Ennyi könyv után talán már kijelenthető Bánki Éváról, hogy ő a szigetek megszállottja. Az Esőváros nagy része egy folyami szigeten, a Csallóközben játszódik, és egy zárt parasztközösségen belül vizsgálja az autonóm polgárosodás lehetőségeit. Az Aranyhímzés Velencébe, az Adria egyik szigetére repíti az olvasóit. A Fordított idő-trilógia legfőbb helyszíne pedig egy kopár, kis földdarab, egy apró szigetecske, valahol Észak-Nyugat-Európában, talán Írország partjai mellett. A főhős itt, a Nyugati szél szigeten próbál felépíteni egy egyenlőségen és szabadságon alapuló társadalmat. Csallóköz, Velence persze a valóságban is létezik, de a démonokkal, tündérekkel, ám a visszatérő halottakkal, szorgokkal teli Nyugati szél szigete sem egészen történelmen kívüli hely, számos vonásában egy mesebelivé zsugorított-töpörített Kelet-Közép-Európára emlékeztet.
Ez a sziget-mánia, utópia-keresés talán elválaszthatatlan Bánki történelemfilozófiai érzékenységétől, Kelet-Közép-Európa múltját és jövőjét kutató szenvedélyétől.
Velence kulturálisan olyan hihetetlenül rétegzett „szigetecske”, hogy elég végigsétálni az utcáin, és máris a múlt kísértetei közt érezheti magát az ember. Nem is túlzás Velencéről, mint megvalósult utópiáról beszélni: Velence egyedülálló államformája, földrajzi helyzete (elszigeteltsége) tényleg számos társadalmi-technikai újítást lehetővé tett a népjóléti intézkedésektől a kettős könyvelés vagy akár a futószalag-elv feltalálásáig. Ráadásul – és ezt Bánki nem győzi hangsúlyozni – mindez a mi régiónkban, a közvetlen szomszédságunkban valósult meg, mely mintha azt sugallná, hogy nemcsak a messziről átvett, erőszakosan vagy nyögvenyelősen bevezetett újítások jelenthetik Kelet-Közép-Európában a „haladást”.
Érdekes lenne Bánki Éva tollából egy Velence fejlődését bemutató történelemkönyv. De a Telihold Velencében nem ez a fajta olvasmány, hanem inkább útleírás, vallomás és esszé keveréke. Egy kelet-közép-európai anya és kilenc éves kislánya él három hónapig a városban, és közben próbál kapcsolatokat kötni, minél több helyre eljutni, a város múltjával és jelenével ismerkedni. És miközben megmosolyogjuk a csetlő-botló anyát és kislányát, és jót szórakozunk a kalandjaikon, velük sétálgatva tényleg feltárul a város múltja, egyedülálló története. Nagy írói tapasztalat nélkül ezek a rétegek (a mai és régi Velence, a személyes élettörténet és a velencei társadalom bemutatása) nem is simulhatnának ilyen könnyen össze. Bánki Éva nagyon szórakoztatóan, már-már észrevétlenül tanít bennünket. Könyve egyik nagy erénye, hogy olvashatjuk egyszerű útleírásként vagy akár egy hóbortos kelet-közép-európai értelmiségi kalandjaként is.
De vajon feltárul-e Velence egész múltja? A középkor-kutató Bánki Éva épp attól a Velencétől idegenkedik, amit a turisták – jöjjenek bárhonnan – annyira szeretnek. A Casanova-varázstól, a maszkok, az intrikák, a felületesség, a szélhámosok, a hamiskártyások, a nászutasok Velencéjétől. Ez talán kapcsolatba hozható a szerző (elbeszélő?, főhős? Velence-kutató? – nehéz is ezt eldönteni) sokat hangoztatott plebejusságával – a könyvben amúgy tényleg nagyon sok „népi figurával” találkozunk. De mi a magyar irodalomból leginkább az arisztokratikus, elegáns, „kifinomult”, élvetegen romlott Velencét ismerjük. És keveset tudunk azokról a roppant életerős középkori alapokról, amire ez a különleges város felépült, és melyek lehetővé tették, hogy Velence túlélje saját roppant hatalmának (Bánki interpretációjában egy kelet-közép-európai gyarmatbirodalomnak) a bukását. Velence tényleg a holtak városa, de egyben azoké is, akik nem akarnak a „történelem végébe”, valamiféle maszkos-parfümös haláltánc látomásába beletörődni. Hiszen a jövő – Kelet-Közép-Európa, sőt Európa jövője – nagyon is nyitott, ahogy maga a könyv is. A Telihold Velencében Mary Shelley megidézésével, a pusztuló Velence látomásával, de egyben egy vidám gyerekmulatság leírásával végződik.
Hiszen nem tudhatjuk, mi fog történni.
Erre a két-(vagy több-)értelműségre utal a cím is. Hold: sejtelmes, szorongató, titokzatos – de teli mégis. Erőt és biztonságot sugalló. Méltatlanok lennénk Bánki Éva történelem iránti szenvedélyéhez, ha nem figyelnénk fel a címbe emelt telihold történelmi aspektusára. A török félhold nem igázta le ugyan Velence városát, de megfosztotta befolyásától, gyarmatbirodalmától és nagyhatalmi státuszától. Ez a könyv a félhold előtti, ereje teljében lévő Velencét állítja a középpontba. És így, kimondatlanul megvillantja egy újabb Kelet-közép-európai felemelkedés perspektíváját. A sziget, mint utópia, Velence, mint példa, így nyeri el igazi értelmét.
Bánki Éva: Telihold Velencében
Jelenkor Kiadó. 2020.
***
54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások