségtelenül fojtogató ujjak nyomai. Az arc szörnyen elszíneződött, a szemgolyók kidülledtek üregükből. A nyelv részben át volt harapva. Gyomortájon hatalmas zúzódást talált, valószínűleg egy térd erőteljes nyomását. Az orvos véleménye szerint Mademoiselle L’Espanaye-t egy vagy több ismeretlen tettes fojtotta meg. Az anya holtteste szörnyen össze volt zúzva. A jobb láb és kar csontjai szinte kivétel nélkül el voltak törve. A bal szárcsont szilánkokra zúzódott, ugyanígy valamennyi bal oldali borda is. Az egész test rettenetesen összevissz zúzódott. Szinte elváltozott. Nem lehet megállapítani, hogy a sérüléseket mivel okozták. Egyaránt lehetett nehéz dorong vagy vasrúd, vagy súlyos szék, vagy bármilyen más nehéz, nagy tompa fegyver valami roppant erős ember kezében. Annyi bizonyos, hogy asszonyi erő ilyen ütésekre semmiféle fegyverrel nem képes. Madame L. feje, mikor a tanú látta, teljesen levált törzséről, és a felismerhetetlenségig össze volt roncsolva. Torkát láthatólag valamilyen rendkívül éles eszköz – lehetséges, hogy borotva metszete el.

Alexandre Etienne sebészt Dumas orvossal együtt hívták a holttestekhez. Ugyanazt mondja, amit az orvos, és csatlakozik szakvéleményéhez.

Kihallgattak még más tanúkat is, de más fontos vallomás nem hangzott el. Ilyen rejtélyes és minden részletében meglepő gyilkosság – ha ugyan egyáltalán gyilkosságról lehet szó – Párizsban még sohasem történt. A rendőrség teljesen tehetetlen – ami ilyen természetű eseteknél elég szokatlan jelenség. A titok nyitjának még csak árnyékát sem látjuk.”

Az újság esti kiadása arról az izgalomról számolt be, amely a Quartier St. Roch-t magával ragadja. A házat újra és újra átkutatták, minden tanúvallomást a leggondosabban fontolóra vettek, a tanúkat keresztkérdések alá vetették, de minden fáradság és nyomozás hiábavalónak bizonyult. A legújabb hír szerint Adolphe Le Bont, a banktisztviselőt letartóztatták és bebörtönözték – bár az ismertetett tényálláson túl semmi terhelő bizonyíték nem merült fel ellene.

Úgy látszik, Dupint rendkívül érdekelte az ügy valamennyi mozzanata – legalábbis viselkedéséből erre következtettem, mert ő maga nem nyilatkozott, és nem kísérte megjegyzésekkel az esetet. Csak miután Le Bon elfogatását is közölte az újság, kérdezte meg tőlem, hogy mi a véleményem a kettős gyilkosságról.

Én is csak azt mondhattam neki, amit minden párizsi, hogy megoldhatatlan titokkal állunk szemközt. Nem látom, hogyan juthatnánk a gyilkos nyomára.

– Erről nem szabad véleményt alkotnunk – felelte Dupin -, amíg a vizsgálat ilyen mederben folyik. A párizsi rendőrség, amelyet annyit dicsőítenek éleslátásáért, ravasz, de semmi több. Nincs az eljárásában rendszer, csak azt teszi, amire a pillanat ösztönzi. Hatalmas csinnadrattával intézkedik, de intézkedései gyakran annyira nincsenek összhangban az esettel, hogy az engem egyenesen Monsieur Jourdainre emlékeztet Az úrhatnám polgár-ból, aki pongyoláját kéri, hogy jobban hallja a zenét. Igaz, sokszor meglepő eredményeket ér el rendőrségünk, de ez többnyire ernyedetlen szorgalmának és buzgóságának a jutalma. Ha ez a két tulajdonság nem elegendő, akkor a gépezet csődöt mond. Vidocq például jó szimatú és kitartó rendőr volt, de mert gondolkodása nem volt iskolázott, akármilyen odaadással kutatott is, újra meg újra hamis nyomra tévedt. Túlságosan közelről nézte a dolgokat, és ez megzavarta látását. Lehet, hogy egy-két részletet rendkívül tisztán látott, de az egészet éppen ezért szem elől tévesztette Ez gyakran megesik azzal, aki nagyon is mélyre néz. Az igazság nincs mindig a kút fenekén. Sőt, ami a fontos dolgokat illeti, én azt vallom, hogy mindig a felszínen lebegnek. A mélység ugyan lent van a völgyben, de a hegycsúcsról pillanthatjuk meg. Az ilyesfajta tévedések mikéntjét és forrását legjobban egy példa világíthatja meg: az égitestek látása. Ha úgy pillantunk rá egy csillagra, a szemünk sarkából, hogy sugara recehártyánk külső részét érje (amely érzékenyebb a gyenge fénnyel szemben, mint a belső), akkor a szóban forgó égitestet teljes fényében látjuk, ragyogóbbnak, mint amikor teljesen feléje fordulunk, és merőn, hosszan nézzük. Csillogása annyira és olyan arányban homályosul el, amennyire és amilyen erővel tekintetünket reá szegezzük. Így szélesebb kévében hull ugyan szemünkbe sugara, de a kép az előbb érzékelhetőbb volt. A szükségtelen elmélyedés megzavarja és gyengíti gondolatainkat, még maga a Vénusz is eltűnik az égboltról, ha túl sokáig, túl merőn és aprólékosan figyeljük.

Visszatekintve a gyilkosságra, vizsgáljuk meg előbb mi magunk a tényeket, mielőtt véleményt formálnánk róluk. Szórakoztató nyomozás lesz. (Furcsának találtam ezt a megállapítást, de szó nélkül vettem tudomásul.) Különben is Le Bonnak egy szolgálatáért hálával tartozom, és most fizetni akarok. Elmegyünk és megnézzük magunk is a tett színhelyét. G. rendőrfőnököt ismerem, és azt hiszem, minden különösebb nehézség nélkül megkapom a szükséges engedélyt.

Így is történt, és máris a Morgue utcába indultunk. Nyomorult sikátor, amely a rue Richelieu-ből a rue St. Roch-ba torkollik. Nagyon messze van a lakásunktól, úgyhogy csak a késő délutáni órákban értünk oda. A házat könnyen megtaláltuk, mert a túlsó járdáról egy csomó ember bámulta céltalan kíváncsisággal a behajtott zsalugátereket. Közönséges párizsi ház volt, kapualja egyik oldalán tolóablakos kis fülkével, a házmester odújával. Mielőtt bementünk volna, bekanyarodtunk egy szomszédos utcácskába, majd befordultunk, és így a ház mögé értünk. Dupin ritka, szinte kínos gonddal figyelte nemcsak a házat, hanem az egész környéket, aminek, őszintén szólva, nem sok célját láttam.

Azután visszatértünk a ház elé. Becsengettünk, felmutattuk írásainkat, és az őr bebocsátott. Felmentünk a lépcsőn, egyenesen abba a szobába, amelyben Mademoiselle L’Espanaye-t megtalálták, és ahol még ott feküdt a két áldozat. A szobában, amint ez már ilyenkor szokás, mindent a helyén hagytak. Nem láttam semmi mást, csak azt, amit a Gazette des Tribunaux-ban olvastam. Dupin mindent aprólékosan megvizsgált – a két holttestet is. Benéztünk a többi szobába, lementünk az udvarra – persze, mindenüvé elkísért egy zsandár. Késő estig vizsgálódtunk, és miután elhagytuk a házat, Dupin útközben egy pillanatra benézett az egyik újság kiadóhivatalába.

Már szóltam barátom szeszélyeiről, és hogy tiszteletben tartottam. Most azzal szórakozott, hogy másnap délig a gyilkosságról egy szót sem szólt, majd váratlanul megkérdezte tőlem, hogy a tett színhelyén nem tűnt-e fel nekem valami különös.

A “különös” szót olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy nem tudom, miért, megborzongtam.

– A Gazette nem hangsúlyozta eléggé a gyilkosság szokatlanul borzalmas voltát. De talán ne is törődjünk a hírlap szokványos véleményével. A jelek szerint ezt a rejtélyt pontosan azért tartják megoldhatatlannak, aminek a valóságban meg kéne könnyítenie megoldását: hogy minden részlet annyira túlzott. A rendőrséget megzavarja, hogy nem talál semmi indítóokot, nem is magára a gyilkosságra, hanem hallatlanul kegyetlen voltára. Az is megfoghatatlan (a rendőrség szemében), hogy bár a tanúvallomások szerint a meggyilkolt Mademoiselle L’Espanaye szobájából ingerült és izgatott hangok párbeszéde hallatszott, a szobát mégis üresen találták, és a benyomuló sokaság a lépcsőn felmenet senkivel sem találkozott. A szobában levő vad rendetlenség, a kéménybe fejjel lefelé begyömöszölt hulla, az öregasszony félelmetesen összetört holtteste, azok a jelenségek, amelyeket az imént említettem, és ezenkívül sok minden, amit fölösleges most felsorolnom, megbénította a rendőrség nyomozó tehetségét, és tévútra vezette annyiszor megdicsért éleslátását. A rendőrség abba az általános és közönséges hibába esett, hogy a szokatlant összetévesztette a rejtelmessel, holott éppen a szokottól való eltérések fonalát követve találjuk meg az igazsághoz vezető utat. Az ilyen esetekben, mint amilyen ez is, nem azt kell kérdezni, hogy “mi történt”, hanem azt, hogy “mi történt, ami eddig sohasem történt meg”. Az a könnyedség, ahogy megtalálom, vagy már meg is találtam e rejtély megoldását, egyenes arányban áll megoldhatatlanságának a rendőrség által vélt mértékével.

Néma csodálkozással bámultam Dupinre.

