Várnak topogva sorukra
a nemlét bejáratánál,
az áldozat előterében,
állnak fegyelmezetten –
sokan és számolatlanul —
ünnepet mímelnek a békeidők.
Pedig kiszüremlik a gyereksírás,
kampón rángó testek ritmusára
herseg a szakadó bőr, tátog
a csempére merevedett folt:
ásító pecsét a halál öltönyén.
Magyarok ezek? Örmények? Zsidók?
Miféle balsorsú népség?
Hogy ilyen megadók –
Hogy ilyen feladók –
Hogy ilyen élettagadók?!
Legalább egyik – mondjuk a fekete –
állna már ki a sorból,
amikor félrenéz a hóhér –
Legalább az a különc,
az a kitagadott,
a lázadó láncszem – pattanna el
és rántana végre elő
egy csőretöltött kalasnyikovot.
2010. március 16.
Legfrissebb hozzászólások