Miért nem szállhat alá
a tér redőiből
az aranyöröm láva-ömlésével hozzám,
aki a jégropogású lepedőn
magához szorított,
mikor a forró lehelet kergetett,
és a láz mérge ette álmomat.
Akivel a lépéseket számoltam,
mikor ég és föld közé szorulva,
az ember-árnyakat rajzoló
fák vettek körül,
figyelték minden reccsenő,
csigát taposó lépésemet.
Milyen jó lenne újra látni téged.
Nem tudom felejteni az éji éveket,
a kiszáradt kútba leeresztett hibbant Időt,
mikor a bronzszobor fejből
parancsszavak szálldostak felénk,
izzadt a szívünk az indulók ritmusában,
mikor a vörös szólamok kiölték
a költőkből a legfőbb jóságot, az igazat.
S maradt-e ki látta legalább a valódit?
Mikor Bartók szenvedésekkel átszőtt,
jobb világba emelő zenéjét[1]
némaságra ítélték.
És hová tűnt, aki a zálogház előtt az
ezerré sokszorozódott sorban síró asszonyokat
vigasztalta: nem lesz ez mindig így.
Hol van, aki nyugtatott,
mikor a birodalmi lépegetők
hernyótalpai törték az utcák köveit,
aki keze szorításával láncolt magához,
mikor minden elveszett,
s a bosszúállás nem kegyelmezett,
mikor üveggyapot párnákba kellett
fúrni a fejünket, hogy ne halljuk
a kopaszra-nyírt holnap hangjait.
S milyen jó, hogy Te itt vagy még velem,
akinek csontra csomagolt,
idegekkel teli életem
ritka friss napjait köszönhettem,
akivel az elképzelhetetlen
korszakban naponta meghaltunk,
de a zsenge vágyban újra és újra feltámadtunk,
s lettünk egymás foglyai,
nehogy mások tegyenek ránk bilincset.
Kicsinyített jelen vett körül minket,
csak aki akkor élt idézheti fel
a sötét szemüveggel viselt éveket.
Vártuk mikor jön el végre,
a szennyes napok után,
a táncoló hajnal,
amikor feszülő zászlónk reményeink
fortissimóját lengetik majd.
Hittük a szabadság hímzett kendője
terül végre ránk.
Együtt utaztunk
a töpörödött földgömbön,
bejártuk a csizmás földrészt,
homokba takarózva
feküdtünk a tengerparton,
néztük az izmos Apolló-torzókat,
Vénusz szégyentelen kő-mellét.
Suhantunk az óriás repülőgépen,
az ablaküvegre tapadva néztük
a fuldoklás sikolyában füstölgő
felhőkarcolókat.
Didergő fényben, túl a valóságon
ébredek, nem hagy aludni
az új szellem, ami most
járja velünk világköreit…
…Kő és vashalom alatt,
hiszen minden perc nem vég,
s kezdet is?[2]
– még élünk, még lélegzünk,
szemünk nyitva van.
***
[1] Utalás Illyés Gyula: Bartók című versére
[2] Madách Imre: Az ember tragédiája
Budapesten születtem 1944. április 18-án. Apai nagyapám a monori állami polgári fiú- és leányiskola igazgatója volt 1903 és 1916 között, (egy évvel később, mint tudjuk, ott tanult egy rövid ideig József Attila!). Apám, Oláh Dezső Monoron született 1912-bent, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, (történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is, elsőtől nyolcadikig tanultak.) A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait. Anyám, Dück Alojzia, 1911-ben Budapesten született. Egy testvérem van, Oláh Gábor, aki 1938-ban született Tapolcán. Hányatott gyermekkoromat mutatja az általános iskoláim sora: az első osztályt 1950-ben Badacsonytomajon kezdtem, majd Budapesten, a Virányos utcai Általános Iskolában folytattam, a felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdtem el, de az 5. és a 6. osztályt már Galyatetőn, összevont osztályokban végeztem el. 7. osztályos koromban ismét Budapesten laktunk, ezért a Csaba utcai Általános Iskolába jártam, és ott is fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. A középiskolát a Táncsics Mihály Gimnáziumban végeztem el, ott is érettségiztem 1963-ban. 1963 és 1967 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója voltam. Tanári pályámat Törökbálinton kezdtem el, ahol értelmi fogyatékosokat tanítottam, három összevont, kisegítős osztályt. 1967. december 30-án megnősültem, feleségem Szanyi Julianna, született 1945-ben, Demecserben, (idén ünnepeljük házasságunk 50. évfordulóját.) 1970 és 1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára jártam, pszichológusi diplomát szereztem. Egyetemi tanulmányaim közben, 1971 és 1973 között, a Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként, majd pszichológusként a fiatalkorúak javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkoztam. 1972-ben született meg első gyermekem, Zoltán. 1973-ban lettem a TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak a szerkesztője. 1974-ben a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére létrehozott képzésében folytattam a tanulmányaimat. 1975-ben vehettem át újságírói diplomámat. 1976-ban született meg lányom, Margit. Rovatszerkesztői munkám mellett, több száz cikket, tanulmányt írtam, több könyvet is szerkesztettem, vagy társíróként vettem bennük részt. Ezekben az években, Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel és Sorbán Szabó Zoltán költővel, 4-5 filmforgatókönyv írásában is részt vehettem. A ’80-s évek közepén Mohás Lívia pszichológussal, József Attila díjas íróval dolgoztuk ki közösen, a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos, személyiségfejlesztő, lélektani eljárásunkat, és felső vezetőkből álló csoportoknak tartottunk, két-három napos tréningeket. 1989-ben az Élet és Tudomány munkatársai az országban egyedülálló módon, megválasztottak a lap főszerkesztőjének. A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, és ehhez, úgy gondolom az én majd húszéves szerkesztői, majd kétéves főszerkesztői tevékenységem is hozzájárult.) 1992 és 2004 között a Hunital Magyar–Olasz kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója lettem, cégünk élelmiszer-ipari gépek importjával, kereskedelmével, export-import ügyletek végzésével, és élelmiszer-ipari üzemek, illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozott. Neves irodalmi lapok, – Napút, Vigília, Lyukasóra stb. – hozták le folyamatosan költeményeimet. Eddig hat verskötetem jelent meg. Új műfajt alkotva rendszeresen tartunk Zene-vers esteket, melyben verseimet Takács Bence Ervin mondja el, Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi-Lakatos Béla improvizatív zenei kísérete mellett. A Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése 2014-ben megválasztott a Katona József Színház Felügyelőbizottsága elnökévé.
Legfrissebb hozzászólások