– Most – folytatta szavait, és szobánk ajtajára nézett -, most ide várok valakit, aki ha nem is maga a gyilkos, és nem is okozója ennek a mészárlásnak, de bizonyos mértékben részese, ha az elkövetett bűn legförtelmesebb részében talán ártatlan is. Remélem, nem tévedek ebben a feltevésemben; mert éppen erre építettem az egész talány megoldását. Ide várom – minden pillanatban megjöhet -, ebbe a szobába. Megeshet, hogy nem jön, de valószínű, hogy igen. Ha eljön, itt kell tartanunk. Pisztolyunk van, kezelni tudjuk, ha a helyzet megkövetelné.

Átvettem a pisztolyt, nem is igen tudva, mit cselekszem, miközben hitetlenül hallgattam barátom szavait. Dupin folytatta, mintha magában beszélne. Már említettem, hogy ilyen hangulatban mennyire személytelen. Látszólag hozzám beszélt, de hangja, ha nem is volt hangos, mégis úgy csengett, mintha valaki távol lévőhöz szólna. Szeme üresen meredt a falra.

– A veszekedés, amely a szobából kihallatszott – mondta -, semmi esetre sem volt a két nő hangja; ezt valamennyi tanúvallomás hangsúlyozta. Ez fölment bennünket az alól a feltevés alól, hogy az öregasszony előbb meggyilkolta a lányát, azután öngyilkosságot követett el. Ezt a lehetőséget csak a rend kedvéért említem, hisz madame L’Espayane erejétől nem tellett volna ki, hogy lányát a kéménybe gyömöszölje, úgy, ahogy ott megtalálták. A testén talált zúzódások és sebek jellege is teljesen kizárja az öngyilkosságot. Gyilkosság történt, s a gyilkos biztosan harmadik személy volt. A lépcsőkre lehallatszó hangok ettől a harmadiktól eredtek. Nézzük most – ha nem is terjeszkedem ki a hangokra vonatkozólag az összes tanúvallomásokra -, hogy mi volt rendkívüli a tanúk kijelentéseiben. Nem vettél észre valami rendkívülit?

Azt feleltem erre, hogy a tanúk egybehangzóan azt vallották, hogy a durva hang francia volt, de arra vonatkozólag, hogy a rikácsoló, vagy mint az egyik kifejezte, “érdes” hang milyen nemzetiségű volt, mindegyikük véleménye eltért.

– Így vallottak a tanúk – felelte Dupin -, de nem ez volt a különös a vallomásokban. Úgy látszik, nem vettél észre semmi különöset, pedig volt valami egészen rendkívüli. A tanúk, mint te is mondtad, egybehangzóan és egyértelműen egyetértettek a durva hangra vonatkozólag. De ami a rikácsoló hangot illeti, az erről szóló vallomásokban nem az a különös, hogy ellentétesek, hanem az, hogy az olasz, az angol, a spanyol, a hollandus és a francia, mikor közelebbről meg akarja jelölni, mind azt vallja, hogy idegen hangja volt. Mindegyik bizonyos abban, hogy a hang nem honfitársáé, mindegyik más nyelvű beszédhez hasonlítja, nem a magáéhoz, hanem éppen ellenkezőleg. A francia azt mondja, hogy spanyolosan hangzott, és idézni is tudna néhány szót, ha véletlenül tudna spanyolul, a hollandus azt mondja, hogy franciául hangzott, de ő maga “nem tud franciául, tolmács útján hallgatták ki”, az angol azt hiszi, hogy német volt a hang, de “nem ért németül”, a spanyol “bizonyos benne”, hogy angol beszéd volt, de csak “a hangsúly és kiejtés” alapján, mert “ő maga nem tud angolul”, az olasz azt hiszi, hogy orosz beszéd volt, de “sohasem beszélt orosz emberrel”. Egy második francia azt állítja, és ebben különbözik az első franciától, hogy a hang egészen biztosan olasz volt, de mivel “nem tud olaszul” – ő is, akár a spanyol tanú, csak “a hangsúlyra és a kiejtésre” alapítja véleményét. Mindezt összefoglalva: milyen furcsa, szokatlan lehetett az a hang, melyről ennyi tanú ennyifélét állít! Öt nagy európai nyelvet beszélő ember mind másképpen hallotta! Persze, azt mondhatnád erre, lehetséges, hogy a hang egy ázsiai vagy afrikai ember ajkáról hangzott el. Párizsban ilyen ember nincs sok, de anélkül, hogy e lehetőséget tagadnám, néhány dologra fel kell hívnom a figyelmedet. Az egyik tanú azt mondta, hogy a hang inkább érdes, rekedtes volt, mint rikácsoló. Két másik szerint a titokzatos idegen hadarva, töredezve, egyenetlenül beszélte azt a nyelvet. Egyetlen tanú sem tudott szavakat vagy szavakhoz hasonló hangokat megkülönböztetni.

Nem tudom – folytatta Dupin -, hogy mit szólsz fejtegetésemhez, de nem habozom kijelenteni, hogy a durva és rikácsoló hangra vonatkozó tanúvallomások már magukban is olyan következtetést tesznek lehetővé, olyan gyanút keltenek, amely a rejtély ügyében folytatandó nyomozás irányát a továbbiakban megszabja. Azt mondtam most, hogy lehetővé tesznek bizonyos következtetést, de ez nem fejezi ki pontosan véleményemet. Az a véleményem, hogy ez a következtetés az egyetlen helytálló következtetés, és eredményeként óhatatlanul felmerül a gyanú. Hogy mi ez a gyanú, azt most még nem akarom elmondani. Csak arra akartam figyelmedet felhívni, hogy ez a gyanú a helyszínen végzett nyomozásomnak formát és határozott irányt szabott.

Képzeljük most magunkat újra a szobába, ahol a gyilkosságot elkövették. Mit keressünk ott először? Az utat és módot, ahogy a gyilkosok elmenekültek. Annyi bizonyos, hogy sem te sem én nem hiszünk természetfeletti erőkben. Madame és Mademoiselle L’Espanaye-t nem szellemek gyilkolták meg. Akik végrehajtották a tettet, hogy így fejezzem ki magam, “anyagi lények” voltak, és menekülésük is csak “anyagi” lehetett. De hogyan és merre? Ha helyes következtetést akarunk levonni, szerencsére egyetlen út marad előttünk nyitva, és ez az út el kell hogy vezessen bennünket a végkövetkeztetéshez. Vizsgáljuk meg tüzetesen a menekülés lehetőségeit, egyiket a másik után. Annyi bizonyos, hogy a gyilkosok, amikor a tanúk felsiettek a lépcsőn, abban vagy a közvetlenül mellette levő szobában voltak, amelyben Mademoiselle L’Espanaye holttestét megtalálták. Tehát csakis a két szoba egyikéből menekülhettek el. A rendőrség átfésülte a padlót, a mennyezetet, és végigkutatta minden irányban a falat. Titkos ajtó vagy más kijárat nem kerülhette volna el a figyelmüket. De én nem bíztam meg a rendőrök szemében, a magam szemével néztem a dolgok után. Titkos kijáratot én sem fedeztem fel. A szobák ajtaja, mely a folyosóra nyílik, belülről gondosan kulcsra volt zárva. De nézzük a kéményeket! Ezek, bár szélességük a kandalló fölött szabály szerint 8-10 láb, annyira összeszűkülnek, hogy egy jól megtermett macska sem férne át rajtuk.

Miután bebizonyítottuk, hogy a menekülés ezen a két úton teljesen lehetetlen, maradnak még az ablakok. A ház homlokzatán levő ablakokon át nem távozhattak, hiszen rögtön észrevette volna őket az utca bámészkodó népe. Így hát a hátsó szoba egyik ablakán kellett a gyilkosnak vagy gyilkosoknak elmenekülniük. Nos hát, miután elkerülhetetlenül ehhez a megoldáshoz értünk, nem szabad elvetnünk ezt csak azért, mert látszólag legyőzhetetlen akadályokkal állunk szemközt. Az egyetlen út, amely számunkra megmarad, annak bizonyítása, hogy ezek az akadályok csak látszólagosak, és nem legyőzhetetlenek.

A szobának két ablaka van. Az egyiket semmiféle bútor nem állja el, teljesen szabad. A másiknak alsó részét az elébe tolt ágy ormótlan fejrésze takarja el. Az első ablak belülről be volt zárva. Hiába igyekeztek többen is, hogy felhúzzák, nem sikerült. A bal oldali ablakkeretbe igen vastag szög volt mélyen beverve, a feje is alig látszott ki. A másik ablakba ugyanott hasonló szöget vertek, és itt is hiábavalónak bizonyult minden igyekezet, hogy az ablakot kinyissák. A rendőrség ennyivel be is érte – erre se menekülhetett senki! Fölöslegesnek tartották a szöget kihúzni és kinyitni az ablakokat.

Én valamivel gondosabban néztem utána a dolognak, mégpedig a mondott érvek alapján. Erre kellett távozniuk még akkor is, ha ez látszólag lehetetlen. Tudtam, hogy a valóságban ez a lehetetlenség nem bizonyulhat lehetetlennek.

Tovább következtettem, tehát – utólag. A gyilkosok feltétlenül a két ablak egyikén át menekültek. De ha ez így volt, akkor az ablakokat nem hozhatták rendbe belülről, nem zárhatták le, pedig a vizsgálat mindkettőt zárva találta. Ez olyan körülmény, amelyet tekintetbe véve, a rendőrség fölöslegesnek is tartotta, hogy ebben az irányban tovább kutasson. Az ablakok belülről zárva voltak. Így tehát maguktól kellett záródniok! Ebből a feltevésből nem engedhettem. A szabad ablakhoz léptem, némi erőlködés árán kihúztam a szöget, és fel akartam emelni a tolóablakot. Hiába, nem sikerült! Ezt így is gondoltam! Most már tudtam, hogy valahol egy rejtett rugónak kell lennie, és elképzelésem igazolódása meggyőzött alapfeltevésem helyességéről, bármilyen titokzatosnak látszanak is a szöggel kapcsolatos körülmények. Alapos és gondos vizsgálat után meg is találtam a rejtett rugót. Megnyomtam, és a felfedezéssel elégedetten lemondtam arról, hogy az ablakot is felhúzzam.

Helyére tettem a szöget, és figyelmesen megvizsgáltam. Ha valaki ezen az ablakon menekült volna el, kívülről leszoríthatta volna, és a rugó a helyére pattan – de a szöget lehetetlen lett volna újra visszatenni a helyére. Ez a megállapítás tiszta, világos volt, és szűkebb körre korlátozta vizsgálódásomat. A gyilkosok feltétlenül a másik ablakon szöktek meg. S mivel a két ablak feltehetően egyforma rugószerkezetre jár, az eltérésnek a szögek között, vagy legalább megerősítésük módja között kellett adódnia. Az ágy szalmazsákjára álltam, úgyhogy beláthattam az ágy fejével félig eltakart ablakmélyedésbe. Mélyen benyúltam, és rögtön rátaláltam a rugóra. Megnyomtam: ugyanolyan szerkezetű volt, mint a másik. Most a szöget vettem szemügyre. Vastag volt, mint a másik, és látszólag ugyanúgy is volt beverve – majdnem a fejéig.

Azt gondolhatnád, hogy erre megrökönyödtem; de ha ezt tennéd, teljesen félreértetted levezető módszeremet. Hogy sportnyelven szóljak, eddig nem volt egyetlen “hibapontom” sem. A nyomot egy pillanatra sem veszítettem el. A lánc egyetlen szeme sem lazult meg. A legvégső megoldásig követtem a titkot: és ez a megoldás a szög volt. Mondtam már, hogy a másik szöggel mind nagyságra, mind elhelyezésére nézve azonos volt, de maga ez a tény (akármilyen fontosnak is látszott) egyáltalában semmit nem nyomott a latban, mihelyt szembeállítottam azzal, hogy ennél a pontnál megszakadt a nyom.

“Itt valami nincs rendjén a szög körül” – mondtam magamban. És megfogva a fejét kihúztam; körülbelül egy negyedhüvelyknyit tartottam a kezemben belőle. A másik vége benn maradt a lyukban. A kezemben levő darab a törésnél rozsdás volt, tehát a törés régi lehetett, és valószínűleg kalapácsütés okozta; ez annál valószínűbbnek látszott, mert a szög feje majdnem egészen bemélyedt a fába. Gondosan betettem helyére a letört részt, a törés láthatatlanná vált, és senki se hitte volna, hogy ott egy törött szög rejtőzik. Megnyomtam a rugót, néhány hüvelyknyire felemeltem az ablakkeretet, vele együtt a szög feje is felemelkedett, de a tört rész nem ugrott ki a fából. Újra becsuktam az ablakot, és a szög ismét egésznek és hibátlannak látszott.

Tehát a rejtélyt ideáig kibogoztam. A gyilkos az ágy fejénél levő ablakon keresztül menekült el. Lehet, hogy távozása után az ablak önmagától csúszott vissza, ha ugyan nem szántszándékkal eresztették le kívülről, de annyi bizonyos, hogy a rugó zárta le s nem a szög, a rendőrség pedig, a rugó szerepét összetévesztve a szögével, minden további nyomozással felhagyott, mert feleslegesnek találta.

A következő kérdés az volt, hogy a gyilkos hogyan ereszkedhetett le az ablakból. Erre a kérdésre megtaláltam a feleletet, mikor veled körüljártam a házat. A szóban forgó ablaktól öt és fél lábnyira villámhárító húzódik. Erről a távolságról lehetetlennek látszik, hogy akárki is elérhesse az ablakot. De észrevettem, hogy a negyedik emelet ablaktáblái abból a különös fajtából valók, amelyeket a párizsi ácsok ferrades néven ismernek. Ma már ritkán alkalmazzák, de Lyon és Bordeaux öreg házain még gyakran láthatók. Közönséges ajtóhoz (nem szárnyas ajtóhoz) hasonlítanak, alsó felük kerti rács formájú, úgyhogy a kéz pompásan megkapaszkodhatik benne. A szóban forgó fatáblák körülbelül három és fél láb szélesek. Emlékszel rá, hogy mikor ott vizsgálódtunk a ház hátsó frontján, félig nyitva voltak, körülbelül derékszögben állottak a falnak. Lehetséges, hogy a rendőrség, mint jómagam is, megvizsgálta az épületnek ezt a részét, talán látta is a ferrades-ot, de nem ötlött szemébe nagy szélessége, vagy teljesen elkerülte a figyelmét, és nem tette vizsgálat tárgyává. Miután az volt a meggyőződése, hogy erre senki sem menekülhetett, nagyon felületesen nézte a dolgokat. De előttem rögtön világos volt, hogy a kérdéses ablaktábla teljesen kihajtva kétlábnyira megközelíti a villámhárítót. Világos tehát az is, hogy egy rendkívül ügyes, bátor ember az ablaktábla segítségével a villámhárítóról könnyen a szobába mászhatott. Feltéve, hogy az ablakszárny egészen ki volt csapva, a betörő két és fél láb távolságról erőteljesen belekapaszkodhatott az ablaktábla rácsos alsó részébe, így megkapaszkodva, és lábát a falnak feszítve, elrugaszkodott a villámhárítótól, és az ablaktábla becsukódott; s ha feltételezzük, hogy akkor az ablak éppen nyitva volt, máris a szobába lendíthette magát.

Még egyszer figyelmeztetlek, és jól jegyezd meg, hogy rendkívül ügyes és mozgékony valakiről beszélek, amikor azt bizonyítom, hogy igenis lehetséges ez a vakmerő és kockázatos bravúr. Azt akarom bebizonyítani, hogy a dolog megtörténhetett, és szeretném, ha megértenéd, hogy a rendkívülinél is rendkívülibb erő és majdnem természetfeletti ügyesség kellett a vállalkozás véghezviteléhez.

Jogászi nyelven szólva, nyilván azt mondanád most, hogy feltételezésem elfogadtatása érdekében okosabban tenném, ha inkább lebecsülném, mintsem hangsúlyoznám a rendkívüli testi ügyességet és emberfölötti rugalmasságot. Lehet, hogy ez beválik a jogászi gyakorlatban, de nem használható az ész elemző munkájában. Az én végcélom pusztán az igazság. Közvetlen célom pedig az, hogy szoros összefüggésbe hozzam benned az annyiszor hangsúlyozott “rendkívüli, szokatlan ügyességet” a “különös, rikácsoló (vagy érdes) hanggal”, azzal az egyenetlenül hangzó beszéddel, amelynek nemzetiségére vonatkozólag nem volt két egybehangzó vélemény, és amelynek kiejtésében egyetlen érthető szótagot sem lehetett felfedezni.

E szavakra agyamban hirtelen felbukkant valami bátortalan féle elképzelés arról, hogy voltaképpen mit is akar mondani Dupin. Mintha a megértés határáig jutottam volna, anélkül, hogy meg is értettem volna; ugyanúgy, ahogy az ember néha érzi, hogy majdnem visszaemlékezik valamire, és mégis képtelen visszaemlékezni. De barátom tovább folytatta:

– Látod, hogy a menekülés kérdését a behatolás kérdésére fordítottam. Kimenetből bemenet lett! Rá akartalak vezetni, hogy a kettő voltaképpen egy! De térjünk vissza a szoba belsejébe, nézzünk itt szét. Azt mondták, hogy a kiráncigált szekrényfiókokat kirabolták, bár sok tárgy szemmel láthatóan a helyén maradt. Ez a megállapítás teljesen képtelen. Puszta feltevés, semmi több, de ennek is oktalan. Honnan tudják, hogy azok a holmik, melyeket a fiókokban találtak, nem egyeztek meg a fiókok eredeti tartalmával? Madame L’Espanaye és lánya nagyon visszavonult életet élt, társaságot alig fogadott, ritkán hagyta el a házat: nemigen volt szükségük változatos ruhatárra. Azok a ruhák, amelyek “ott maradtak”, semmivel sem értéktelenebbek, mint amilyeneket e hölgyek rendszerint hordtak. Ha tolvaj járt a házban, miért nem vitte el a legértékesebbeket, miért nem vitte el valamennyit? S főleg: mért hagyott ott négyezer arany frankot, hogy helyette egy batyu fehérneművel terhelje meg magát? Mert az aranyat otthagyták! Monsieur Mignaud, a bankár, négyezer frankról beszélt. Ezt az összeget majdnem hiánytalanul megtalálták a padlón heverő zacskókban. Jól teszed tehát, ha kivered a fejedből azt a megtévesztő indítóokot, amelyhez a rendőrség ragaszkodik: hogy itt rablógyilkosság történt, hogy pénzért gyilkoltak! Csak mert néhány tanú azt vallotta, hogy a ház kapujában néhány nap előtt pénzt adtak át! Sok minden történik nap mint nap, ami tízszer jobban egybevág, mint az, hogy valakinek pénzt adnak át, és az illetőt három napon belül meggyilkolják – és ezeknek mégsem tulajdonítanak semmi jelentőséget. “Egybevágó események!” – gyakran ez az a nagy szikla, amely elállja azoknak a gondolkodóknak tiszta látását, akik nem nevelkedtek a valószínűségszámítás elméletén, azon az elméleten, amelynek az emberi kutatás legdicsőbb eredményeit és ezek legdicsőbb magyarázatait köszönhetjük. Az adott esetben: ha az arany eltűnt volna, akkor az a tény, hogy három nappal ezelőtt adták át, többet jelentett volna puszta “egybevágás”-nál. Úgy szerepelhetett volna, mint a gyilkosság indítóoka. De az adott esetben, ha feltesszük, hogy az arany volt a gaztett oka, azt is fel kell tételeznünk, hogy a tett elkövetője nem lehetett olyan habozó hülye, hogy otthagyja az aranyat, az “indítóok”-ot.

De mindazt szem előtt tartva, amire felhívtam figyelmedet – a különös hang, a rendkívüli ügyesség, és ennek a párját ritkítóan brutális gyilkosságnak meglepően hiányos indítóoka -, vessünk egy pillantást a mészárosmunkára.

A lányt megfojtották. Kézzel fojtották meg, és fejjel lefelé gyömöszölték a kandalló kéményébe. Közönséges gyilkosok nem folyamodnak ilyen módszerekhez. Nem így bánnak el áldozatukkal. Be kell látnod, hogy a módban, ahogy a holttestet a kéménybe gyömöszölték, van valami határtalanul szertelen, valami, amit nem hozhatunk összhangba az emberi gonoszságról való fogalmunkkal, még akkor sem, ha fel is tesszük, hogy a gyilkosok a legelvetemültebb alakok. És képzeld el, milyen rettenetes erőnek kellett annak lenni, amely képes volt annyira felnyomni a kéménybe a holttestet, hogy több ember egyesített erőfeszítésével lehetett csak lehúzni onnan.

És még sok másban is megmutatkozik ez a csodálatos, rendkívüli erő. A kandallóhoz néhány vastag, nagyon vastag ősz hajtincs tapadt. Gyökerestül szakították ki. Tisztában vagy azzal, milyen rettenetes erő kell ahhoz, hogy csak húsz vagy harminc szál hajat egy csomóban tépjünk ki a fejből? Te láttad ezeket a hajcsomókat… Csakúgy, mint én. A gyökerük (rémes látvány!) magával tépett húscafatokat a fejbőrrel együtt – rettenetes erő! Gondold meg, egyszerre, egy rántással legalább félmillió hajszálat kellett kiszakítania. Az öregasszony torka nemcsak hogy el volt metszve, hanem a fej egyszerűen elvált a törzstől – és mindez egy borotvavágással! Gondold meg, micsoda vad brutalitás kell ehhez! A Madame L’Espanaye testén levő sérülésekről nem beszélek… Monsieur Dumas és érdemes segítőtársa, Monsieur Etienne már elmondta, hogy valami tompa eszköz okozta ezeket – és ebben a két úrnak teljesen igaza van. A tompa tárgy kétségtelenül az udvar kövezete volt, amelyre az áldozatot ledobták az ágy fejénél levő ablakon át. De a rendőrség természetesen erre se gondolt, mint ahogy elkerülte figyelmét az ablaktábla széles volta is. A rendőrségnek elég volt az, hogy a szögekről tudott, és ezzel agyát is elzárta légmentesen attól a lehetőségtől, hogy az ablakokat valaha is kinyitották!

Most vegyük mindehhez, amit magad is láttál, hogy milyen furcsa összevisszaságban volt a szoba, és akkor egybefoglalhatjuk mindazt, amit eddig megállapítottunk: bámulatos ügyesség, emberfeletti erő, vad brutalitás, az indokolatlan mészárosmunka, a szörnyűségnek minden emberiességéből kivetkezett, szinte “groteszk” volta, a különböző nemzetiségű emberek előtt érthetetlen hangok, amelyekből a fül egyetlen szótagot sem tudott kivenni – kérdezem tőled, hogy mit gondolsz minderről, merre indul a képzeleted?

Hideg futott végig rajtam, mikor Dupin ezt kérdezte tőlem.

– Egy őrült… Őrült lehetett a gyilkos – feleltem -, egy dühöngő elmebeteg, aki valamelyik szomszédos elmegyógyintézetből szökött meg.

– Bizonyos szempontokból – felelte – egészen helytálló a gondolatod. De az őrültek hangja még legvadabb dühöngésükben sem olyan, amilyen az a lépcsőházba lehallatszó, különös hang volt. Az őrülteknek is van nemzetiségük, valamilyen néphez tartoznak, és ha összefüggés nélkül is beszélnek, beszédükben meg lehet különböztetni legalább a szótagokat. Ezenkívül az őrülteknek nincs olyan hajuk, mint amilyet itt tartok a kezemben. Madame L’Espanaye görcsösen összecsukott ujjai közül bontottam ki ezt a kis hajcsomót. Milyen haj ez, mit gondolsz?

– Dupin – mondtam szinte lélegzetemet vesztve -, ez a haj nagyon furcsa – ez nem emberi haj!

– Nem mondtam, hogy az – válaszolta -, de mielőtt véleményünket kimondanánk, kérlek, nézd meg ezt a vázlatot, amelyet papírra vetetem. Pontos mása annak, amit a tanúvallomások “sötét foltok”-nak és “körmök bemélyedt nyomának” neveznek Mademoiselle L’Espanaye nyakán, s amit Dumas és Etienne urak szakvéleményükben e szavakkal jelöltek meg: “egy csomó ólmos, kékes folt, kétségtelenül fojtogató ujjak nyoma”.

Azt csak megengeded – folytatta barátom, s elém terítette az asztalra a papirost -, hogy ez a rajz kemény és biztos szorításnak az érzetét idézi fel. Ebből a kézből kicsúszás nincs! Minden ujj megtartotta (valószínűleg az áldozat haláláig) rettenetes szorítását azon a helyen, amelyet az első pillanatban megmarkolt. Tedd most ujjaidat a megfelelő helyekre.

Megkíséreltem, de nem sikerült.

– Valószínűleg nem jól végezzük a kísérletet – mondta. – A papiros vízszintes felületen van kiterítve, az emberi nyak pedig henger alakú. Itt van egy fadarab, alakja körülbelül olyan, mint egy nyaké. Tekerjük köré a vázlatot, és tegyünk újabb kísérletet.

Megtettem, de most is kudarcot vallottam.

– Ez nem emberi kéz nyoma! – jegyeztem meg végre.

– Olvasd fel most Cuvier könyvének ezt a bekezdését – szólított fel Dupin.

A kelet-indiai szigetek hatalmas, vörös orangutánjának pontos anatómiai leírása volt az olvasmány, amelyet elém tett. Mindenki ismeri ennek az emlősnek óriási termetét, emberfölötti erejét s mozgékonyságát, vad állatiasságát és utánzó tehetségét. Egyszerre megértettem a gyilkosság borzalmainak minden részletét.

– Az ujjak leírása – mondtam, mikor a szakasz végére értem – teljesen megegyezik a rajzzal. Ezek a nyomok tökéletesen megfelelnek az itt leírt orangutánnak, és a kitépett vöröses szőrcsomó is fedi Cuvier leírását. De mégsem értem a félelmetes titok minden részletét. Különösen azt nem, hogy két hang feleselt, és az egyik kétségtelenül francia volt.

– Úgy van, és emlékezz vissza, így kiáltott fel: Mon Dieu! Ezt a két szót az egyik tanú úgy jellemezte (Montani, a cukrász), hogy korholást, feddést fejezett ki. Erre a két szóra építettem fel minden reményemet, hogy megoldjam a titkot. Egy francia ember tudott a gyilkosságról. Lehetséges – sőt majdnem bizonyos -, hogy ártatlan volt a véres cselekedetben, amely lejátszódott. Az orangután valószínűleg elszabadult tőle, ő egészen a szobáig üldözhette, de a bekövetkezett izgalmas körülmények megakadályozták benne, hogy újra elfogja. Az állat még ma is szabadon van. De nem sorolom tovább ezeket a feltevéseket (másnak nem nevezhetem, nincs jogom hozzá), mert az okoskodás, amelyen alapszanak, oly homályos és elégtelen, hogy magam is alig foghatom fel, tehát nem tehetem érthetővé mások számára sem. Ezért nevezzük csak feltevéseknek, és beszéljünk is így róluk. Ha a francia ember, akiről szó van, tényleg ártatlan a gyilkosságban, akkor ez a hirdetés, amelyet tegnap este mikor hazajöttünk, a Le Mode-ban közzétettem, feltétlenül hozzánk vezeti őt. (A Le Monde a hajózás dolgaival foglalkozik, és főképpen tengerészek olvassák).

Egy papírlapot nyújtott át, és én ezt olvastam rajta:

“ELFOGTAK a Bois de Boulogne-ban… napján (a gyilkosság reggelén), a kora reggeli órákban egy rendkívül nagy, vöröses orangutánt a borneói fajtából. Tulajdonosa, egy máltai hajón szolgáló matróz, a kellő személyazonosság igazolása mellett, és ha megfizeti az orangután elfogatásáért és őrzéséért járó kis összeget, sértetlenül visszakapja az állatot. Jelentkezni lehet rue … (az utcánk neve és a ház száma), Faubourg St. Germain, harmadik emelet.”

– Hogyan, honnan tudtad meg – kérdeztem -, hogy az orangután tulajdonosa matróz, és hogy máltai hajón szolgál?

– Nem tudom, barátom, éppenséggel nem tudom – legalábbis nem vagyok biztos benne – mosolygott Dupin. – De itt van egy szalagdarabka, és annak a szélességéről és zsíros mivoltáról arra következtetek, hogy a matrózok szokásos hajfonatából való. Ez a csomó meg olyan rajta, amilyet csak kevés matróz köt, és főleg máltai. A villámhárító törésén találtam ezt a szalagot. A meggyilkoltaké nem lehetett. De ha tévedtem is a szalagra vonatkozó következtetéseimben, újsághirdetésem nem árt senkinek. Legfeljebb azt fogja hinni a francia, hogy valamilyen körülmény folytán tévedtem, de eziránt nem fog érdeklődni. Ha viszont igazam van, akkor megütöttem a főnyereményt! A francia, aki tud ugyan a gyilkosságról, de ártatlan benne, természetesen habozni fog, vajon jelentkezzék-e a hirdetésre vagy sem, és visszakérje-e az orangutánt. Gondolatmenete a következő lesz: “Ártatlan vagyok, szegény vagyok, a majom nagy érték, az én körülményeim között egész vagyon. Mért veszítsem el némi kockázatért? Megvan, majdnem a kezemben! A Bois de Boulogne-ban találták meg, nagyon messze a gyilkosság színhelyétől. Ki gyanakodhatnék arra valaha is, hogy egy oktalan állat követte el a gyilkosságot? A rendőrség teljesen hamis úton jár, kiejtette kezéből a legegyszerűbb nyomokat is. De ha kinyomoznák is az állatot, lehetetlen bebizonyítani, hogy én is tudok a gyilkosságról, vagy ha már tudok is róla, hogy bűnös vagyok benne. De ami a legfontosabb, tudnak rólam! Aki közzétette a hirdetést, tudja, hogy az enyém az állat. Arról ugyan fogalmam sincs, hogy mit és mennyit tud. De ha nem jelenkezem egy ilyen értékes jószágért, amely az enyém, gyanút kelt. Rossz politika, ha magamra vagy az orangutánra terelem a gyanút. Jelentkezem, visszakapom az orangutánt, és jól elzárom, amíg az egész ügy el nem alszik.”

E pillanatban léptek hallatszottak a lépcső felől.

– Vigyázz – mondta Dupin -, készítsd elő a pisztolyt, de ne használd, és ne is mutogasd, amíg nem intek.

A ház kapuját nyitva hagytuk. A látogató csöngetés nélkül lépett be, és felfelé igyekezett a lépcsőn. De most megállt, úgy tűnt, tétovázik. Egyszerre csak megfordult, és elindult lefelé. Dupin az ajtóhoz sietett, de visszahúzódott, amikor meghallottuk, hogy újra felfelé jön. Másodszor nem fordult vissza, hanem határozott, erős léptekkel feljött, megállt, és bekopogott.

– Tessék! – mondta Dupin derűs, szíves hangon.

Az ember belépett. Valóban matróz volt, magas, erőteljes, izmos alak, arckifejezése vakmerő, de nem ellenszenves. Napbarnított arcát félig elborította a bajusz és szakáll. Kezében hatalmas tölgyhusáng, de különben fegyvertelen. Félszegen meghajlott, francia hangsúllyal “jó estét” kívánt, de bár párizsinak látszott, volt a kiejtésében valami svájci íz is.

– Üljön le, barátom – mondta Dupin. – Ugye az orangutánért jött? Szavamra, irigylem érte, olyan remek, kétségtelenül nagy értékű példány. Mit gondol, mennyi idős?

A matróz mélyen fellélegzett, mint akinek nagy kő esett le a szívéről, aztán nyugodt hangon válaszolt:

– Pontosan nem tudnám megmondani, de nem lehet idősebb négy-öt évesnél. Itt van?

– Nem, nem! Itt nincs megfelelő hely a számára. A rue Dubourg-on van, a szomszédban, bérelt istállóban. Holnap reggel megkaphatja. Azt, hogy a magáé, tudja írással igazolni?

– Hogyne, uram!

– Sajnálom, hogy vissza kell adnom! – mondta Dupin.

– A világért sem akarnám, hogy potyára tartsa – mondta a matróz. – Erre egy percig se gondoltam. Valami méltányos összeget ajánlanék a megtalálónak…

– Rendben van – felelte Dupin -, eddig minden a legnagyobb rendben van. Mennyit is, mit is kérjek?… várjon, ezen gondolkoznom kell… Már meg is van. A jutalma legyen az, az… hogy minden felvilágosítást megad, amit csak a Morgue utcai gyilkosságról tud!

Dupin ezeket a szavakat nagyon halkan és igen nyugodtan ejtette ki. Éppen olyan nyugodtan indult az ajtóhoz, rázárta, és zsebébe dugta a kulcsot. Azután elővett egy pisztolyt, és a legkisebb izgalom jele nélkül maga elé tette az asztalra.

A matróz arca lángvörös lett, mintha fojtogatnák. Talpra szökkent, megmarkolta a husángját, de a következő pillanatban visszahanyatlott a székbe, egész testét remegés fogta el, és a homlokán halálos veríték ütött ki. Egy szót sem szólt. Szívem mélyéből megsajnáltam.

– Kedves barátom – szólt Dupin nyájas hangon -, feleslegesen izgatja fel magát… egészen feleslegesen. Mint úriember, és mint francia, biztosítom arról, hogy a legkevésbé sem akarunk ártani önnek. Biztosan tudom, hogy ártatlan a Morgue utcai kegyetlenségben. De tagadhatatlan, hogy van hozzá némi köze. Abból, amit mondtam, tisztában lehet azzal, hogy kellőképpen értesültem a dolgokról, olyan helyről, amelyről ön nem is álmodik. A dolog így áll: ön semmi olyat nem tett, amit elkerülhetett volna, egész határozottan semmit, amiért megvádolhatnák. Még rablásban sem bűnös, holott büntetlenül rabolhatott volna. Nincs semmi titkolnivalója. Nincs oka, hogy titkolózzék… de másrészről a becsület arra kötelezi, hogy mindent bevalljon, amit csak tud. Egy ártatlan embert zártak be, és azzal a bűnnel vádolják, amelynek a tettesét ön jól ismeri.

A matróz Dupin szavai alatt csaknem teljesen magához tért, de eredeti biztonságát nem nyerte már vissza.

– Isten engem úgy segéljen – szólalt meg rövid szünet után -, hogy mindent elmondok, amit csak tudok, de attól tartok, hogy a felét se hiszik el… ostoba volnék, ha ezt hinném. De ártatlan vagyok, és ha belepusztulok, akkor is kiöntöm a szívem!

Röviden összefoglalva ezeket mondta:

Legutóbb a kelet-indiai szigetek közt hajóztak. Néhányadmagával kiszállt Borneóban, és csak úgy mulatságból kirándult a sziget belsejébe. Ott egy társával együtt foglyul ejtette az orangutánt. Bajtársa útközben meghalt, és így ő lett az állat egyedüli tulajdonosa. A bestia fékezhetetlen vadsága sok bajt és kellemetlenséget okozott neki az úton, de végre is sikerült Párizsba hoznia és lakásán elzárni úgy, hogy a szomszédok kényelmetlen kíváncsiskodását elkerülje. A hajón egy szálka fúródott az orangután lábába, csak arra várt, hogy ez a sebe begyógyuljon, azután jó pénzért el akarta adni.

Egy éjszaka, azaz pontosabban a gyilkosság hajnalán, vidám matrózmulatságból hazaérve, a majmot hálószobájában találta, ahova a szomszédos kamrából tört be. (Pedig a kamra biztos zárkának látszott.) Kezében borotva, pofája beszappanozva, így ült borotválkozásra készen a tükör előtt, ahogy ezt a kamra kulcslyukán át leskelődve gazdájától megtanulta. A matróz a szobába belépve; egy pillanatra azt se tudta, mitévő legyen! Meghökkenve látta a vad természetű állat kezében a veszedelmes fegyvert, amelyet használni is tudott. Hirtelenében nem jutott más eszébe, mint hogy az ostorhoz nyúl, mellyel a vadat máskor legféktelenebb kedvében is meg szokta zabolázni. Utánakapott, de az orangután, észrevéve szándékát, hirtelen felugrott, az ajtónál termett, leszaladt a lépcsőn, s egy nyitva felejtett ablakon át kivetette magát az utcára.

A francia kétségbeesve utána! A majom a borotvával hadonászva néha meg-megállt, visszasandított üldözőjére, és mikor az a közelébe ért, fürgén újra elinalt. Így fogócskáztak hosszú ideig. Még hajnali három óra sem lehetett, az utcák kísértetiesen üresek voltak. Egyszerre csak, mikor egy sikátoron a Morgue utca mögé értek, a menekülő állat figyelmét világosság ragadta meg. A negyedik emeletről, Madame L’Espanaye szobájából tört az utcára a fény. A ház felé iramodott, egyenesen neki a villámhárítónak, hihetetlen ügyességgel felkúszott rá, megkapaszkodott a kitárt, rácsos ferrades-ban, és egy lendülettel az ablakon át az ágyon termett. Az egész egy percig sem tartott! Az ablaktábla megint kicsapódott a szobába ugró orangután lendületétől.

A matróz meghökkenve, de ugyanolyan örömmel is látta ezt! Minden reménye megvolt ahhoz, hogy könnyen elfoghatja, mert a csapdából, amelybe beleesett, aligha menekülhet, hacsak nem a villámhárítón. De ennek az alján egyenesen a karjába fut! Másrészt aggodalom fogta el. Mit művel az állat a házban? És sietve elindult ő is a villámhárítón, hogy utolérje a szökevényt. Villámhárítón felmászni nem valami nehéz, különösen egy matróznak nem, de mikor felért az ablak magasságába, egyszerre ott volt a “nincs tovább”! Csak lógott, és azzal kellett beérnie, hogy belessen a szobába. S a pillantás, amelyet a szobába vetett, olyan halálos rémülettel töltötte el, hogy ijedtében majdnem eleresztette a villámhárítót. Ekkor támadt az a rettenetes sikoltozás, amely felverte álmukból a Morgue utca lakóit. Madame L’Espanaye és lánya hálóöltözetben éppen azzal foglalatoskodott, hogy a vasládikóból (melyet a szoba közepén találtak a gyilkosság felfedezése után) bizonyos iratokat vegyen ki. (A ládikó nyitva volt, tartalma szétszórva hevert a földön.) A két áldozat valószínűleg háttal ült az ablaknak, és az orangután megjelenését nem vette rögtön észre. Bizonyos időnek kellett eltelnie a sikoltozásig. Az ablaktábla csapódását bizonyára a szélnek tulajdonították.

Mikor a matróz benézett, a hatalmas állat éppen az idősebb hölgyet ragadta meg hajánál fogva (ki volt bontva, fésülködés után), és a borbély mozdulatait utánozva, arca előtt hadonászott. A lány ájultan, élettelenül terült el a földön. Az öregasszony viaskodott, sikított (ezalatt tépte ki a bestia a haját); ez a dulakodás vadította meg az állatot, és változtatta dühvé valószínűleg békés szándékát. Izmos karjának egyetlen mozdulatával szinte lemetszette a fejet a törzsről. A vér látása haragját tombolássá fokozta. Fogát csattogtatva, tüzet lövellő szemmel az ájul lánynál termett, borzasztó körmeit a nyakába vágta, és ki nem engedte szorításából, míg csak utolsót nem lélegzett. Kutató, vad pillantása ekkor az ágy fejére esett, és ott az ablakon át megpillantotta gazdáját, akinek arca megdermedt a borzalomtól. A rettegett ostor juthatott eszébe, mert dühe legott félelemmé változott. Ludasnak érezte magát, és mert a megérdemelt büntetéstől tartott, el akarta tüntetni véres cselekedete nyomait, izgatott idegességében fel-alá ugrált a szobában, összevissza dobálta és törte a bútorokat, kiráncigálta az ágyból a párnákat. Majd megragadta a lány holttestét, begyömöszölte a kéménybe, ahol később megtalálták, visszaugrált az öreg hölgyhöz, és testét felkapva, egyszerűen kivágta az ablakon.

Mikor a majom megcsonkított terhével az ablakhoz ért, a matróz rémülten húzódott vissza a villámhárítóhoz, inkább csúszott, mint mászott lefelé, hazarohant, és remegve a véres gyilkosság következményeitől, még örült, hogy megszabadult, s sorsára hagyta az orangutánt. A szavak, melyeket a lépcsőn felrohanó emberek hallottak, a francia matróz borzalommal és rémülettel telt szavai voltak, amelyek beleszövődtek a vadállat ördögi csaholásának érthetetlenségébe.

Sok mondanivalóm már nincs. Az orangután valószínűleg a villámhárítón menekült el, mielőtt betörték az ajtót. Az ablakot bizonyára becsapta maga mögött. Gazdája később maga fogta el, és adta el busás áron az állatkertnek. Miután a körülményeket tisztáztuk a rendőrprefektus előtt (Dupin néhány magyarázó megjegyzése kíséretében), Le Bont a rendőrség nyomban szabadon bocsátotta. A rendőrprefektus, ha mindjárt jóindulattal fogadta is barátomat, nem rejthette el bosszúságát a dolgok ilyetén fordulatán, s megengedett magának egy-két gúnyos megjegyzést, hogy jobb volna, ha mindenki a maga mesterségénél maradna.

– Hadd beszéljen! – szóld Dupin, és még csak válaszra sem méltatta. – Hadd locsogjon, könnyít vele a lelkiismeretén. Elég nekem, hogy saját mesterségében főztem le. Különben pedig nem is csodálkozom annyira, mint ő, hogy nem jött rá a titok nyitjára. Mert ami igaz, az igaz, prefektus barátunk sokkal ravaszabb, mintsem hogy igazán mélyen járó eleme lehessen. Gyönge alapokon áll a bölcsessége. Csupa fej, de nincs törzse, olyan, mint Laverna istennő képe. Vagy még inkább: csupa fej és váll, akárcsak a tőkehal. De azért rendes fickó! Különösen az a mesterfogása tetszik nekem, hogy el tudja hitetni a világgal, hogy eredeti! Azt értem ezen, ahogyan ő tudja: “Tagadni, ami van, és magyarázni, ami nincs”.

(Fordította: Pásztor Árpád)

Nem ért minket váratlanul a hír, hosszú hónapok teltek el a műtét óta, de az állapota nem javult. Amikor levették az egyik mellét, és a seb nem akart begyógyulni, sejtettük, hogy nincs sok hátra. Ő is tudta, hogy ebből már nincs vissza út. Ne engedd, hogy levágják a melledet, ígérd meg! – mondogatta a feleségemnek. Egy fél éven át mi főztünk nekik. Megmondták mit akarnak enni, mi bevásároltuk a hozzávalókat, és megfőztük. Vettünk egy kis ételhordót is, abban vittük el két naponként. Fillérre el kellett számolnunk a költségekkel. A mérnök úr csóválta a fejét, amikor átadtuk neki mi mibe került. Talán arra gyanakodott, magunknak is az ő pénzéből főzünk? A régi idők járhattak az eszében, mikor még cselédeket tarthattak. Úgy bánt velünk is, mint annak idején azokkal. A cselédek lopnak, mindig lopnak. – szokta mondani. Apja főispán volt, ő kastélyban nőtt fel. Évekkel később tudtuk meg, hogy milyen rossz híre volt a fiatalúrnak, molesztálta a fiatal cselédlányokat.

Nem ismerte az árakat, soha sem kellett ilyesmivel foglalkoznia, a háztartás a feleségének a dolga volt, pedig Magda amellett, hogy bevásárolt, főzött, sok mindennel foglakozott még. Ő volt, aki azokban a nehéz években összeügyeskedett annyit, amiből fenntarthatták, körülbelül, a korábbi életnívójukat. Ferenc minden hónap elején átadta a főmérnöki fizetését, és pénzügyekkel a továbbiakban nem foglakozott. Ha kellett egy cipő, egy ing, vagy valami ruhaféle, Magda vette meg neki. Ő cipelte el a szabóhoz is, hogy megrendelje az új öltönyt, a kitűnő halszálkás szövetanyagból. Ferenc soha nem kérdezte, hogyan jutott hozzá.

Magdán mindig minden divatos volt. Sokáig direktrix volt a belváros legelegánsabb ruhaszalonjában. Tévedhetetlen ízlése nélkül nem tudták volna kellő színvonalon kiszolgálni a megrendelőket. A testvéri országok első titkárainak a feleségei jártak oda, na azoknak aztán nem volt ízlésük egyáltalán. Finoman kellett rávezetnie őket a helyes választásra. Mindenre tudott figyelni, meg volt az a különleges képessége, hogy az embereket szóra bírja. Hangversenyekre jártak, operabérletük volt, de a zene élvezete helyett, neki fontosabb volt, hogy lássa a többi „úrinő”, hogyan öltözködik, belőlük kerültek ki az ő vevői is. Akkoriban éppen női táskákat varratott és adott el feketén. A modelleket a bécsi barátnőjétől kapott magazinokból vette át, de mindig változtatott is a divatos formákon, így azok egyedi darabok lettek, két teljesen egyformát soha nem készíttetett. Múzeumokba is jártak, de a képeken csak a női ruhák érdekelték. Ferenc a két háború közötti időben, amikor még miniszteri tanácsos volt, ami mellett néha tervezett egy-egy lakóházat is, igen jól keresett. A kényelmes budai belvárosi lakáshoz is úgy jutottak, hogy a ház terveit ő készítette, és a honorárium helyett megkapta az egyik lakást. Modern bútorokkal rendezték be. Volt egy zeneszekrényük is, ami akkoriban egy vagyonba került, de aztán, amikor bejött a mikró-barázdás lemezek korszaka, nem vettek újat, már nem ment olyan jól. A bútordarab megmaradt, némán állt a fal mellé tolva, néhány hamutál és váza állt rajta, egyáltalán nem oda illően. Ferenc műveltsége féloldalas volt. Adyt meglepő módon jól ismerte, valami megfogta benne, – bár ezt soha nem fejtette ki, mi volt az – de egyébként minden művészben gyűlölte az egzaltáltságot. Könnyen ráaggasztotta valakire az „őrült” címkét, persze ítélete elsősorban a még élő „modernekre”, különösen az absztrakt festőkre vonatkozott, a régieket, akiken még ő nevelkedett, az egekig magasztalta. Nem volt gyerekük. Talán valamilyen egészségügyi ok miatt, de az is lehetett, hogy nem akartak; mind a kettőjüknek második házasság volt, amiben éltek. Akárhányszor fel kellett valamiért mennem hozzájuk, mindig volt ott náluk éppen valaki. Csonka úrra a negyedik emeletről jól emlékszem, mindig hozta magával a rumos üvegét, de csak ő ivott belőle, nagynénémék soha nem ittak vele, de a stampedlis poharat ők tették eléje. Azt hiszem szivarozott is, és ha ott voltam mindig kijutott nekem a bölcsességeiből. Az élet harc. A sült galamb nem repül a szádba. Csak a kemény munka számít, és a tapasztalás. Ami a mai tankönyvekben van, az meg mind csupa hazugság. Söpörd ki az agyadból a sok ostobaságot, azoknak semmi közük a valósághoz. Jó zsírosan nevetett. Apjának a régi világban motorgyára volt, az első magyar gyártású gépkocsik az ő gyárából kerültek ki. Az államosításkor persze mindent elveszítettek, a kitelepítést viszont megúszták, hamar kiderült ugyanis, hogy a párt által a gyár élére kiemelt elvtársnak fogalma sincs a gépgyártásról, ezért az ő és az apja mérnöki szakértelmét nem nélkülözhették. Máskor meg éppen bridzsparti folyt. Figyeltem Ferencet hogyan veszi kezébe a ketté osztott kártyacsomagot, hogyan helyezi az egyik csomó lapjainak a sarkait a másik sarkai közé, aztán elegáns mozdulattal hogyan ereszti egymásra a kártyalapokat. úgy mozogtak az ujjai, mint egy bűvészé. Látni lehetett, hogy nagy gyakorlata van benne, és önmagáért kedveli a kártyát. Magda soha nem játszott, az ő feladata volt az összegyűjtött pontok feljegyzése. Ferenc csapata volt sokáig a hazai bajnok, a lakás tele volt a különböző versenyek első helyezetteinek adott, a győztes csapat nevével gravírozott ezüst hamutálakkal. Gyakori játékos volt köztük a nagynevű író is, akinek írói munkásságáról egyébként ritkán esett szó annál az asztalnál, talán azért, mert ő sem azt, hanem a bridzset tartotta az igazán fontosnak az életében. Persze tudták, hogy gyenge pillanataiban írogat is. Ritka alkalom volt, amikor a parti utáni kávézgatás közben én is ott ülhettem az asztalnál. Egy különleges perzsaszőnyeggel volt leterítve, ilyen terítőt sehol máshol nem láttam. Akkor fejtette éppen ki, miért nem tekinti hivatásának az irodalmat, hanem inkább valamiféle átoknak. Az ember egyetértésben szeretne élni a világgal egyszer csak megbélyegzettnek kezdi érezni magát, ha meg eleget próbál tenni az elvárásoknak hiteltelenné válik. Nem beszélve arról olyan írok társaságba keveredik, akik a magyar nyelv elemi szabályait sem ismerik. Amíg hallgatok, addig biztos, hogy nem mondok hazugságot. Vagy ami még rosszabb: fölösleges dolgot, olyat, amit mások már megírtak. Nincs csüggesztőbb állapot egy író számára, mint amikor úgy érzi igazi, belülről fakadó írásainak a megjelentetésére többé nincs lehetőség. A fő művének, nem véletlenül, az angolul megjelent bridzs-szakkönyvét tartotta, amire persze méltán lehetett büszke a versenyjátékosok körében.1

Ferenc kidolgozott egy licitrendszert, ami nagyon hatásosan működött, ez hozta nekik sorra a győzelmeket. A háború után a versenyek is megszakadtak, csak sok-sok évvel később kezdődhettek újra, az „urak játéka”, idegen volt az elvtársak szemében, akik legfeljebb ultizni szoktak. Egyébként is a reakciósok ne jöjjenek össze kártyázás ürügyén, mert közben vagy utána ki tudja miről beszélgetnek. És valóban, a túlélésüknek volt eszköze a bridzs. A vitrinből előkerültek a meisseni porcelán kávés vagy teás készletek, az asztalon ott állt az ezüst cukortartó, a légkör a régi úri világot hozta vissza, amikor a mondatok még a „kérlek szépen” fordulattal kezdődtek, a társalgásnak még éltek a kulturált formulái, az udvariasság, a háziasszonynak szóló bókok közhelyei. Maguk között lehetett gúnyos megjegyzést tenni a micisapkás, “prolidiki” világra, az új osztály szavain, szófordulatain nevetgélni. Igaz jól tudták, hogy hiába tesznek a fejükre kalap helyett lenin-sapkát, elég ha ránéznek valakire, és megszólalnak: mindenki tudni fogja, melyik osztályhoz tartoznak. Minthogy ténnyé vált számukra, a szocializmus örökké fennmarad, nincs más, alkalmazkodni kell hozzá. Ferenc úgy fogott ki az új világon, hogy erőn felüli vállalásaival rálicitált a kiírt tervfeladatokra. Akkoriban rohammunkában kellett gyártani az új, szocialista ipari létesítményekhez a terveket. Ő azokat sorra a kért határidő előtt teljesítette, és végül elnyerte a sztahanovista címet. Furcsa volt olvasni a kitüntetés ízléstelen oklevelén az ősi nemesi család leszármazottjának a nevét. Később, a munkaversenyek lázas idejének elmúltával már nem kellett törnie magát, arra is volt ideje, hogy egyik-másik csapattársát felhívja munkaidőben, és lazításként képzeletbeli partikat játszanak le telefonon keresztül, lapokat osztottak le egymásnak, licitáltak. Nyilvánvalóan érzékelték, hogy az emberek körülöttük nem értik, miről beszélnek; élvezték, hogy ők ebben legalább a sok bugris fölött állnak.

Egyszer láttam igazán idegesnek. Tél volt, és abban az évben szokatlanul nagy hó esett. Kezében a logarléccel járkált fel és alá a lakásban. Lázasan számolt. Az egyik ő általa tervezett gyárnak a lapos tetejére hullott hó tömegét számolta ki, vajon kibírja-e? Akkoriban szerencsére mindent túlbiztosítva terveztek, számítani kellett a hanyag munkából keletkező hibákra, és arra, hogy a helyi elvtársak éppen akkor épülő házaira is maradjon. Anyag egy része azokba vándorolt mindig. A hó szerencsére hamar elolvadt.

Magda mikor megtudta, Ferencnek viszonya van valakivel a tervezőintézetből, aki fiatalabbnak, és vonzóbbnak tűnhetett a mérnök úr számára, mint ő, nem esett kétségbe, nem rendezett patáliát, tudta, hogy van még néhány adu a kezében. Mindenben követte Bozzay Margit Lelki szanatóriumának a tanácsait. Hagyta a dolgokat folyni a maga útján, vigyázott, hogy a válás kérdése fel se vetődjön. Tudta nem szabad beszélnie a vetélytársáról, és nem akart érzelmileg se hatni az urára, mert sejtette most olyan, mint egy túltelített palack, amibe nem fér már bele egy csöpp se. Magdának egyébként kidolgozott elmélete volt a hűtlenségről, úgy vélte, az csak szilárdabbá teszi a házasságot, mert bűntudatot ébreszt a hűtlenkedőben, ami segíti összeragasztani a kapcsolatban keletkezett repedéseket. Bemondta a kontrát. Finom vacsorákkal várta esténként Ferencet, csábos, új fehérneműket hozatott magának Bécsből, és felfogadott egy masszírozónőt is, hogy a testét újra vonzóvá tegye. Egyszer sokáig kellett csengetnem náluk, míg végre egy ismeretlen nő ajtót nyitott. Egy hosszú kötényben volt. – Várnia kell, Magdát éppen masszírozom – mondta, és futott vissza a szoba felé.

Az egyik alkalommal, amikor vittük az ebédet, kérték, hogy menjünk be a szobába. Már ott ült Weinebné is a szomszédból, akit csak futólag ismertünk, férje a műszaki egyetemen tanított, talán ezért tartott szorosabb kapcsolatot egymással a két család. A lapok ki voltak osztva, mi voltunk az Észak-Dél, ők meg a Kelet-Nyugat. Ferenc feltette a szemüvegét, mielőtt olvasni kezdett néhány pillanatig az ujjai között tartotta a papírt. Mivel nincs gyermekünk rád és testvéredre, mint Magda unokaöccseire hagyunk mindent. Most tűnt csak fel, hogy Weinebné egy nagy női táskát tart szorosan mind a két kezével az ölében. Az a fajta táska volt, ami néhányszor már kiment a divatból aztán megint divatba jött. Elvesztette eredeti világos barna színét, és az évek során sötétedni kezdett, de ez még javított is a megjelenésén. Feltehetően Magda, néhány évtizeddel korábbi kollekciójából származott. A csatján jól látszottak a szecessziós inda kacskaringói. Ez is a lakás úrnőjére utalt, mindig ügyesen felhasználta a régi táskák megmenthető elemeit, ezzel is egyedivé tudta azokat tenni. Mi lehet benne, törtük a fejünket. A végrendelet rövid volt. Azt nem tudtuk megállapítani, hogy mennyire szabályos. A mi kezünkben nem volt adu. Nem tudtuk, mit kell ilyenkor mondani. Hallgattunk. Ferenc egy darabig az arcunkat vizsgálta, aztán intett a mellette ülő „játékostársának”, tegye le a lapjait. Weinebné zavarban volt, mosolyt erőltetett az arcára, és kinyitotta a retikült. Úgy tartotta, hogy beleláthassunk. Tele volt ékszerekkel, karkötők, nyakláncok, ezüst és arany láncok, fülbevalók torlódtak egymáson. – Ezek mind antik ékszerek, megboldogult édesanyám viselte őket. Weinebnét kértem meg az őrzésükre. Ez is mind a tiétek lesz, ha gondoskodtok majd rólunk – mondta ünnepélyes hangon. Ferenc a többesszámot csak azért használta, mert Magda akkor még a másik szobában feküdt, és feltehetően mindent hallott. Erre a jelenetre Károlynak volt szüksége, tisztában volt Magda állapotával, és jó előre fel akart készülni az új helyzetre, a treff ászt a kezében akarta tudni. Mi csak pikk lapokat tologathattuk a fejünkben. Az ékszerek létezéséről mi addig semmit se tudtunk. A látszat csal, néha az igazi érték ott van előtted, csak olcsó bizsunak véled. Élénken megmaradt az emlékezetemben egy jelenet. Egyszer amikor felszaladtam a nagynénémhez, láttam, hogy a belső szobában az ágyra mindenféle régi, értékesnek tűnő tárgyak, ezüst cigaretta tárcák, ezüstnyelű bot vannak kikészítve. Volt ott egy díszes kard is köztük, csupa olyan holmi, amit mi korábban csak a múzeumokban, vagy a filmekben láthattunk. Valószínűleg éppen a külföldi vevőket várták.

Amikor a kórházi telefon után elmentünk Ferenchez ő már tudta a hírt. Szeme fátyolos volt. Ismertük jól, egy érzelmes film, vagy egy romantikus zenemű milyen könnyen csal ki belőle könnyeket. Az arcát vizsgálgattuk, hogy megtudjuk ezek a mostani cseppek mennyire igaziak, hiszen a valódi könny ritka emberi tünemény. Kopott köntös lógott rajta. Nem tűnt a valamikori arisztokrácia utódjának, inkább a nép lezüllött fiának hatott. Az a hét, amit Magda nélkül töltött otthon, meglátszott a lakáson is. A konyhában mosatlan tányérok tornyosultak egymáson, a szobában ruhadarabok hevertek szanaszét. Az asztalon egy nagy halom papír állt, mindenféle írtatok. Mintha keresett, kutatott volna valami után. A lakás eleganciája teljesen eltűnt. Károly elvesztette korábbi magabiztosságát. Tétován lépkedett a szobában, mint aki még nem szokta meg a félhomályt.

A temetést a feleségem intézte. Sikerült a farkasréti temető egy könnyen megközelíthető parcelláját megszereznie. Szokásos módon zajlott le. Ravatal. Koszorúk. Néhányan a házból. A bridzscsapatbeliek már mind régen meghaltak. Pap. Előírásos részvétnyilvánítások, kalapemelések. Vége. A hosszú élet egyenes következménye, hogy lassan elvesztesz mindenkit, aki korábban fontos volt, a barátok, a rokonok, még a távoli ismerősök is a halálozási hirdetések gyászkeretében üzennek, már ne keress. Nincs ebben semmi meglepő annak, aki túlélt két háborút, egy forradalmat, ki tudja hány bajt és veszteséget. A fess férfiből, petyhüdt, barna foltos bőrű, hajlott hátú ember lesz, a nő arcát a nemes márvány erezetére hasonlító repedések lepik el, megtörik a szem csillogása, eltűnik a tekintet melegsége.

A temetőből egyenesen hozzánk mentünk. Megbeszéltük, hogy egy-két hétig Ferenc nálunk lesz. Annyit mondogatta, hogy mi lesz velem, meg úgy se élem túl, pár nap múlva követem az én drága Magduskámat. Taxiba ültünk. Ferenc a sofőr mellé telepedett. Egyszer csak erélyesen felszólította, – Itt álljon meg! Nem értettük mit akar. Kezébe nyomott egy húszast. Látja azt a újságárust. Vegyen egy sportot! Aztán hátrafordult és megkérdezte – Működik a televíziótok? Ma lesz a bajnokok ligájának a döntője – tette hozzá magyarázóan. Belelapozott az újságba, de aztán az ölébe tette, inkább az utat, pontosabban a járdán sétáló, ácsorgó embereket nézte. A nap vidáman sütött, nem törődött azzal, hogy temetésről jövünk. A körúti házak nagyszerű színházi díszleteknek tűntek, a siető emberek között minden korosztályból volt szereplő, a nők, a férfiak, még a gyerekek arcáról is eltűnt minden tartózkodás, mindenki azonos volt önmagával. – Hol szoktak ácsorogni a lányok? – kérdezte váratlanul, amikor a rossz hírű tér mellet hajtottunk el. Egy szót sem szóltunk.

Életünk eseményei ravaszul vannak eltervezve. Nem tudjuk milyen váratlan kanyarokra vezetnek. Azt hisszük, magunk választjuk meg az irányt, és több út között válogathatunk,  valójában mindig túlságosan közelről nézhetjük csak a térképet, és sose tudjuk igazán áttekinteni. Így vagyunk azzal is, amikor azt hisszük jól ismerünk valakit, de csak ha eltöltünk vele egy fedél alatt néhány napot, tudjuk meg, milyen valójában. Nem gondoltuk, mit veszünk magunkra, amikor hozzánk költöztettük.

Az első dolga volt, hogy bekapcsoltatta a tévét, hogy nézhesse a meccset. Amikor lefekvéshez készülődtünk, mondtuk, hogy szabad a fürdő, mehet. Nem ment. Aki keveset fürdik, az büdös. Az öregedő testnek amúgy is van valamilyen furcsa kipárolgása, ha ez keveredik az izzadtsággal, az elviselhetetlen. Párnája alatt tartogatta Magda fényképét. Időnként elővette, megpuszilta és könnyes szemekkel beszélt hozzá, de arcáról mindannyiszor hiányzott az a jellegzetes kifejezés, amelyik akkor jelenik meg, ha boldog emlékeinket idézzük fel. Reggel meg meztelenül sétálgatott a lakásban, hiába kértük, ne tegye ezt a kiskorú lányunk miatt.

Másnap váratlanul megjelent nálunk a sógornőm. Talán még soha nem jött el hozzánk a bátyám nélkül. Nem tudtuk mire vélni a dolgot. – Feri bácsit jöttem meglátogatni. Aztán elvonultak az egyik szobába, maguk után még az ajtót is behúzták. Miről beszélhetnek? – merült fel bennünk a nyugtalanságot okozó kérdés. A jelenet nem sok jót ígért. Titokzatos mosollyal az arcukon jelentek meg. Másodszor ültünk le a játékasztalhoz. Éreztem megint rossz felállásban várjuk a lapokat. – Az lenne a megoldás, ha Ti végleg idevennétek Feri bácsit. Eladjuk a budai lakását, persze ti is kaptok majd belőle. Mennyit? – néhány, pikk, és kör volt csak a kezemben, treff egy sem. – Ötszázezret, az szép summa, ennyi pénzetek még sose volt. A lapjaimat rendezgettem. Tudtuk a lakás legalább három milliót ér. – Miért nem Ti veszitek magatokhoz? – Passzoltam.

Néhány nap elég volt, hogy belássuk ez az együttélés nem tartható tovább. Úgy döntöttünk hazavisszük, és inkább hordjuk neki az ételt, mint korábban. Ez ellen ő se tiltakozott, tudtán kívül megenyhültek a vonásai, szemmel láthatóan felvidult. Egyre jobb erőben érezte magát. Talán most, hogy jóslata szerint nem követte feleségét az ismeretlenbe, elhitte, hogy meghalni nem is olyan könnyű. Mindenesetre a végrendeletről ezek után nem esett szó. A becses táskát se láttuk többé, elillant az emlékek szürke füstjében. Bennünk meg kezdett derengeni, Ferenc miért akadályozta meg, hogy találkozzunk halála előtt Magdával.

Aztán jött az az asszony. Évtizedekig ült balról Ferenc mellett az operában, az évenként meghosszabbított bérletük jóvoltából. A végeláthatatlanul hosszú Wágner előadások alatt néha összeért a térdük. Magdával jól összebarátkoztak. Amikor először volt alkalmunk vele találkozni, feketére festett, kontyba tornyozott haja és kikészített arca ellenére meglehetősen túlérettnek látszott. Szívósan kitartó, kissé émelyítő kölniillat lengte körül. Nem arról volt szó, hogy ő lett volna a végzete, az, akiért föllángolhatott benne, amit ifjúkora óta visszafojtott magában. De valóban ellenállhatatlan erővel ragadta meg, kiszámítottan, érdekből. Mint kiderült, Ferenc lett az ötödik férje. Mindegyik hagyott rá valamit, ki egy lakást, ki egy gyereket. Amikor Ferencet magához vette, persze már mind a három gyereke felnőttkorú volt. Kaptak egy-egy autót, mert jó anya volt, a gyerekeiért élt és vállalt mindent egész életében. Mi is kaptunk egy nagy, barna, kétajtós ruhásszekrényt, amikor eladták a lakást, és fel kellett számolni. Ferenc nem látta a rávetülő árnyat, úgy érezte szelíd, alkonyi derengésben terül elébe, ami még a hátralévő életében előtte van, és minden jó lesz. Talán csak nyugalmat akart, szelíd békességet, egy kis napsütést, csöndes napok derűjét — gondoltuk jó hiszűen. Amikor utoljára láttuk a neki kijelölt szobában ült a televízió előtt, valami piros melegítő volt rajta. Egy meccset nézett éppen. Nem tudtam megállapítani ki áll nyerésre.

*
Lábjegyzet:
1. 76-ban ott volt a Monte-Carlóban rendezett bridzs-olimpián mint meghívott. Csodálói közül sokan ott szorongathatták meg először a kezét, gratulálhattak bridzsről szóló cikkeihez, könyvéhez. A  kaszinóvárosban sem tagadta meg önmagát, a hely szépségét így illusztrálta: „Látszik, hogy itt még nem jártak az oroszok.”

***

Budapesten születtem 1944. április 18-án. Apai nagyapám a monori állami polgári fiú- és leányiskola igazgatója volt 1903 és 1916 között, (egy évvel később, mint tudjuk, ott tanult egy rövid ideig József Attila!). Apám, Oláh Dezső Monoron született 1912-bent, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, (történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is, elsőtől nyolcadikig tanultak.) A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait. Anyám, Dück Alojzia, 1911-ben Budapesten született. Egy testvérem van, Oláh Gábor, aki 1938-ban született Tapolcán. Hányatott gyermekkoromat mutatja az általános iskoláim sora: az első osztályt 1950-ben Badacsonytomajon kezdtem, majd  Budapesten, a Virányos utcai Általános Iskolában folytattam, a felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdtem el, de az 5. és a 6. osztályt már Galyatetőn, összevont osztályokban végeztem el. 7. osztályos koromban ismét Budapesten laktunk, ezért a Csaba utcai Általános Iskolába jártam, és ott is fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. A középiskolát a Táncsics Mihály Gimnáziumban végeztem el, ott is érettségiztem 1963-ban. 1963 és 1967 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója voltam. Tanári pályámat Törökbálinton kezdtem el, ahol értelmi fogyatékosokat tanítottam, három összevont, kisegítős osztályt. 1967.  december 30-án megnősültem, feleségem Szanyi Julianna, született 1945-ben, Demecserben, (idén ünnepeljük házasságunk 50. évfordulóját.) 1970 és 1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára jártam, pszichológusi diplomát szereztem. Egyetemi tanulmányaim közben, 1971 és 1973 között, a Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként, majd pszichológusként a fiatalkorúak javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkoztam. 1972-ben született meg első gyermekem, Zoltán. 1973-ban lettem a TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak a szerkesztője. 1974-ben a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére létrehozott képzésében folytattam a tanulmányaimat. 1975-ben vehettem át újságírói diplomámat. 1976-ban született meg lányom, Margit. Rovatszerkesztői munkám mellett, több száz cikket, tanulmányt írtam, több könyvet is szerkesztettem, vagy társíróként vettem bennük részt. Ezekben az években, Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel és Sorbán Szabó Zoltán költővel, 4-5 filmforgatókönyv írásában is részt vehettem. A ’80-s évek közepén Mohás Lívia pszichológussal, József Attila díjas íróval dolgoztuk ki közösen, a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos, személyiségfejlesztő, lélektani eljárásunkat, és felső vezetőkből álló csoportoknak tartottunk, két-három napos tréningeket. 1989-ben az Élet és Tudomány munkatársai az országban egyedülálló  módon, megválasztottak a lap főszerkesztőjének. A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, és ehhez, úgy gondolom az én majd húszéves szerkesztői, majd kétéves főszerkesztői tevékenységem is hozzájárult.) 1992 és 2004 között a Hunital Magyar–Olasz kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója lettem, cégünk élelmiszer-ipari gépek importjával, kereskedelmével, export-import ügyletek végzésével, és élelmiszer-ipari üzemek, illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozott. Neves irodalmi lapok, – Napút, Vigília, Lyukasóra stb. – hozták le folyamatosan költeményeimet. Eddig hat verskötetem jelent meg. Új műfajt alkotva rendszeresen tartunk Zene-vers esteket, melyben verseimet Takács Bence Ervin mondja el, Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi-Lakatos Béla improvizatív zenei kísérete mellett. A Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése 2014-ben megválasztott a Katona József Színház Felügyelőbizottsága elnökévé.

Oláh Tamás alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Oláh Tamás honlapja